Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem pontosan tudjuk, hogy mikor történt, de bekerültek a rendszerbe és az év végi rutinba az óvodai és iskolai jótékonysági sütivásárok, és azóta mindenki a tökéletes sütivel próbálja a csúcsra járatni a bevételt, hogy a csoport vagy az osztály a lehető legtöbb adományt gyűjthesse össze. Pedig nem mindenkinek sikerül az a tökéletes süti. Sütivásár szubjektív.
Ha ki lehet emelni az évnek egyetlen olyan szakaszát, amely kiemelkedően megterhelő egy szülőnek, az a december. Már november végén elkezd bekúszni, de decemberben indul be igazán a mókuskerék, amikor a magán e-mail fiókunk megtelik az óvodából, iskolából érkező instrukciókkal arról, hogy mi mindent kell majd vinni az adventi készülődéshez, mikor lesz a hagyományos jótékonysági sütivásár és/vagy ruhabörze, mikor jön a Mikulás, mikor lesz a szalagavató. És amikor ez a menetrend megvan, akkor mit csinál „a valamire való anya”, akinek az esetek többségében a nyakába zúdul ez a feladatlista?
Felveszi a legszebb kötényét, valami hasonlót ahhoz, amelyet még jó régen a Született feleségekben látott Bree Van de Kampen – ha már sütivásár, legyen tökéletes a fíling –, üdvözült mosollyal belibben a konyhába, már röffenti is be a sütőt meg a konyhai robotgépet és szinte ki sem kapcsolja egészen karácsonyig.
Na jó, ez nyilván túlzás, de igenis léteznek azok a szülők, akiket elképesztően boldoggá tesz, hogy gasztrobloggereket megszégyenítő szépségű és minőségű süticsodákkal érkezhetnek meg az óvodai, iskolai sütivásárra, és begyűjthetik a Facebook-lájkoknak is beillő irigykedő/elismerő pillantásokat.
De ott van a másik valamire való anya is, aki egész évben ki sem látszik a teendőkből, aztán egyszer csak jönnek az ünnepek, és minden csak fokozódik. Tele az online meg a falinaptárja is, minden tiszta felületre post-iteket ragasztgat, hogy követni tudja, mikor, hol és milyen minőségben kell éppen megjelennie. Ő az, aki nélkül nincs év végi hajtás a munkahelyen, és ő az, akinek semmi esetre sem lesz instaképes a sütije, mert ha meg is süti a tökéletes recept alapján, a végén valami tuti félremegy, mondjuk általában a díszítés. Én speciel az utóbbi kategóriába tartozom: simán megsütöm a tökéletes sütit (hála Stahl Juditnak, akinek a könyvei a bibliáim a konyhában, amióta gyerekeim vannak), csak az a fránya díszítés mindig kifog rajtam.
Mondjuk, az eddigi sütivásáros tapasztalataim azt mutatják, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A környezetemben (szerencsére) sokkal több az olyan valamire való anya, aki ugyanazzal a megfáradt mosollyal, meg persze portékával és csúnya sütivel érkezik a hagyományos adventi vásárra, mint én. A valamire való anya tekintetében látszik, hogy már vagy negyedik napja nem alszik öt-hat óránál többet, és nem is igazán hiszi, hogy lesz majd még egyszer olyan, hogy mondjuk nyolc órát alszik egyhuzamban. Szépen kipakolja az alkotásait a büféasztalra, és egy picit megpihen belül is, amikor látja, hogy a másik szülő sütije sem lett éppen tökéletes; például lerobbanthatatlanul ráragadt a piros szalvéta (mélyen elgondolkodik, hogy mégis miért is bélelte ki azt a fémdobozt?!), vagy másnak sem sikerült éppen mérnöki pontossággal a süni szeme a mézeskalácson.
Hát igen, a díszítés, amit csak a nagyi tudott igazán, a valamire való anya meg csak csodálkozik, hogy micsoda sütiszörnyek tudnak születni, amikor elcsúszik az a hülye krém. (A tisztán látás kedvéért: Stahl Juditnak van rá receptje, csak én nem tudom alkalmazni rendesen!)
Igen, az okos valamire való anya ezen a ponton fogadja meg, hogy jövőre biztosan pogácsát süt, csak amikor újra beköszönt az advent, lebeszéli magát, mert még az a negyedóra is elképesztően sokat ad, amíg a gyerekek kijönnek a konyhába sünit, rénszarvast, csillagot, majd az ünnepkörtől elszakadva űrhajót, buszt, vonatot és egyéb más rendkívül fontos járművet szaggatni a mézeskalács tésztából. Tulajdonképpen az egész sütivásárosdinak ez a legfontosabb momentuma, amikor a mézeskalács univerzum elkészül. Elképzelhető tehát, hogy a Bree Van de Kamp típusú, tökéletes anyál tökéletes sütije hamarabb elfogy a sütivásáron, mint a csúnya sütik, csak azokból meg lehet, hogy az egésznek a lényege hiányzik.
Sütivásárra készülni tehát nem könnyű senkinek, hiszen a tökéletes sütit gyártó tökéletes szülő is elfárad egyszer, csak maximum nem vallja be, meg különben sem tudna posztolni az Instára. Pedig a csúnya sütiknek szerintem ugyanúgy megvan a létjogosultságuk, mint a csúnya karácsonyi pulcsiknak. És a kettőt kombinálni az igazán menő: csúnya pulcsiban csúnya sütit vinni az adventi sütivásárra.
Lehet, hogy mindenki megkönnyebbülne egy kicsit.
