Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha abból indulunk ki, hogy a párkapcsolat a legnagyobb esélyünk arra, hogy megtudjuk, kik vagyunk, elég fontos lenne megérteni legfontosabb kötődéseink működését. A pszichológus, párterapeuta David Schnarch sokkal többet tud a házasságról, mint a családbarát kormány, így inkább az ő könyvéből érdemes felfedezni, mi a különbség a szenvedély és az önfeladás között.
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Azóta vitatkozom az Anna Karenina felütésével, amióta érett fejjel újraolvastam a regényt. Bár Lev Tolsztojé a világirodalom egyik legzseniálisabb kezdőmondata, ettől még nem kell, hogy igaz legyen. A boldog család ugyanolyan mítosz, mint a boldog gyerekkor. A boldogtalan kapcsolatok pedig az unalomig hasonlítanak egymásra, meghatározott sémák szerint működnek, attól függően, ki milyen mintákat és megküzdési stratégiákat hurcol magával a gyerekkorából.
Itt jön a képbe David Schnarch pszichológus, pár- és szexuálterapeuta, aki azt mondja: nem a boldogság a cél – még a szerelemben sem –, hanem az önismeret. A személyiség fejlődése, növekedése, integrálódása.
Terentianus óta tudjuk, hogy a könyveknek is van sorsuk. David Schnarch Passionate Marriage (Szenvedélyes házasság) című vaskos értekezését egy ifjú pár nászajándékba kapta jó pár évvel ezelőtt. A kötet enerváltan porosodott a polcukon, egészen az első komolyabb házassági válságukig. Ekkor a férj szeme megakadt rajta, elolvasta, majd átpasszolta a feleségének. Hónapokon át adták-vették egymás kezéből, idézték, elemezték, vitatták, próbára tették – terapeutájuk volt, segítőtársuk, provokátoruk, trénerük. A válság lecsengett, ők megerősödve kerültek ki belőle. De most már tudják, hogy ez sem garancia semmire. A kapcsolat nem révbe érés, hanem egy rögös és kacskaringós út kezdete, a próbák sora pedig végeláthatatlan. Pontosabban csak a legnehezebb próbatétel, a társ halála vet véget neki.
Amikor megosztották velem ezt a történetet, azonnal megrendeltem a könyvet. Egészen más élethelyzetben, de kétségtelenül életem legkomolyabb krízisének kellős közepén. Az ember két kemoterápia között többnyire nem a szexuális szenvedély pszichológiájáról mereng.
És mégis.
Könyv még nem vitt közelebb annak megértéséhez, hogy mire valók az emberi kapcsolatok. Hogy mire való az emberi élet. Az enyém is, amely épp egy cérnaszálon függ, pedig még csak most kezdenék neki a differenciálódásnak.
Ha alaposabban önmagunkba nézünk, rájövünk, hogy a boldogság csak a sokadik helyen szerepel a prioritásaink között. Megelőzi a megfelelni vágyás, a konfliktuskerülés, a biztonság iránti vágy, a változástól való félelem is. Miért? Mert nem vagyunk felnőttek még ötven-, hatvanévesen sem. Vagy a David Schnarch által használt szakszóval élve, nem vagyunk elég differenciáltak. A párkapcsolatot nem két felnőtt ember egymás felé fordulásaként fogjuk fel, hanem kölcsönös függésként, ami valójában a szülő-gyerek viszony átmentése egy másik relációba.
Aztán csodálkozunk, hogy néhány év után elillan a vágy a kapcsolatból. Hogy is ne illanna? Hisz normális esetben szexuális vágyat olyasvalaki iránt érzünk, akit tisztelünk, akit értékesnek és érdekesnek tartunk, aki különbözik tőlünk, és ezért újra és újra meg tud lepni.
A házasság ördögi köre: tudattalanul arra törekszünk, hogy a másikat magunkba olvasszuk, hogy elmossuk a köztünk lévő különbségeket, ugyanakkor vágy csak a köztünk lévő távolságban teremtődhet.
A vágy, az izgalom mindig együtt jár a kockázatvállalással. Megmutatom magam a másiknak, felvállalom magam előtte, akkor is, ha esetleg elutasítással válaszol. Ha egy kapcsolatot hosszú távon életben akarunk tartani, nincs más esélyünk. Önfeladás, kompromisszumkötés, beletörődés helyett felvállalni a konfliktusokat, elsősorban saját magunkkal. Aki magával szembe mer nézni, sokkal elfogadóbb lesz a többi emberrel is.
David Schnarch azt állítja, senki sem érett a párkapcsolatra húsz, harminc évesen. Szeretni csak érett, integrált személyiségek tudnak, mint ahogy a szexet is csak ők képesek valódi megismerésként megtapasztalni. Az igazi párkapcsolat és az „erős áramú szex” ötven fölött kezdődik – írja. Már, ha addig nem váltunk el háromszor. Vagy, ha végül mégis, tanultunk valamit magunkról a kudarcainkból.
Leélhetjük úgy is az életünket, hogy sosem lépünk át a pszichés komfortzónánkból a fejlődészónába. Schnarch egyenlete szerint az ember akkor változtat, ha a félelemtűrő képessége felülmúlja a fájdalomtűrő képességét. Vagyis, ha az adott helyzet már akkora fájdalmat okoz, hogy inkább belevág a félelmetes ismeretlenbe, minthogy az unalomig ismert rosszban ragadjon. Ha azonban két olyan ember találkozik, akik számára a biztonság abszolút elsőbbséget élvez az élet elevenségének megtapasztalásánál, akkor ők sosem fognak kitörni az akolmelegből. Ha netán az egyikük meg is próbálná, a másik visszarántja. Ez az élet akár boldognak is tűnhet. Nincsenek benne nagy konfliktusok, nagy drámák – de nincsenek benne nagy felismerések, nagy ugrások, nagy élmények sem. Az életük szimbiózisban telik, egymás tudattalan játszmáiba gabalyodva. Mindketten azért vannak, hogy a másik létét (pontosabban pszeudo egóját) igazolják.
Hitünk (hiedelmünk) szerint a mi kultúránkban a házasságok szerelemből köttetnek. Annak ellenére ragaszkodunk ehhez az eszméhez, hogy a szerelmet vaknak nevezzük és szinte kizárólag tragikusan ábrázoljuk. A legtöbben mégis megházasodunk, vagyis bevallottan olyasmire építünk várat, amiről tudjuk, hogy tiszavirág-életű és irracionális. Miközben az a pulzuspörgető vágy, amit romantikus szerelemnek hívunk, a kutatások szerint két és fél év alatt lecseng, az elvárásaink mit sem csökkennek a partnerünkkel szemben.
Legyen a legjobb barátunk. Szeressen feltétel nélkül, önzetlenül. Legyen önfeláldozó, belátó, figyelmes, igazságos, izgató, szexi, izgalmas, házias, megbízható, lojális, hűséges… Mindaz legyen, amitől biztonságban tudjuk és értékesnek tekintjük magunkat.
Schnarch könyvéből azt lehet leszűrni, hogy szerelembe esni narcisztikus aktus, amíg nem felnőtt, differenciált emberek vagyunk. Meg akarjuk találni az Igazit, aki majd betölti mindazt az űrt, amit önmagunkban érzünk. A hiányosságaink és a fájdalmaink tárnáit. Szerelembe esni annyit tesz, mint találni valakit, aki hajlandó visszatükrözni azt, amit látni szeretnénk. A szerelemben önigazolásra, önmegerősítésre vágyunk. Arra az érzésre, hogy különlegesek és fontosak vagyunk. Ezzel sincs semmi baj, mondja Schnarch. Hiszen azok vagyunk. Egyediek és megismételhetetlenek. De csak ha konfrontálódunk magunkkal, a neveltetésünkkel, a szocializációnkkal, a társadalmi és a családi hiedelmekkel, a partnerünkkel, és rájövünk, hogy valójában mit akarunk, milyen emberré akarunk válni. És ezért kiállunk, még azzal szemben is, aki a legfontosabb nekünk.
Schnarch olvasása közben az ember újragondol, újradefiniál, átértékel, átkeretez.
Amíg megértést és feltétel nélküli odaadást várunk a másiktól, addig csak használjuk. Amíg magányunk oldását, félelmeink enyhítését várjuk tőle, használjuk.
Csak akkor leszünk képesek megismerni őt, ha szembe merünk nézni önmagunkkal. Amíg nem tudunk kiállni önmagunkért, addig a másik csupán öndefiníciónk eszközeként szolgál.
A házasságokban óhatatlanul fellépő unalom és elégedetlenség Schnarch felismerése szerint nem abból fakad, hogy a felek a szerelem elmúltával érzelmileg eltávolodnak egymástól, hanem ellenkezőleg: sziámi ikrekként teljesen összeolvadnak. Totálisan függenek egymás ítéletétől, hangulatától, elismerésétől, és ezért egyre kevésbé tolerálják a másik másságát. Személyes sértésnek tekintik, ha a párjuknak rossz kedve van, ha elutasítja a szexet, ha ingerült, ha szívesebben találkozik a barátaival, ha nem tetszik neki az ajándék, ha más a véleménye, ha más programra vágyik.
Az alacsony differenciáltsági szinten lévő emberek számára a szerelem azt jelenti, hogy egy csónakban evezünk, és csak arról kell megegyezünk, hogy ki evez és melyik irányba haladjunk. Nincs önálló döntés, csak kompromisszum vagy ukáz. A másik nem igazán önálló entitás, csak a megtalált másik felem, akivel most már szabadon rendelkezhetek, vagy ha ellenáll, hát kedvemre marakodhatok.
A differenciált személyek közötti kapcsolatban mindkét fél tisztában van vele, hogy két csónakban eveznek, és nem esnek kétségbe attól, ha néha más-más irányba tartanak. Tudják, hogy a másik csónakjába átlépni ünnep. Differenciáltnak lenni ugyanis azt jelenti, hogy az önértékelésem nem mások, nem a másik megítélésétől függ. Tisztában vagyok a vágyaimmal, képes vagyok kezelni a félelmeimet és az indulataimat, ezért nem a partneremet használom arra, hogy megkönnyítse az életemet. Ha differenciált vagyok, a kapcsolatom nem fojtogató. Nem kell megtagadnom magam. Ha áldozatot hozok, nem azért teszem, mert viszonzást várok, vagy mert függésben akarom tartani a társamat, hanem mert van miből adnom.
David Schnarch könyve tele van a terápiás munkájából vett példákkal. Az elméleti háttér mindig konkrét párok konkrét problémáiból bomlik ki, és egy-egy terápiás ülés részletes leírásából nyerünk rálátást arra, hogyan működnek a gyakorlatban a schnarchi tézisek. Megismerünk egy nőt, akit a terapeuta arra kér, simogassa a férje karját minden különösebb ok vagy szándék nélkül. Húsz perc múlva a nő szeméből potyogni kezdenek a könnyek. Évtizedek óta élnek együtt, de most először érintette meg, érezte meg igazán a férjét.
Találkozunk egy középkorú párral. A nőnek már régóta nincs kedve a szexhez. Ő maga is úgy véli, hogy a hiba az ő készülékében van. Schnarch arra kéri őket, minden nap szakítsanak rá időt, hogy megöleljék egymást. A gyakorlatot „ölelés a teljes ellazulásig”-nak nevezi. Az, ahogyan erre az egyszerű feladatra a két ember reagál, tökéletesen megmutatja, kik ők, hol tartanak a személyiségfejlődésükben, mit jelentenek egymásnak, milyen a kapcsolatuk dinamikája. A férfi az ölelést veszélyhelyzetként éli meg, sokáig egyszerűen bojkottálja. A nő ebből valami nagyon fontosat tud meg a férjéről, és ez hozzásegíti ahhoz, hogy közelebb kerüljön önmagához. A tipikus frigid feleség-kielégítetlen férj páros látszata mögött felsejlik a valóság: a férfi képtelensége az intimitásra. Szexet akar közelség nélkül. Mechanikus együttlétet kapcsolódás nélkül. Ezt utasította el a felesége, ezért fojtotta el magában a vágyat.
Theresa és Philip számára harminc év házasság után a szex már csak unalomig ismételt, mechanikus mozdulatok sora, örömtelen kielégülés. Theresa szerint a férje nem figyel rá, Philip szerint a felesége nem ad visszajelzést arról, mi jó neki és mi nem. Doktor Schnarch arra kéri őket, nézzenek egymás szemébe szex közben. Az előjátéktól az orgazmusig. Ne bújjanak el a lehunyt szemhéjuk mögé. Engedjenek egymásnak bepillantást önmagukba. Lássák meg, mit okoz az érintésük a másikban.
Leélhetünk tíz, húsz, harminc évet is egy emberrel, átélhetünk vele akárhány orgazmust, anélkül, hogy egyszer is valóban megérintenénk egymást. Anélkül, hogy a másik szemébe néznénk, és kimondanánk, amit igazán gondolunk, amit igazán akarunk. Anélkül, hogy megmutatnánk neki magunkat úgy, ahogy vagyunk.
Pedig a párkapcsolat a legnagyobb esélyünk arra, hogy megtudjuk, kik vagyunk.
Az ország újraindult, de hogyan induljon újra a család?
