Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hol készülnek a fogyasztói társadalom többnyire olcsó, pillanatnyi örömöt okozó tárgyai, amelyek aztán hihetetlen mennyiségben öntik el a globális piacot? Kik azok az emberek, akik nélkül nem valósulhatott volna meg a „kínai gazdasági csoda”? És miért hajlandóak halálra dolgozni magukat, amikor a világ nyugati felén már a munkaidő-csökkentés és a munka-magánélet egyensúly megteremtése a menő? Végül pedig mit árul el rólunk mindaz, ami Kínában történik? Ezért kell látni az Erőltetett menet című filmet.
„A kétnapos képzés után elhatároztam, hogy halálra dolgozom magam” – hangzik el a mondat valahol félidőben Jessica Kingdon független dokumentumfilmes rendező alkotásában, egy szeméretlenül sok pénzt keresni akaró, fiatal kínai vállalkozó szájából. A férfi egy tréningen vett részt, amelyet hasonlóan ambiciózus, gyorsan meggazdagodni kívánó önjelölteknek tartottak arról, hogy miként lehet a tudást pénzre váltani.
A következő jelentben már a kínai üzleti etikettet tanítják, de a mi ízlésünkhöz képest kissé szokatlan megközelítésben: a legjobb benyomást akkor képes kelteni a sikeres üzletasszony, ha csak a felső nyolc foga látszik mosolygás közben. „Minden kínai nő olyan, mint egy szép névjegykártya” – szól a bölcsesség.
Megtudhatjuk a filmből azt is, hogy Kína tökéletesen érti az influenszerekre egyre inkább támaszkodó gazdaságot, például képzéseken sajátíthatja el az ember, hogy ne csak a sportcipőt és a kozmetikai terméket, de akár a színes törlőrongyokat is meggyőző videós bejelentkezéseken keresztül adja el. „A rajongói gazdaság korát éljük, mindenki sztárfőnök akar lenni” – íme, még egy kiragadott, de annál fontosabb megállapítás.
Aztán egy újabb jelenetben katonai kiképzőtáborra emlékeztető helyszínen, terepmintás egyenruhában gyakorlatoznak a céghez felvett új munkavállalók. „Nem adják fel, még ha fáj is a karjuk! Ha elfáradnak, és fáj a karjuk, folytassák, mert át akarunk törni a tűrőképességük határán! Nincsen rózsa tövis nélkül!” – kiabálja valaki mikrofonba a nagyvállalat izzadó újoncainak.
Valaki ugyanitt, hasmenés miatt egy óra betegszabadságot kér.
Azt hihetnénk elsőre, hogy rabosított embereket látunk edzeni egy gyár udvarán, vagy „beteges munkakerülőket” próbálnak meg „kigyógyítani” a bajukból, de túl messzire szalad a fantáziánk. Bár a filmben nincs kifejtve, Jessica Kingdon egy interjúban elárulta, hogy az ominózus jelenetben egy légkondicionálógyár friss alkalmazottainak, mérnököknek, könyvelőknek, azaz fehérgalléros munkavállalóknak a beavatási szertartását látjuk valójában. Az ilyesmi nem szokatlan Kínában – fogalmazott Kingdon – van, hogy az egyetemista gólyák is hasonló fogadtatásban részesülnek.
Ilyen és ehhez hasonló, megdöbbentő jelenetek mozaikját látjuk Jessica Kingdon társadalmi tablójában, a Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) oldalán február 13-ig megtekinthető, Erőltetett menet (Ascension) című egész estés, és az idei Oscar-shortlistesek közé besorolt dokumentumfilmben. Az amerikai és kínai szülőktől származó, függetlenfilmes Kingdon arra vállalkozott ugyanis, hogy megmutassa a kínai gazdasági növekedést, belülről. A „kínai gazdasági csodát”, annak minden ellentmondásával együtt.
Kína az elmúlt 35 évben hihetetlen fejlődésen ment keresztül, melynek köszönhetően ma már a legnagyobb fogyasztói piacot tudhatja a magáénak az Egyesült Államok mellett. Ugyanakkor a dokumentumfilm nem a politika oldaláról akarja megérteni a kínai sikersztorit, és még csak arra sem kíváncsi, hogy a kommunista Kína miként liberalizálta a külkereskedelmi politikáját, hogyan vonzotta be a külföldi befektetőket, és mit jelent az exportorienált fejlesztési modellje. Jessica Kingdont a rendszer egésze helyett inkább az azt működtető, messziről nézve kevésbé észrevehető fogaskerekek izgatták, így a kínai dolgozói mentalitás, a „látástól-vakulásig terhelhető”, a nyugati tőkések által kihasznált (már nem is olyan) olcsó munkaerő, az anyagi javak felhalmozásának kultusza, és legvégsősoron az emberek. Ennél fogva az Erőltetett menet afféle filmes antropológiai tanulmány lett, amely – mint az mindjárt látni fogjuk – nemcsak a megfigyeltekről, hanem a megfigyelőről is elmond valamit.
Dolgozz keményen, és minden álmod valóra válik
A rendező a stábjával összesen 51 helyre tudott bejutni; gyárakba, munkaerőtoborzásra, képzésekre, üzemi menzákra. A gyárigazgatók és a munkavállalók többnyire nem zárkóztak el a forgatástól, hiszen a filmes csapat a Hszi Csin-ping által gyakran hangoztatott „kínai álmot” akarta megörökíteni, vagyis annak megvalósulását, hogy „ha elég keményen dolgozol, akkor elérheted a gazdasági stabilitást, vagy akár még gazdag is lehetsz”.
A film dramaturgiája ennek megfelelően a társadalmi ranglétrát követi. Megmutatja, hogy elvi alapon honnan, hova kapaszkodhat fel a kínai ember, ha eleget dolgozik. A stáb beleforgatott, ahogy a Huawei sok másik céggel versenyezve, munkaerőt toboroz az utcán, és hogy egy e-cigi csomagolással foglalkozó cég ingyen WiFi-t, étkeztetést és azonnali kezdést ígér a munkakeresőknek.
Aztán bejutott a csapat a gyárakba, üzemekbe is. Látjuk, hogy hol készülnek hihetetlen mennyiségben, óriási hatékonysággal és a legújabb technológiával azok a textilipari termékek, távcsövek, szappanos adagolófejek vagy éppen műfenyők, amelyek aztán Európában vagy az Egyesült Államokban találják meg ideig-óráig boldog tulajdonosaikat. Látjuk, ahogy a munka, amelynek se eleje, se vége, feltartóztathatatlanul gyülemlik a varrónő gépénél, a szemétválogatónál és a húsipari feldolgozó üzem betanított munkásánál. Hogy fiatal lányok nagy művészi gonddal festik meg több száz szexbaba mellbimbóudvarát.
Innen lépegetünk feljebb az önmegvalósító, milliókról álmodó vállalkozókig, az új kínai elitet kiszolgáló komornyikokig, és végül a legtehetősebbekig, akik már külföldre járatják a gyerekeiket iskolába, külföldre mennek síelni, és „európai ételeket” fogyasztanak, „európai pohárból” isznak, „európai módon” étkeznek.
Meg kell értenünk, mondja a rendező, hogy ebben a túlhajszolt társadalomban sokan egyik napról a másikra gazdagodtak meg, ezért van nagyon fontos szerepe az anyagi javaknak. (Egyébként a kínaiak 70 százaléka alvászavarban szenved, nem véletlenül itt és Japánban terjedtek el a szundításra alkalmas, pár dolláros használati díjért igénybe vehető alvókapszulák.)
A kínaiakat – fogalmaz Jessica Kingdon – a monoton munka elviselésére sarkallja, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg embernek adott biztos megélhetést és előrelépési lehetőséget a felvirágzó gazdaság. Hogy a jó élet nem mindenki számára, de sokaknak végre elérhetővé vált.
Talán egy kívülálló számára, aki nincs hozzászokva a gyárakhoz, repetitívnek és nyomasztónak tűnik ezekben a munka, de azt gondolom, hogy sok ember számára meg ez a szabadság és az előre mozdulás lehetséges útja.
Ez a sztori rólunk is szól
Néhány évvel ezelőtt egy beszélgetésben Szunomár Ágnes és Matura Tamás Kína-kutatók óvva intettek attól, hogy a kínai (munka)kultúrát a saját, nyugati perspektívánkból közelítve ítéljük meg. „Nem célszerű abból kiindulni, hogy mi hogyan viselnénk azt, ha kora reggeltől késő estig egy darab műszakban végig kellene dolgozni az egész napot. Azért más a helyzet ott, és ez többek között a konfuciánus etikának is betudható” – fogalmazott 2018-ban Szunomár. „A magyar bemegy dolgozni fél 9-9 körül, és leteszi a lantot olyan 4 és 5 óra magasságában, és hazamegy. A kínai nem. A kínai ott marad 7-ig, 8-ig, kőkeményen dolgozik, tart pici sziesztákat, lemegy az aulába, vagy az emeleti kanapéra leül, és 10-15 percet alszik, és utána nyomja tovább, és ez nagyon más, mint ami nálunk működik.”
Csakhogy Kingdon filmjét nagyon nehéz nem a saját – és most itt leginkább a fejlett, nyugati társadalmakat értjük – mércénkkel nézni. A klímaválsággal szembeni egyre elkeseredettebb harc közepette nehéz nem szürreálisnak, sőt abszurdnak látni a materiális javak felhalmozásának, a bántóan mértéktelen fogyasztásnak az előbbre valóságát mindennél.
Egy darab műanyag szórófej vagy egy darab, a szoba sarkába felállított műfenyő még senkit nem hoz zavarba. Több ezer darabot ömlesztve látni viszont, émelyítő élmény. De legalábbis gyomorba vágó. Garantáltan nem akar majd senki műfenyőt venni karácsonykor, ha egyszer már látta, hogy dobja ki a gép milliószámra a fröccsöntött zöld dekorelemet.
Míg mi itt azon kesergünk, hogyan kéne kevesebbet, egészségesebb munkakörülmények között, fenntarthatóbban, a munka-magánélet egyensúlyt fenntartva, kevesebb szemetet termelve dolgozni; addig Kínában – a film szerint – még mindig a fogyasztás növelésének és a halálra dolgozásnak a kultúrája dívik. Miközben egyfelől arról beszélünk, hogyan kéne a fogyasztásunkat radikálisan csökkenteni, egy kínai kozmetikai márka 2020-as eseményén a vezérigazgató arra panaszkodik, hogy a kínai ember egy főre jutó fogyasztása még mindig nem éri el az Egyesült Államokbeli szintet, szóval „van hová fejlődni”. Miközben itthon lassan kínossá kezd válni, ha valamelyik kifőzdében, étteremben még mindig előkerül egy-egy elviteles műanyagdoboz, és kezd ciki lenni a PET-palack, addig a kínai üzemek még mindig felfoghatatlan mennyiségben öntik a világpiacra a kőolajalapú, évszázadok múltán sem lebomló áruikat.
De ha azt hinnénk, hogy ez az egész csak Kínáról szól, akkor ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Jessica Kingdon filmje, ahogy a rendező maga is fogalmaz, valójában tükröt tart elénk: a világ nyugati fele nélkül a kínai gazdasági csoda sem jöhetett volna létre. A túlfogyasztást, jelen pillanatban is mi generáljuk a másik féltekén.
„Remélem, hogy a nyugati nézők, ahelyett, hogy azt mondanák, ez a kínai kultúra olyan furcsa és más, a saját életükre fognak majd reflektálni.
Azt akartam, hogy az emberek lássák, ugyanannak a rendszernek vagyunk a részei, nem tudjuk elhatárolni magunkat tőle.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
