„A királynő olyan erős, mint egy jak. Jól alszik, erős lábai vannak, és hosszú ideig képes állni.” II. Erzsébet egykori magántitkára, Martin Charteris foglalta így össze a brit uralkodó tiszteletre méltó – a szó szoros és átvitt értelmében is vett – állóképességét. A mindig gyakorlatias Erzsébetnek egyébként megvolt az igazán hétköznapi receptje is arra, hogy a fáradtság legkisebb jele nélkül is képes legyen órákon át talpon lenni. A lábfejek legyenek mindig párhuzamosak, és egyenlően kell eloszlatni rajtuk a súlyt, ennyi az egész – avatta be a titokba még a hetvenes években a kormánya egyik külügyminiszterének a feleségét.

Azt aligha lehet vitatni, hogy élete 96 és uralkodásának 70 éve alatt Erzsébet két lábbal állt a földön.

Az elmúlt hetekben, hónapokban a brit uralkodó „visszatérő mobilitási problémákkal” küzdött ugyan, de egyelőre úgy tűnik, semmi sem akadályozza meg abban, hogy a platinajubileumát méltóképpen megünnepelje, és megadja a népnek, amit az elmúlt hét évtizedben folyamatosan megtestesíteni próbált: a királynőség esszenciáját. Viszont belegondolni is szédítő, hogy hogyan volt képes ezt hetven éven át folyamatosan megtenni. A királynő életét és munkásságát megvizsgálva, az uralkodói receptjének három fő összetevője van. Nézzük meg közelebbről!

Kötelességtudat

Erzsébet 10 éves volt, amikor egyszer csak fatális sorozatok eredményeként olyan pályára állt az élete, amelybe nem igazán volt beleszólása. A család drámája a monarchia drámája lett. Kezdődött azzal, hogy a nagybátyja, VIII. Eduárd beleszeretett egy elvált amerikai nőbe, alkotmányos válságba sodorva ezzel a királyságot, amelyet csak azzal lehetett feloldani, ha a király szakít a szerelmével vagy lemond a trónról. Ő az utóbbit választotta, és ezzel átengedte az uralkodást öccsének, Erzsébet apjának, Albertnek, azaz VI. György királynak.

Abban, hogy Erzsébet most a platinajubileumát ünnepli, benne van az is, hogy korán kezdte a szakmát. Apja váratlan halála után már 25 évesen megörökölte a trónt, és azóta tartja magát ahhoz, hogy az élethosszig tartó hivatás és szolgálat tényleg élethosszig tart.

- / AFP

Pedig az egykor szégyenlős és szerény fiatal hercegnőnek igazából csak egy vágya volt, hogy feleségül menjen egy földműveshez és legyen sok tehenük, lovuk és gyerekük. A Buckingham-palota ennek az álomnak nem feltétlenül a legcélszerűbb díszlete.

„Az apám azt mondta, mindig emlékeznem kell arra, hogy bármit mondok vagy teszek bárkinek vagy bárkivel, arra emlékezni fognak” – mondta még uralkodása kezdetén a windsori dékánnak. A kötelességtudat már a fiatalkorát átitatta, ráadásul azt is tudta, hogy az ő hivatása szó szerint egy életre szól. Ha pedig elfelejtette volna, a teljes titulusa feltehetően azonnal eszébe juttatta volna, hiszen ő volt:

II. Erzsébet, Isten kegyelméből Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezője.

Nem mondható alacsony mércének a megugráshoz.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

The Royal Family (@theroyalfamily) által megosztott bejegyzés

A leckéket pedig mint egy szivacs, úgy szívta magába. Márpedig leckékkel bőven ellátta a család. Amikor a fiatal Erzsébet egy koncertről haza indulva lelkendezett, hogy milyen sok ember várja őket odakint, a nagymamája, Mária királynő úgy intézte, hogy egyből hazavigyék őt, mintegy büntetésként azért, mert túl sokat gondolt saját maga fontosságáról. A lecke az volt, hogy mindig a kötelesség az első.

A királynő azonban a hosszú évtizedek alatt megtalálta a módját annak is, hogy a kötelességtudatot ötvözze a szórakozással. És ezzel mindenki más is jól járt. Amikor a rendező Danny Boyle előállt az ötlettel, hogy egy James Bond-szkeccsel gazdagítsák a 2012-es londoni olimpia megnyitóját, úgy számoltak, hogy a jelenetben egy színésznő fogja eljátszani őfelségét Daniel Craig oldalán. Boyle, ahogy a protokoll diktálja, írt is az udvarnak, ahonnan viszont azt a választ kapta, hogy őfelsége örömmel játssza el saját magát – miért is mondana le egy ilyen jó buliról? A projekt annyira titkos volt, hogy még Károly vagy Vilmos sem tudott róla. Egy biztos, a királynő minden körülmények között ért a hatáskeltéshez – persze szigorúan kötelességtudatból.

Sztoicizmus

A királynő koronája a maga 2868 gyémántjával nagyjából egy kilogrammot nyom. Hogy a monarchia intézménye mekkora súllyal nehezedik az uralkodóra, azt senki sem tudja – a trónörökösök, Károly és Vilmos is csak sejtik egyelőre. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk, Erzsébet hét évtized alatt olyan mértékben fonódott össze az intézménnyel és az eszmével, hogy nehéz elképzelni, hogy is nézhetne ki másképp a királyság. Amit ma az alkotmányos monarchiáról hiszünk, gondolunk és tudunk, az Erzsébet életműve, ha úgy tetszik, copyrightja. Az Erzsébet-féle uralkodói hozzáállásban pedig kiemelt szerepe volt a sztoikus hozzáállásnak: ez volt az ő biztosítéka arra, hogy végig tudja csinálni.

Erzsébet nem azért lett királynő, hogy lemondjon

95 éves lett, néhány napja temette el a férjét, és jövőre megdönti a saját uralkodói rekordját. A világ felfordulhat körülötte, de Erzsébet hű marad ahhoz a fogadalomhoz, amelyet még 21 évesen tett: mint a házassága, a munkája is egy életre szól.

David Airlie, aki 1984 végén lett őfelsége lordkancellárja, meglepődött, hogy mennyire gyakorlatias a királynő, aki minden ügyet azzal a hozzáállása kezelt, hogy „mi a probléma?” és „mit teszünk, hogy megoldjuk?” Ha késlekedett a reagálással, Airlie tudta, hogy épp gondolkodik.

Ezzel a hozzáállással pedig a királynő a híres Keep Calm and Carry On, azaz a Maradj nyugodt, és folytasd mottó reklámarca lett. Ráadásul kifejezetten szélsőséges helyzetekben is, amikor a saját testi épsége volt kockára téve. Amikor 1966-ban Észak-Írországba látogatott, egy fiatal republikánus egy négykilós betondarabbal dobta meg a királynőt szállító autó motorháztetőjét. Ő a pillanatnyi sokk után összeszedte magát, és csak annyit mondott: „Igazán erős autó.”

Ugyanígy a higgadtság szobra volt, amikor (A Korona című sorozatból is ismerős jelenetben) 1982 júliusában egyszer csak egy idegen férfi jelent meg a Buckingham-palotában a hálószobájában. A királynő nyugodtan beszédbe elegyedett Michael Fagannel, mielőtt értesítette a biztonságiakat azzal az ürüggyel, hogy szerez egy cigarettát. Az eset után úgy tűnt, hogy sokkal inkább Fagannek van szüksége valami erősre, mint a királynőnek.

Erzsébet mintha végig abban a szellemben királynősködött volna – és teszi még ma is –, hogy neki nem kell elnyernie az emberek tetszését, mert minél inkább próbálkozott volna ezzel, annál inkább kockáztatta volna, hogy elveszítse azt. Egész egyszerűen következetesen tette a dolgát, és ebbe nehéz volt belekötni. Ez a fajta sztoikus nyugalom és bátor szembenézés volt az eszköze akkor is, amikor a családjával a második világháború idején Londonban vészelték át a bombatámadást, vagy amikor a saját családtagjainak a zűrös ügyeibe remegett bele a monarchia Dianától András hercegen át Harryig és Meghan Markle-ig. A legnagyobb nyomás alatt sem veszítette el a tartását, nem csoda, hogy sokan a sztoicizmus szobrát látják benne.

Humor

A nyilvánosság szempontjából az mindenképpen sajnálatra méltó, hogy a királynő legjobb mondatai és poénjai nem a kamerák előtt hangzanak el, hanem a bizalmas belső köreiben. Néhány anekdota azonban sejtetni engedi, hogy a királynő nemcsak tiarákkal és nyakékekkel, hanem intellektussal, bölcsességgel és humorral is alaposan fel van szerelkezve, és nem retten vissza az öniróniától sem.

Mint például akkor, amikor az egyik képviselő a jeget megtörve arról kezdett el társalogni őfelségével, hogy bizonyára megterhelő lehet mindig annyi idegennel találkozni, Erzsébet mosolyogva csak annyit mondott: „Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Látja, nem kell például bemutatkoznom. Úgy tűnik, mindannyian tudják, hogy ki vagyok.”

MTI / AP

A királyi családdal régóta foglalkozó történész, Robert Lacey a BBC-nek megerősítette, hogy a nevetés, sőt a dolgok kinevetése fontos túlélési technikának számított, a királynőnek ráadásul az abszurdhoz is elég jó érzéke van, ami egy ennyire nyilvános és formális keretek között zajló életet szintén képes mederben tartani. Ahogy Lacey fogalmaz: „Nyilvánvalóan nagyon komolyan veszi a munkáját, de ez nem akadályozza meg abban, hogy érzéke legyen a nevetségeshez.” Talán meglepő, amit egy másik történész tesz hozzá ehhez, Sir Anthony Sheldon szerint ugyanis a királynő egyik meghatározó tulajdonsága, hogy nem veszi túl komolyan magát, ami nagy mértékben hozzájárult az uralkodása sikeréhez. A sztoicizmusával összefonódva ez azt jelenti, hogy képes kinevetni a balszerencsét is, és egyszerűen tovább menni. Hosszú uralkodása alatt ennek a képességének sokszor hasznát vette.

Egyes források szerint a királynő kifejezetten tehetséges mások utánzásában, nagyon elkapta például Borisz Jelcin gesztusait, de más politikusok és hírességék parodizálásában is nagyot alkotott – sajnos, ezekről is csak másodkézből lehet információnk.

Hogy ez a száraz humor hogyan csapódik le a hétköznapokban, arra jó példa néhány, az életrajzaiban felbukkanó anekdota. A királynő még évekkel ezelőtt Sandringhamben intézte az ügyes-bajos dolgait, amikor az egyik boltban egy vásárló megállította azzal, hogy pont úgy néz ki, mint a királynő. Őfelsége mosolyogva csak annyit mondott: „Milyen megnyugtató.” De ugyanígy éles humorérzékkel őrizte az inkognitóját, amikor néhány amerikai turista Balmoral mellett megkérdezte, hogy ő is a környéken él-e és helyi lakosként látta-e a királynőt. Nem – mondta a királynő – de ő igen, mutatott a testőrére.

MTI / AP / Markus Schreiber

A királynő hetvenéves uralkodásának az egyik leghasznosabb felismerése volt, hogy az embereknek látniuk kell, hogy higgyenek benne. Az arca, a sziluettje beleégett a 20. és a 21. század történelmébe, bankjegyek, érmék, bélyegek millióiról köszön vissza – az utóbbiak annyira felismerhetők, hogy a brit bélyegek az egyetlenek a világban, amelyekre nem kell felírni a származási országot, hiszen a királynő maga az ország. Erzsébetről számtalan kép, felvétel és festmény készült, amelyek megmutatták és el is rejtették őt. Az elmúlt hetven évének viszont már olyan erős a kisugárzása, hogy talán nem is feltétlenül kell látni, hogy az emberek higgyenek benne.

(Cikkünkhöz Karen Dolby Queen Elizabeth II's Guide to Life, illetve Matthew Dennison A királynő című könyveit használtuk fel.)

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: