Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Írországban az egyházi fenntartású anya- és gyerekotthonokban kilencezer „törvénytelen” gyerek vesztette életét a múlt században, és több tízezer gyereket szakítottak el az anyjuktól, csak azért, mert nem házasságon belül születtek.
Az állam, a társadalom és az egyház is csődöt mondott azokban az írországi anya- és gyerekotthonokban, amelyeknek meg kellett volna védeniük az ott élő nőket és gyerekeiket, ehelyett válogatott visszaélésekkel nyomorították meg az életüket. Írországnak most kezdenie kell valamit a sokkoló felismerésekkel, amelyek egy, a héten nyilvánosságra hozott jelentésből derülnek ki. Egy hat éven át, 18 intézményről adatokat gyűjtő független vizsgálóbizottság megdöbbentő adatokkal állt elő: az egyházi fenntartású anya- és gyermekotthonokban a visszaéléseken túl mintegy kilencezer házasságon kívül született gyerek halt meg a múlt században.
Az írországi anya- és gyerekotthonok kormányzati finanszírozással, de egyházi fenntartás alatt működtek az 1920-es évektől. Az utolsó ilyen intézményeket 1998-ban zárták be, vagyis Írországnak nem csak a régmúlt visszaéléseivel kell elszámolnia, nagyon sok áldozat ma is az ír társadalom tagja, első kézből vannak emlékei és tapasztalatai arról, hogy mi zajlott ezekben az otthonokban.
Az intézmények fennállásának nyolc évtizede alatt mintegy 56 ezer lányanyát szippantott be a rendszer, és csaknem 57 ezer gyerek született. Az állam vagy az egyház nem feltétlenül kényszerítette őket ezekbe az intézményekbe, de nem is nagyon hagyott nekik más választást.
Az otthonokba került nők és lányok (egyesek alig 12 évesek voltak, mások a negyvenes éveikben jártak) a házasságon kívüli terhesség bélyegét viselték, a gyerekeiket, akiket ezekben az otthonokban világra hoztak, törvénytelennek minősítették. A nőket a legtöbb esetben örökbeadásra kényszerítették, de az itt született gyerekek 15 százaléka soha nem érte meg, hogy kikerüljön az intézményekből. Az állam azonban nem foglalkozott a magas, az országos átlag kétszeresét kitevő gyerekhalálozási adatokkal, annak ellenére, hogy a bizottsági jelentés szerint a helyi és az országos hatóságok is tudtak róla.
1960 előtt ezek az anya- és gyerekotthonok nem védték meg a „törvénytelen” gyerekek életét, valójában jelentősen csökkentették a túlélési esélyeiket – áll a 2800 oldalas jelentésben. A Bessborough otthonban 1944-ben például 82 százalékos volt a csecsemőhalálozási arány. A Bethany otthonban az 1943-ban született gyerekek 62 százaléka nem érte meg az első születésnapját.
Halálozások fő okaként légúti betegségek, illetve bélrendszeri gyulladások lettek feltüntetve. A dokumentum megállapításai szerint a szakszerű személyzet hiánya párosítva az anyaotthonokban született gyermekek sorsa iránti általános érdektelenséggel nagyban hozzájárult a borzasztóan magas csecsemőhalandósághoz.
A 2015-ben megalakult bizottság 18, 1922 és 1998 között működő intézményt vizsgált. A vizsgálat annak a folyamatnak a része, amelyben a túlnyomórészt római katolikus Írország igyekszik fényt deríteni az egyházi fenntartású intézményekben történt visszaélésekre. A munkát azután kezdték meg, hogy mintegy 800 csecsemő és gyerek holttestét találták meg egy tömegsírban egy apácák által vezetett otthonban Tuam városában.
A Bon Secours apácarend által fenntartott otthon 1925 és 1961 működött, a hetvenes években rombolták le. A tragédia nagyságrendjét 2014-ben Catherine Corless történész kezdte el felfedni, gyanús lett ugyanis számára, hogy miután felkutatta 800, a tuami otthonban meghalt gyerek halotti bizonyítványát, csak egy gyerek temetéséről talált dokumentumot. Corless egyébként Tuamban nőtt fel, és emlékszik az otthon sovány gyerekeire, akiket elkülönítettek a többi tanulótól az iskolájában.
A bizottsági jelentésnek hatalmas visszhangja van, a túlélők és az érdekvédő csoportok azonban azt mondják, a dokumentum nem ad elég teljes képet a visszaélésekről és az elszenvedett traumákról, és nem szolgáltat igazságot az áldozatoknak.
Az otthonok falain túl ugyanis a társadalom lehetővé tette, sőt előidézte ezeket a visszaéléseket. Ahogy Susan Lohan, a kormánynak tanácsokat adó, túlélőket tömörítő csoport tagja az ír nemzeti televízióban fogalmazott, ezek az intézmények a „pszichológiai manipuláció” formái voltak, „az állam és az egyház összehangoltan dolgozott azon, hogy a nőket, a férjezetlen anyákat és lányokat, akiket veszélyesnek minősítettek az ország erkölcseire nézve, bezárják ezek mögé a magas falak mögé, így bebiztosítva, hogy nem sértik meg a közerkölcsöket, hogy nincsenek hatással a nyilvánosság moralitására”.
Hasonló következtetéseket vont le az ír ifjúságügyi miniszter, Roderic O’Gorman:
A jelentés világossá teszi, hogy Írország évtizedeken át egy fojtogató, elnyomó és brutálisan nőgyűlölő kultúrában élt, ahol a férjezetlen anyák és a gyerekeik elterjedt megbélyegzése megfosztotta ezeket az embereket az önrendelkezésüktől és néha a jövőjüktől.
Mindezt úgy, hogy sok nőnek alapvető ismerete sem volt a szexualitásról, a fogamzásgátlás illegális volt, az abortusz pedig szóba se jöhetett. Hogy mennyire mély gyökerei vannak ennek a csapdahelyzetnek, azt jól jelzi, hogy Írországban csak 2018-ban lett legális az abortusz. Az otthonokat működtető rendszerben azonban nem ez volt a botrány, hanem az, ha egy nőnek házasságon kívül született gyereke.
A most vizsgált anya- és gyerekotthonok egy nagyobb, kiterjedtebb rendszer részei voltak, amely az ország legkiszolgáltatottabb és legsebezhetőbb tagjait használta ki: a „megesett” nőket és lányokat, akiket nemcsak a családjuk, hanem a társadalom is kivetett magából. Ennek a rendszernek egy másik valósága, a hírhedt Magdolna-mosodákról készült jelentés néhány évvel ezelőtt már sokkolta az országot.
A Magdolna-mosodák szinte börtönként zárták magukba a gyakran halálra dolgoztatott nőket, akiknek ingyenmunkával kellett „megváltaniuk a bűneiket”. 1923-tól egészen 1996-ig összesen legalább tízezer nőt és lányt dolgoztattak ingyen, embertelen körülmények között az apácarendek által működtetett mosodákban. 2013-ban Írország nemzeti szégyenének nevezte, és az állam nevében bocsánatot kért Enda Kenny ír kormányfő a katolikus egyház hírhedt intézményeinek áldozataitól. Az akkor nyilvánosságra hozott jelentés tisztázta a mosodák működtetésében, és ezzel a nők kizsákmányolásában való állami felelősség mértékét.
Ahhoz képest, hogy az egyház milyen kitartóan működtette a most vizsgált anya- és gyerekotthonokat a 20. század nagy részében, az ott történtekről a múltban nem igazán nyilvánított véleményt. A csendet a mostani jelentés nyilvánosságra kerülése után törte meg Eamon Martin érsek, az ír katolikus egyház feje, aki elismerte, hogy az egyház nyilvánvalóan része volt annak a kultúrának, amelyben az embereket „gyakran megbélyegezték, elítélték és elutasították”. Ezért, illetve a „maradandó sebekért és érzelmi károkért” őszintén bocsánatot kért a túlélőktől.
Micheál Martin ír miniszterelnök közben arról beszélt, hogy mennyire „mélyen nőgyűlölő” volt az ír társadalom kultúrája évtizedeken keresztül, és hogy a jelentés az állam és a társadalom jelentős kudarcáról vall.
Ennek a nőgyűlöletnek a megértése nyilvánvalóan nagyobb feladat lesz néhány bocsánatkérésnél. Például választ kellene találni arra a kérdésre, hogy mégis milyen elnyomó társadalom kényszeríti bele a saját tagjait ennyire embertelen döntések meghozatalába, mint amilyennel azok az ír nők szembesültek, akiket házasságon kívül ejtett teherbe egy férfi. Ezzel a kérdéssel nemcsak az államnak vagy az egyháznak van dolga, hanem azoknak a férfiaknak is, akik a jelentésben szereplő több tízezer gyereket nemzették. Mindeközben az otthonokban „menedéket” kapó nőkre rendszerint elkövetőként vagy rabként hivatkoztak, noha az egyetlen „bűnük” az volt, hogy nem voltak férjnél, amikor teherbe estek.
Pontosabban: amikor teherbe ejtették őket.
Az otthonok létjogosultsága az volt, hogy menedéket nyújtottak a nőknek és a gyerekeiknek, akik a társadalomtól a bukott, illetve a törvénytelen címkét kapták, és akiket ezért kitaszítottak, de ezekre a menedékekre épp azért volt szükség, mert a társadalom ilyen kirekesztően bánt ezekkel az emberekkel. A problémát, amelyre az állam és az egyház megoldást kínált, valójában az állam és az egyház idézte elő. Ördögi kör.
Micheál Martin ír miniszterelnök talán ebbe az irányba próbálta meg elvinni a közös társadalmi párbeszédet, amikor arról beszélt, hogy az országnak a múlt teljes igazságát meg kell ismernie, mert az elmúlt évtizedekben fiatal nők és gyerekek fizettek meg keményen Írország „perverz vallási moráljáért”:
Teljesen elvetemült módon viszonyultunk a szexualitáshoz és az intimitáshoz. A fiatal anyák, valamint fiaik és lányaik szörnyű árat fizettek ezért a működési zavarért.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
