Élet+Stílus Czeglédi Fanni 2021. április. 02. 16:30

Testközelbe került a halál, amit eddig nagyon is igyekeztünk kitakarni a látókörünkből

Czeglédi Fanni
Szerzőnk Czeglédi Fanni

A húsvét a feltámadás ünnepe, a tavasz pedig a testi és a szellemi megújulás időszaka. Legalábbis békeidőben. Már a tavalyi ünnep is a karanténban talált ránk, idén azonban már pótolhatatlan veszteségekkel is kell számolnunk, hiszen mostanra rengetegen gyászolják a járvány során elveszített rokonukat vagy barátjukat. A gyászmunkát az eleve rossz mentális állapot mellett jócskán megnehezítheti a búcsú hiánya, de akár a szociális háló fizikai távolsága is. Singer Magdolna gyásztanácsadóval beszélgettünk.

Koronavírus – a második év

Több mint egy év telt el azóta, hogy a kínai hatóságok egy új, sebesen terjedő vírus felbukkanását jelentették a WHO-nak. Aligha akad azóta olyan ember a világon, aki ne hallotta volna a Covid–19 kifejezést, és mind többen gyászolnak rokont vagy barátot, akivel az új betegség végzett, miközben egzisztenciák dőltek romba hetek alatt, és a teljes életünket átírta a járvány. Mostanra elkészültek az oltások is, ami viszont nemcsak reményt, de ismét rengeteg kérdést is felvet, miközben a vírust nem hogy megállítani nem sikerült, de újabb mutációja is fenyeget. E harc a részleteit találja meg cikksorozatunkban.

A halállal mindig fájdalmas szembenézni, de tavasszal mintha ez különösképpen így lenne. Ébred körülöttünk a természet, látjuk kibontakozni az életet, és ez a végeláthatatlannak tűnő és sötét tél után számunkra is a vágyott felszabadultság érzését hozhatja. Idén azonban sokak számára túlságosan is hosszú a veszteséglista ahhoz, hogy a természettel azonos ritmusban megtapasztalhassanak valamit az újjászületésből. Március végére több mint húszezer magyar halottja volt a koronavírusnak és ennek a számnak a sokszorosa a gyászolóké. Ők azok, akiknek a vírus eltűnése nem a régi világ visszatérését hozza majd, legfeljebb azt, hogy több pusztítás már nem lesz.

„Ha akarjuk, ha nem, testközelbe, vagy inkább úgy mondom, lélekközelbe került a halál, az, amit eddig nagyon is igyekeztünk kitakarni a látókörünkből. Nem beszéltünk róla, nem gondoltunk rá, társadalmunkban hosszú ideje a halál tabusítása történik: a fotelünkből néztük a híradóban vagy a filmekben a megrázó halálesetekről szóló képsorokat, abban a megnyugtató tudatban, hogy minket ez szerencsére nem érint. Ezt most már nem játszhatjuk el, vége az önbecsapásnak”

- mondja Singer Magdolna gyásztanácsadó, író, utalva arra, hogy a védekező mechanizmusaink a halállal kapcsolatos szorongásaink hárítására most egyre kevésbé működnek, a magunk köré épített védelmi fal repedezni látszik. A halál tagadása nagyjából azóta van jelen a társadalmunkban, mióta medikalizálódott, azaz az otthonokból a kórházba került, ezzel a tagadással azonban a járványnak ezen a pontján már nem biztos, hogy lehet tovább élni. A koronavírus-járvány következtében naponta kapjuk a híreket halálesetekről, de szemben az első hullámmal, ősz óta már az ismerőseink köréből is szedi az áldozatait.

Singer Magdolna

„Az elhunytak között van a gyerekünk tanára, a szomszéd, a sarki kisközért eladója, akivel napi kapcsolatban voltunk évek óta. Úgy érezhetjük magunkat, mint a cirkuszi szereplő, akit hegyes nyilakkal lőnek körbe, ám amíg ebben az esetben bízhatunk az céllövő ügyességében, a koronavírusban a legkevésbé, hiszen minket is eltalálhat” – magyarázza a szakember.

Az persze természetes, hogy nem reagál mindenki egyformán a járványra, egyesekben kisebb a szorongás, most is működik a lelki alkalmazkodóképességük, rezilienciájuk, mások tagadással védekeznek, bagatellizálják a helyzetet, megint mások valósággal rettegnek. „Meghatározó a halálhoz való alapvető viszonyunk. Egy ismerősöm, aki mélyen hívő ember, tudomásul veszi a helyzetet: úgy érzi, ha el kell mennie, hát elmegy, a »legyen meg a te akaratod« megnyugvásában él. Egy barátom pedig azt mondja, bár nem tervezi még a halálát, de végül is gazdag, szép élete volt, képes elfogadni, ha mennie kell. Ezzel szemben 94 éves ismerősöm kétségbe van esve és retteg attól, hogy elkapja a halálos kórt és abba belehal” – mondja Singer Magdolna.

A búcsútól megfosztva

Az, hogy egy haldoklót sikerül-e szépen elkísérni az útja végéig, természetesen a járvány előtt is döntő fontosságú volt: ha csak nem váratlan halálesetről van szó, nagyban befolyásolja a gyászfolyamatot, hogyan zajlik az utolsó időszak, maga a kísérés, a búcsú. Ha ott sikerül olyan kommunikációt folytatni, amely esélyt ad arra, hogy kifejezhessük a szeretetünket vagy adott esetben feloldjuk a konfliktusokat, az a gyászoló fél számára lényegesen megkönnyítheti a gyászmunka folyamatát. A koronavírus azonban megfoszthat minket a búcsú lehetőségétől is.

Singer Magdolna szerint amíg korábban egy orvos segíthetett a gyászolóknak azzal a mondattal, hogy a szerettük nem szenvedett, most nagyon nehéz hinni ebben a lehetőségben. „Az eddig rendelkezésre álló információk alapján azt tudjuk, hogy ez egy szenvedéssel, megpróbáltatásokkal, fulladással járó halál, hogy a lélegeztetőgépről már ne is beszéljünk. Van egy elképzelés a fejünkben arról, hogy érezheti magát a vírusos rokonunk, barátunk. Ha felmentéssel mégis sikerül meglátogatnunk a hozzátartozónkat, annak nagyon nagy jelentősége lehet. Valamiféle igazodási pontot jelenthet, hogy a saját szemünkkel látjuk őt a gépek között, nem csak a fejünkben van az egész, nem csak fikció, és nem úgy érezzük, mintha a szerettünk egyszerűen csak eltűnt volna, hiszen múlt héten még találkoztunk vele, mostanra pedig már élet-halál között lebeg.”

Mivel a koronavírus miatt a temetések is szigorú szabályok szerint zajlanak, a gyászmunka szempontjából kritikusan fontos szertartások is másképp alakulnak, vagy teljesen elmaradnak. „Az csak az egyik része a méltatlan búcsúnak, hogy a járvány miatt a szűkkörű temetéseken elmaradnak a vigasztalást nyújtó fizikai gesztusok, de nemcsak ott nem jöhet létre a szükséges szociális háló a maga teljességében, később így kell folytatódnia a gyászmunkának is: úgy, hogy a gyászoló számára beszűkült minden, nem tud elmenni egy baráti találkozóra, egy társaságba, egy vacsorára, vagy egy bulira, ha fiatal, hogy pár órára megpihenjen és kiszakadjon egy kicsit a gyászból.”

Erős bűntudattal

Singer Magdolna a Napfogyatkozás Egyesületnél gyászcsoportvezetőket képez ki, emellett jelenleg online gyászcsoportot vezet. Azt meséli, a csoportvezetők tapasztalata, hogy a foglalkozásokra akkor is begyűrűzik a járvány, ha nem koronavírusban elhunytak hozzátartozói jönnek: vagy azért, mert menetközben ők is covidosok lesznek, vagy a korlátozások terhelik meg őket mentálisan, de olyanokkal is találkozott már, akiknek a szeretteik nem a vírus miatt kerültek kórházba. Ilyenkor a hozzátartozókban sokszor az a fájdalom él, hogy a betegek hátrányosabb helyzetbe kerültek, így áttételesen az ő rokonuk is a járvány miatt halt meg, hiszen nem tudtak ugyanolyan ellátást kapni, mint amikor még nem volt az egészségügy ennyire leterhelve.

„Van, aki koronavírus-gyász miatt jön, és azt mondja, szabályosan úgy érzi, ő ölte meg a hozzátartozóját, mert konkrétan lehet tudni, hogy ő adta át a fertőzést. Gyásztanácsadóként eddig is találkoztunk brutális balesetekkel, gyilkossággal, öngyilkossággal, voltak súlyosabb gyászesetek, amikor a hozzátartozó nem tudott elbúcsúzni. Eddig is voltak szélsőséges esetek, most egy kicsit mindenkié szélsőséges, mert nagyon nehéz a gyászolók helyzete. A bűntudat szinte kivétel nélkül megjelenik járvány nélkül is, de most fokozottan. A halál körülményei mellett a gyászmunkában a gyászolók aktuális pszichés állapota is rettentően fontos. Látnunk kell: rengetegen vannak borzasztó mentális állapotban, ha ebbe beletrafál még a gyász is, az felfokozott állapotot eredményez.

A képzésemre jelentkeznek orvosok és nővérek is. Nagyon megszenvedik a helyzetet, naponta rengeteg halállal szembesülnek és ez nagyon megviseli őket. Látják a fiatal vagy a középkorú áldozatokat, és a szívük szakad meg értük, emellett úgy érzik, ők is lehetnének azok. Azért ez kőkemény szembesülés a saját halálszorongásukkal, de ezzel most senki nem ér rá foglalkozni.

Singer Magdolna szerint, mivel egy egész világot érintő veszteségélményben van részünk, mostanra beszélhetünk kollektív gyászról is, még ha a gyász megélése egyénenként különböző is. Az azonban érdekes kérdés, hogy onnantól kezdve, hogy sok emberrel történik éppen ugyanaz, elindulhat-e egy komolyabb egymásra figyelés, könnyebben létrejöhetnek-e különböző gyászközösségek, vagy a víz alól felbukva a felszín alá nyomjuk majd a másik fejét azzal, hogy minden családnak megvan a maga vesztesége.

A szakember szerint mivel eleve nem tudunk mit kezdeni a gyásszal, az ilyen mondatok eddig is elhangzottak. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a közös tapasztalat nem jogosít fel arra, hogy elbagatellizáljuk mások gyászát, érzéseit. „Azok, akik beszólnak, és megmondják, hogyan kellene gyászolnunk, hárítanak és védekeznek. A saját önvédelmük része, hogy hárítanak, hogy nem tudják befogadni a halandóságukat legalább valamiféle minimális empátia erejéig. De jogunk van a gyászhoz, jogunk van a magunk módján megélni azt, és annyi időt szánni rá, amennyire nekünk szükségünk van. Nem segít, amikor azt mondják, »engedd el«, meg »majd az idő helyreteszi« vagy »minden rendben lesz«. Ezeket egyrészt nem lehet parancsra érezni, másrészt a gyászban pont az a lényeg, hogy megéljük ezeket az érzéseket, bármilyen is az, fájdalom, düh, harag, bűntudat, hogy aztán lassacskán elindulhasson valamiféle gyógyulás.”

De akkor mégis mit tegyünk, ha támogatni szeretnénk a gyászolót? Az első és legfontosabb, hogy ne érezzük úgy, hogy feltétlenül tanácsolnunk kell valamit. A szakember szerint, ha az időnket, a türelmünket és a szeretetünket tudjuk nyújtani annak, akinél úgy érezzük, nagy szüksége van rá, máris sokat tettünk.

„A képzéseken az az első mondatom, hogy mindenki szabaduljon meg a mindenáron való segítés kényszerétől. Ez nem azt jelenti, hogy elmenekülünk, csak ne akarjunk professzionális segítők lenni. Nem kell átpörgetni a fejünkben, mit tanultunk erről az egyetemen, mert vannak olyan dolgok az életben, amikre nincs megoldás. Ha meghal valakinek a gyereke, arra nincs megoldás, mondhat neki akárki akármit. Már az is óriási segítség, ha hallgatunk.

Volt nálam egy csoportban egy gyászoló, a barátja hetekig tartotta a vonalat, miközben ő sírt. Meseszép volt. És a barát nem érezte azt kényszerűen, hogy neki most okosakat kellene mondani. De azért fel szoktam hívni a figyelmet az önvédelemre is: sokszor amiatt érzünk szégyent, hogy nem nyújtunk eleget. Az egyik véglet, ha elmenekülünk, a másik véglet, ha úgy érezzünk, hogy egyszemélyben vagyunk felelősek a másikért.”

Fogadjuk el, hogy most mindenkinek fáj

Míg tavaly tavasszal a megváltozott életkörülményeket egyfajta kihívásként is felfoghattuk, mostanra ehhez már mindenki túlságosan fáradt, ráadásul szinte minden hét hoz valamilyen veszteséget. Megjelent a relativizáció is: sokan nem merik kimondani, hogy mennyire rossz állapotban vannak, mert az jut eszükbe, hogy hogy is jönnének ehhez: „másnak meghalt valakije, én meg magam alatt vagyok, pedig csak a munkámat veszítettem el’”. Szinte szégyenkeznek, holott nagyon is komoly veszteségekről van szó. Singer Magdolna hangsúlyozza: nekik is joguk van a falba rúgni és megsiratni, hogy az életük huzamosabb ideje zárójelben van.

„A fiatalok a legfontosabb éveikben járnak, a kortárs kapcsolatok, a baráti interakciók elemi szükségletűek lennének, de gyakorlatilag egy fekete lyuk van az életük helyén egy éve, és ezt nem szabad lebecsülni. Igenis komolyan kell venni, hogy mindenki élete felborult, sorolhatnám a vendéglátósokat, a zenészeket, színészeket, akiknek nemcsak a bevételforrásuk, hanem az identitásuk egy fontos része veszett el egy évvel ezelőtt. Az már önmagában gyógyító dolog, ha megértést kapnak, és úgy érezhetik, hogy teljesen jogos, ha ki vannak borulva” – teszi hozzá.

A folyamatos bizonytalanság és tervezhetetlenség súlyosbítja a lelkiállapotunkat, de fontos lépés a gyógyulás felé, hogy – ha nem halálesetről van szó – tudatosítsuk, hogy az a sok zűrzavaros, mindenféle beazonosíthatatlan érzés, az nem más, mint a gyászunk.

„Segít, ha felismerjük magunkban, hogy gyászolunk. Gyászoljuk a munkahelyünket, az öleléseket, az emberi kapcsolatokat, a színházat, a pezsgő életet, a céljaink összeomlását. Amikor jönnek hozzám válófélben lévők, és én mondom ki nekik, hogy ők most éppen gyászolnak, az néha számukra elképesztő megkönnyebbülést jelent. Olyan, mint egy diagnózis, amiért évek óta jártak orvostól orvosig. Mondanak nekik egy rendkívül nehéz dolgot, de az a reakció, hogy ó, ezt értem.

Fontos, hogy az ember ne egy általános, kósza szorongásban, hanem beazonosítható érzésekben létezzen, tudja kimondani, hogy igen, én most gyászolok, ez normális, rendben van, és most nem kell erősnek lennem. A társadalmunkban kudarcként éljük meg a gyengeségeket. Ha ezeket az érzéseket átéljük – márpedig átéljük – próbálunk küzdeni ellene, vagy szégyenkezünk miatta, hogy amit hittünk magunkról, az nincs. Hogy mégsem vagyunk olyan erősek, mint hittük.

Szerencsés esetben az elfogadás odáig terjedhet, hogy tudomásul vesszük: ez a jelenünk, most hiába lázadnánk, mert semmit nem tehetünk. A legfontosabb kérdés, hogy a jelent hogyan tudjuk testi-lelki egészséggel megélni, és a tervezés majd csak egy későbbi fázisban jön. Tartsuk észben, hogy a kapcsolatoknak is van egy megtartó ereje, ha online is, de ezekre támaszkodhatunk. Én úgy látom, nagyon sokan abba vetik az utolsó reményüket, hogy jön a tavasz, jön a nyár, egy kicsit jobb lesz, egy kicsit szabadabban mozoghatunk, és talán a vírus is másképp fog viselkedni. Ha ez nem következik be, szerintem ott óriási zuhanás lesz.”

Akkor tanulod meg, milyen aljas a Covid, amikor a családodat veszi célba

Húszezer magyar halottja van a koronavírusnak és ennek sokszorosa az, aki gyászol. Ők azok, akiknek a vírus eltűnése nem a régi világ visszatérését hozza majd, legfeljebb azt, hogy több pusztítás már nem lesz. Könnyű belefeledkezni a statisztikákba, de a számok itt embereket jelentenek. A húszezerből egy az apám. Egy a nagyapám.

Singer Magdolna több évtizede foglalkozik gyászkíséréssel, veszteségeket elszenvedett emberek segítésével. Május 12-én megjelenő új könyvében több évtizede összegyűlt tapasztalatait osztja meg az olvasókkal. A szakemberrel ingyenes, online könyvbemutatón találkozhatnak majd az érdeklődők. További részletek a HVG Könyvek oldalán.

Koronavírus – a második év
A sorozat további cikkei

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Minden hír a koronavírus-járványról
Itthon Bihari Ádám 2021. április. 20. 06:30

Levegővétel az intenzív osztályon: kinek jusson?

Elképesztően magas a halálozás azok között a Covid-betegek között, akiket lélegeztetőgépre kapcsolnak, akiket viszont ennél enyhébb módszerekkel kezelnek, túlélhetik. A szakemberek szerint viszont nem véletlenül találták fel a gépeket, azok nem halálos ítéletet jelentenek, hanem éppen az utolsó esélyt az életre. Javíthatna a halálozási számokon, ha az orvosok feltehetnék a kérdést, amely alapján meghozhatnák a legnehezebb döntést: kinek több az esélye a túlélésre? Itthon ez egyelőre tabu.