Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mikor lett az evésből életfilozófia, hivatkozási alap, vallás? Mikor túrta ki az egészségmánia az élet élvezetének képességét? És hogyan enyhíti a superfood a halálfélelmet? Mindennapi illúzióink a megvonás örömétől a méregtelenítés mámoráig.
Az élet rengeteg döntéssel jár, és ha már erőfeszítést teszünk a döntéseinkbe, szeretnénk azt hinni, hogy vannak következményeik, hogy befolyásolni, kontrollálni tudunk valamit. Például, hogy ha egészségesen élünk, akkor tovább élünk. Hogy az ok-okozati összefüggéseknek van értelmük, ezért kifizetődik a gluténmentes diétánk, jogosan költöttünk kisebb vagyont chiamagra, és a mosódióval az egész család jövőjét helyeztük új alapokra.
Ha csak az elmúlt éveket vesszük, annyi minden történt, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, hogy joggal érezhetjük, ezt a világot nehéz kontroll alatt tartani. Nyakunkon a globális felmelegedés és Donald Trump, térdig gázolunk a fake newsban, már Madonna is 60 éves, és a tudomány még mindig nem képes megmondani, hogy hány csésze kávét és hány pohár bort ihatunk büntetlenül. Mibe lehet így kapaszkodni?
Gyógyszer és méreg
Egy ilyen világban nem nehéz a testünkkel is kaotikus viszonyt kialakítani. A kapcsolatunk az étellel és az itallal pedig végképp sokismeretlenes egyenlet. Ez a viszony annyira relatív, hogy ha emberek egy csoportja elé oda teszünk egy tányér ételt, egyikük sem ugyanazt fogja látni. A fogyókúrázó a zsírt és kalóriákat, a sportoló a fehérjét és ásványi sókat, a vegán pedig elborzadva fog tekinteni egy halott állatra, még ha csodásan megpirult grillcsirke formáját ölti is. Ugyanabban az ételben megláthatjuk a gyógyszert és a mérget is.
Ha pedig kontrollálni akarjuk az ételekhez fűződő viszonyunkat – hát sok szerencsét! Kezdve attól, hogy mikor mit, egészen addig, hogy pontosan mennyit együnk – naponta nagyjából kétszáz, étellel kapcsolatos döntést kell hoznunk – mondják a szakértők. Ráadásul ezeknek a döntéseknek a többsége automatikus, ezért vagyunk képesek betolni egy egész tál csipszet, csak mert ott van előttünk.
A küzdés reménytelenségére jó példa, hogy a szakértők szerint még a legfegyelmezettebbek sem képesek teljes mértékben kontrollálni, mit és hogyan esznek, ezeket a döntéseket ugyanis a tudatunkon és a közvetlen kontrollunkon kívüli finom erők alakítják. És igen, ezek az erők a biológiai, pszichológiai, társadalmi és gazdasági sérülékenységeinket használják ki.
Hová menekülünk a sérülékenységünk elől? Hát a szabályokba.
Kilúgozva, kiböjtölve
Így lett az étel – az élet egyik legélvezetesebb velejárója – eszköz, amellyel megpróbáljuk nemcsak a testünket, hanem az elménket is kontroll alatt tartani. A rengeteg diéta és életmódvezetési csodarecept elhiteti velünk, hogy mindent számolnunk kell, hogy minden apró betűs részt el kell olvasnunk egy csomagoláson, hogy a hamburger, a pizza, a fagyi, vagyis minden olyan étel, ami igazán jólesik, csak akkor jár nekünk, ha megérdemeltük, ha megfizettünk, ha megdolgoztunk érte az edzőteremben.
Nem a gyomrunk éhségjelzéseire figyelünk, hanem az étkezési naplónkra. Elképesztő mentális energiát fektetünk az etetésünkbe, aminek az az eredménye, hogy egyszer csak kapcsolatunk lesz az étellel: az étel nem az életünk része, hanem valami, amiért élünk, és amit muszáj jól csinálnunk.
Ha megnézzük az újságosstandok életmódmagazinjait, az online wellnessoldalakat vagy a közösségi médiát, úgy tűnhet, hogy az életünk egyik legfontosabb és legmagasztosabb törekvése lett, hogy minél több dolgot kiiktassunk az étkezésünkből, a testünkből, az életünkből. Az ételeinkben nincs helye a cukornak, a gluténnek, a testünkben nincs helye a toxikus anyagoknak, az életünkben pedig a toxikus barátoknak.
Az egészséges táplálkozás megszállottjai, ha akarják, tudományosan is be tudják azonosítani ezt az érzést: a szakirodalom orthorexia nervosaként emlegeti a jelenséget. Hogy mennyire új az emberiségnek ez a története, azt jól jelzi, hogy a kifejezés alig húszéves: 1997-ben vezette be az alternatív gyógyászattal foglalkozó Steven Bratman, aki a páciensein azt vette észre, hogy az emberi életük dimenzióját arra redukálták, hogy túlzott jelentőséget és befolyást tulajdonítottak annak, hogy mit tesznek a szájukba.
Ez többek között azért alakulhatott így, mert ma már nem a túlélés, hanem a hosszú élet miatt aggódunk – nem véletlen, hogy a wellnesstrendek a fejlett nyugati társadalmakban vették át az uralmat a mindennapok felett. Hogy mi a magyarázata? Ha minden ilyen könnyen elérhető, ha a szupermarketek polcai roskadoznak a rengeteg árutól, megpróbálunk kihívásokat gyártani magunknak – akár a túlélés olyan legalapvetőbb tevékenységeiből is, mint az evés. És hajlandók vagyunk költeni rá. Sokat költeni.
Én étkem, én étkem, én igen nagy vétkem
Bárki bármit mond: az egészséges életmódnak az Instagramon és az életmódblogokban dokumentált változata pénzkérdés, a megmondóemberek ugyanis pont a legolcsóbb, legkönnyebben hozzáférhető táplálékokat kezdték el démonizálni: a fehér kenyeret, a fehér cukrot. És persze lenézik azokat, akiknek az a táplálékuk. A kontroll illúziója akkor lesz igazán megfogható, ha felismerjük azt, amire egy brit gasztroszerző, Ruby Tandoh mutatott rá: hogy az egészséges étkezés és a wellness olyan, mint a vallás, és bizonytalan időkben szükségünk is van valamiféle hitre. Ezek a trendek azért is hatnak ránk ilyen erővel, mert a vallási rituálék nyelvezetét, fordulatait használják. A szakácskönyvek, gasztrobloggerek és egészségguruk világnézetében ott van a jó és a gonosz, ott a csoda és a gyógyulás, rengeteg remény és persze az örök élet ígérete.
Ha betartod a tíz parancsolatot, a mennyekbe jutsz. Ha elhagyod a cukrot, egészséges leszel. Minek is bonyolítani a létezést.
Egyébként éppen ez az egyik oka annak, hogy az étrendről és életmódról zajló viták olyan könnyen képesek elfajulni: mivel vallási kérdést csinálunk belőle, meg vagyunk győződve arról, hogy csak az egyik út lehet az üdvözítő, és mindenki más a vesztébe rohan. Hiszünk a diétánk megváltásában, különben nem érné meg a sok áldozatot. Vagy azt, hogy evangéliumi hevülettel hirdessük az igazunkat. Ehhez pedig szükségünk van hívekre és követőkre. Micsoda szerencse, hogy a közösségi média korában élünk!
Hogy néz ki az Instagram-kompatibilis evés? Természetesen egészségesen – opcionálisan filterezve. Inkább a lájkokat élvezzük, mint az ízeket. Valahonnan kell a megerősítés, ha már belülről nem jön. Az étrendek követésével olyan kulturális mintákba illeszkedünk be, amelyek túlmutatnak a testünkön. Ha már az evés – természetesen a szabályokat követő változata – olyan, mint egy rituálé, akkor azt illik közösségben végezni.
Ezért nem maradhat titokban az egészséges étkezés sem: meg kell mutatnunk, hogy csatlakoztunk, megvilágosodtunk, jó úton járunk. Hiszen ha nyilvánosan nem dicsérnek meg érte, mi értelme volt elkészíteni azt a smoothie-t? Ha viszont úgy igazán mélyre ásunk, kiderül, az egzisztenciális szorongásainktól – meg persze a haláltól – aligha fog megmenteni egy nagy adag superfood. Sőt bizonyos távolságból szemlélve nevetségesnek is tűnik, hogy a zöldséglétől és a fehérjeszelettől várjuk, hogy biztonságban legyünk.
Biztonságot és bizonyosságot követelünk egy olyan világtól, amely bizonytalan és kiszámíthatatlan. És mivel így a követelésünknek nincs semmi valóságalapja, szorongást idéz elő bennünk. Viszont ha már soha nem vagyunk biztonságban, akár el is engedhetnénk ezt a görcsös ragaszkodást a vitaminokba és nyomelemekbe rejtett örök élethez. Attól ugyanis, hogy azt hisszük, ellenőrzünk valamit, még nem leszünk jól.
Egy hatvanas években készült tanulmány egyébként arra jutott, hogy minél inkább élvezzük az ételt, annál több tápanyagot szív fel és hasznosít belőle a szervezetünk. Simán lehet, hogy a kontrollt megéri feláldozni az élvezet oltárán, sokkal kifizetődőbb, ha már az örök – vagy legalábbis az egészséges – életre hajtunk.
A HVG Extra A nő friss lapszáma kapható az újságárusoknál, vagy megrendelhető a kiadótól.
