Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Minden negyedik várandósság idő előtt megszakad. Minden negyedik nő érezhet ilyenkor betölthetetlen ürességet és szégyent. Minden negyedik nőnek összeszorulhat a torka, amikor kisgyerekeseket lát az utcán. Azoké is, akik nem elvetéltek, hanem a terhességmegszakítás mellett döntöttek. És minden negyedik nőben potenciálisan ott lehet az a teljesen jogos igény, hogy érezze, nincsen egyedül, hogy a sorstársaival együtt végezhesse el a gyászfolyamatot, de a veszteségtörténeteket átszövő súlyos tabuk miatt sokszor el sem érik egymást. Ezen próbál segíteni a Manna Produkció Minden negyedik című előadása, amelynek rendezőjével, Csábi Annával, és egyik szereplőjével, Fullajtár Andreával beszélgettünk.
„A Minden negyedik történeteinek begyűjtése először nem tudatos folyamat volt: pusztán az, hogy én beszéltem a vetéléseimről, előhozott egy csomó történetet, amelyek fokozták a kíváncsiságomat, és végül már céltudatosan kerestem azokat. Azt hiszem, régről éreztem, hogy nekem ehhez a dologhoz közöm van” – mondja a Marosvásárhelyen végzett rendező, Csábi Anna arról, mi inspirálta, hogy egy előadás keretein belül foglalkozzon a perinatális gyász problémakörével.
A Minden negyedik – amely már tavaly debütált, a járvány miatt azonban csak most volt a hivatalos bemutatója – a meg nem született gyerekekről szól: nemcsak a spontán vetélést vagy az abortuszt, hanem a fejlődési rendellenességre hivatkozva történő félidei megszakítást is beleírták az alkotók. Hét különböző élethelyzetben lévő nő meséli el a történetét, és keresi a választ arra a kérdésre, hogyan lehet elgyászolni valakit, aki még meg sem született.
Vannak köztük olyanok, akik többször is elvetéltek, akik szeretnének gyereket, de a koruk ezt már nem teszi lehetővé, olyanok, akik soha nem akartak gyereket, és olyanok is, akiknél a partner ragaszkodott a terhességmegszakításhoz. A Fullajtár Andrea által játszott karakter, Anikó három abortuszáról mesél az előadásban. A színésznő azt meséli, amikor Csábi Anna megkereste az előadás ötletével, az volt az első reakciója, hogy
„miért, te tudod, hogy velem mi történt, azért kérdezed?”.
„Anna elsősorban arra volt kíváncsi, hogy a folyamat során milyen történetek merülnek fel az anyasággal, nőiséggel és ezekkel a gyászhelyzetekkel kapcsolatban. És nekem is megvan a magam története. A terhességem során több orvos is azt a diagnózist állította fel, hogy 90 százalékos esély van arra, hogy beteg gyerekem születik majd” – mondja, hozzátéve, hogy a diagnózishoz erőteljes nyomás párosult az abortusz irányába.
„Én viszont hittem annak az egy embernek – Czeizel Endrének –, aki ellenvéleményt mondott. Ebből a terhességemből született a fiam, aki 18 éves lesz februárban és makkegészséges. Nekem terápiásan is nagyon sokat jelentett, hogy elkezdtünk ezen az előadáson dolgozni, mert ez volt az első alkalom, hogy valamilyen módon, egy művészeti alkotás keretein belül beszélhettem erről” – magyarázza.
Majd lesz másik
Az előadásban a nők egymásnak vázolják fel, mi történik velük: van, hogy megértésre, bizalomra találnak, a legtöbbször azonban, ha valaki elmondja, hogy elvetélt, a karakterek a társadalom megszokott, zsigeri reakcióit visszhangozzák: „még nem is voltál igazából terhes”, „fiatal vagy még”, „majd lesz másik”. Ha meghal valamelyik szülőnk, arra logikusan senki nem mondja, hogy majd lesz másik. Az elvesztett gyerekre vajon miért mondjuk ezt ki olyan könnyedén?
Csábi Anna ezt a kérdést épp a másik oldalról szemléli. „Lehet, hogy ez az én gyászfeldolgozásomhoz tartozik, de én nem tudok egyenlőségjelet tenni egy megszületett gyerek vagy egy több évet leélt felnőtt és egy meg nem született baba közé” – mondja, hozzátéve, hogy az ő környezete sem reagált a legmegfelelőbben a veszteségeire. A fent említett, kissé érzéketlennek tűnő „majd lesz másik” mondat azonban őt kifejezetten lelkesítette akkoriban. „Szerettem volna újra belevágni, de sokan azt mondták, jaj, ez most túlságosan megviselt téged, túl kell lenned rajta. Azt éreztették, mintha velem valami nagyon nagy pszichológiai probléma lenne azért, amiért én erről beszélni akarok, hogy meg akarom élni a veszteséget, vagy hogy új gyereket akarok. »Kezdjél vele valamit« – ezt éreztem. És kezdtem. Csináltam egy előadást.”
Fullajtár Andrea azt meséli, neki vetélése soha nem volt, az abortusz pedig egy merőben más vitakör. „Abban férfiak is, nők is rendkívül jól fel tudnak sorakozni két ellentétes oldalon, ahol nincs átjárás. Én mindig annak a pártján voltam, hogy engedjék egy nőnek az abortuszt, mert biztos vagyok benne, hogy ha adottak a körülményei, megvannak a lehetőségei, akkor soha nem dönt úgy, hogy elveteti a gyerekét” – mondja, Csábi pedig a szavába vág:
„egyáltalán ki gondolja, hogy ezt a borzalmas műtétet bevállalná úgy bárki, hogy van más felelős választása?”
Fullajtár Andrea éppen ezért soha nem értette a csak azért is-érvrendszert. „Annak vagy az lesz a vége, mint ami számos esetben – egyébként hálaistennek – felelősen történik, hogy zokogó leányanya átadja a gyerekét valakinek a kórházban, vagy pedig az, hogy nők megpróbálnak törvénytelen eszközökkel véget vetni a terhességüknek. Az abortuszaimmal kapcsolatban leginkább ilyen típusú vitákba kerültem bele, és a legkevésbé sem hallgatták meg azokat az érveket, amelyek szerint én akkor, abban az időszakban nem tudtam egy gyereknél többet felelősen felnevelni. Teljesen biztos voltam benne, hogy nekem nem megy több” – mondja, de felidézi: igyekezett megérteni azokat is, akiknek nem lehetett gyerekük, és úgy élték meg, hogy azzal, hogy ő nem vállal be egy terhességet, valamiféle isten és élet ellen való bűnt követ el.
A Fullajtár által játszott karakter – Anikó – egy ponton ki is mondja, hogy a nőknek joguk van rendelkezni a testük fölött, sőt még ki is szól: „hahó, Lengyelország!”. Az abortuszkérdést leszámítva azonban az alkotók nem foglalnak állást: helyzeteket mutatnak be, a lehető legempatikusabban, de Csábi Anna szerint elképzelhető, hogy ezek a jelenetek egyes nézőkben komoly sebeket téphetnek fel. „Segítő szándékkal hoztuk létre, ez egészen biztos, de félek attól, hogy valakinek ez túlságosan sok és nehéz lehet. Látta az előadást szakember, és ő úgy nyilatkozott, hogy nem nehezíti, hanem támogatja a gyászfolyamatot, de természetes, hogy ebben mindenkinek az egyéni érzékenysége dönt”.
Miért jobb úgy, hogy akkor senki nem tudott róla?
Az alkotók úgy vélik, annak, hogy a vetélés még mindig ilyen súlyos társadalmi tabut jelent, az az elsődleges oka, hogy a nőkben minden ilyen helyzethez alapvetően kapcsolódik egy kudarc- és kisebbségrendűségi élmény. „Azt élik meg, hogy valami bennük rossz, valamit elrontottak, és emiatt csak olyan helyzetben mernek róla beszélni, ahol biztosak benne, hogy a másik nem teljesen tapasztalatlan ebben a témában. Vagy akkor, ha már robbannak, és nem tudnak nem beszélni róla” – mondja Fullajtár. Szerinte fontos lenne például az is, hogy aki látja az előadásukat, tudjon valakinek beszélni az ott szerzett élményeiről, ott megélt érzéseiről.
Csábi Anna azt mondja:
a vetélés mintha önmagában megkérdőjelezné a nőiséget, az alkalmasságot.
„Kezdjük ott, hogy az első trimeszterben nem illik elmondani, hogy valaki terhes, mert nagyobb az esély rá, hogy elmehet a gyerek. Miért jobb úgy, hogy akkor senki nem tudott róla? Ha valaki elmondja, és elvetél, akkor rá lehet fogni, hogy na látod, így jártál! Hübrisz! Persze, az már önmagában rossz, hogy valakinek elmondod, mi történt, és zavarba jön, nem reagál. A laikusok sem tudják, hogy mit mondjanak, aki pedig átélte, de nem vállalja, az ugyanúgy nem fog semmit szólni. Nem is az a kérdés, miért lett tabu, hanem az, hogyan tudunk ennek véget vetni” – magyarázza. A tabusítás lehet az oka egyébként annak is, hogy a nők többsége sokszor nincs felkészítve arra, mi fog vele történni fizikailag egy vetélés során – keveseknek mondják el, hogy ha megvan a baj, akkor az milyen biológiai eseményekkel járhat együtt.
A darabnak nincs írója: a történeteket maga Csábi jegyezte le és öntötte formába, de az elsődleges terv nem ez volt. „Felkértem egy írót a darab megírására, és mondtam neki, hogy tabudöntögető céllal készül az előadás. Mondta, hogy amúgy ő is abortuszellenes, de íróként számára ez egy izgalmas téma, és pártatlanul tudna hozzányúlni. Aztán többet nem válaszolt, amikor kerestem. Hogy ez véletlen vagy nem, azóta sem tudom. De nem is erőltettem, valószínűleg ez rányomta volna a közös munkára a bélyegét” – meséli a folyamatról.
A Minden negyedik minden látszat ellenére néhány pontján kifejezetten szórakoztató előadás: az őrület határán zenei betétekkel, fekete humorral operál. Nem az öncélú, hanem a túléléshez szükséges humorról van itt szó. Revüszerűen énekelnek a színpadon álló nők arról is, hogy „welcome to laminária, köszöntjük itt, vaginánk pompás, és nem kell rá gitt”. A rendezői koncepció az elejétől fogva az volt, hogy ha eljutnak arra a pontra, ahol már mindenki számára kellemetlen vagy túl személyes lehet egy prózai szöveg, akkor ne torpanjanak meg előtte, hanem szánt szándékkal essenek át a ló túloldalára és valamilyen elborult verzióban kommunikáljanak tovább. „De akkor se futamodjunk meg. A lamináriás rész (a laminária pálca egy méhnyak tágítására szolgáló eszköz – a szerk.) egy őrült ötlet volt. Amikor kimondtuk, éreztük, hogy úgy hangzik, mintha egy ország neve lenne. A tágítások, kaparások hazája.”
Az előadásban egyformán sorakozik fel az abortusz, a vetélés és a középidejű megszakítás. A legtöbb beavatkozásnál azonban egyetlen ember szinte mindig jelen van: Sebők Maja egy személyben játssza a folyamatban részt vevő összes egészségügyi dolgozó szerepét, rideg szakszavakkal, érzéketlenül közölve a tényeket. Hogy „sajnos ez nem egy élő terhesség”, hogy „maga sajnos túl öreg”. A karakter aztán „belép a körbe”, és elmeséli, hogy volt egy vetélése, az elidegenítést pedig mintegy védekezésként használja. A Minden negyediknek nem célja beleszállni az egészségügyi dolgozókba, ugyanakkor az alkotók úgy érezték, érinteniük kell ezt a szálat, hiszen a traumafeldolgozást sokszor nemcsak a tabuk, hanem a kórházban elszenvedett események is nehezítik.
Csábi Anna azt mondja, megpróbáltak elkerülni minden ellenségképet. „Magánemberként az egészségügyi dolgozókat sem hibáztatom, pláne egy csodálatos szülésélménnyel a hátam mögött. Egy türelmes, empatikus orvosnak (is) köszönhetem ezt, és nem ő volt az egyedüli ilyen. Tény azonban, hogy a nagy átlagnak nincs a veszteségek kezelésére megfelelő gyakorlata, képzése, és magukat is óvják azzal, hogy érzelmileg nem vonódnak be. Nem tudom, hogyan reagálhatnának jobban arra, ami a nőkkel történik, a hír közlésétől kezdve a műtéten át egészen a hazamenetelig, de biztos, hogy sok esetben lenne rá megoldás. Szerintem azért is érdemes ilyen kicsi lépésekben beszélni erről, hogy ne egy támadás útján változzon a helyzet, hanem ők is megérezzék, változtatásra van szükség”.
A Manna produkció előadása a Radnóti Teslában látható. Rendezte Csábi Anna, előadja Gáspár Anna, Földes Eszter, Fullajtár Andrea, Sebők Maja, Szegvári Júlia, Tordai Teri és Csábi Anna. A következő – telt házas – előadás december 22-én látható, utána február 13-án és 14-én.
Az abortusz lett az amerikai kultúrharc első számú csatatere
