Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A véletlen, a sors és a tetszés szerint behelyettesíthető transzcendens úr/Úr úgy hozta, hogy a kedd esti utolsó Sziget-napon randevút adott egymásnak múlt, jelen és időtlenség.
Miután az armageddon utolsó cseppjei is lassan elfogytak, és a 6 és 8 közé meghirdetett világvége sikerrel lezajlott, a tömegek a Filtorigát járdájának politikai rendszereket és kompországi csapódásokat túlélő pocsolyáit és az utolsó napon este 8-kor 15 ezerért napijegyet áruló üzéreit kerülgetve megindultak a Sziget utolsó estjének rohamára. A MOL-kútnál óriási a buli, a benzintöltő pisztolyok és állomásaik letakarva, a sörpadok tele, zene, étel-ital, az olajárak senkit nem izgatnak.
Bent szürkület és sártenger, mint egy Tarr Béla-filmben. Legalább nincs por, próbálom optimistán nézni a dolgot. A lüktetés megmarad, a tömeg pocsolyákat kerülget, szökell át afrikai gazellacsorda módján. Mi a Sziget ma, ez az idősebb generáció egyik visszatérő témája, ki mit keres itt? Az Arctic Monkeys-koncert elején hatványozottan vetül fel az utóbbi kérés, miután óriási a zsúfoltság, egyszer úgy kortyolok bele a poharamba, hogy az előttem álló lány haja is bekerül a szórásba.
Szerencsétlenségemre az angol munkásosztály két markos képviselője mellé sodor a tömeg, már nem szomjasak, ezért néha a körülöttük állókra dőlnek, ilyenkor vissza kell őket dönteni függőleges helyzetbe. Egyikük mindenkivel barátkozik, persze főleg lányokkal, de velem is megbeszéli, hogy a banda a Teddy Pickert már legalább öt éve nem játszotta, és amúgy is „Jesus Christ, fucking unbelievable”.
Alex Turnert nézem a kivetítőkön, a Volton 2014-ben még hosszabb volt a haja, most alig van. Ő is öregszik, csak a kedvetlensége a régi, ahogy unottan játszik a sztármanírjaival, mintha bírósági ítélet kötelezné, hogy itt zenéljen közmunka gyanánt. A közönség körbead egy sátrat a feje fölött, egy másik előttem álló lány kontya is folyton a számban.
Mit keresek itt, 2014-et, vagy az utolsó Kispál-koncertet, a fiatalságomat?
A koncert után valamire rátalálok, az egyik kocsmában a Jet Are You Gonna Be My Girl című száma bömböl, kb. az egyetlen slágerük, hát ez is visszahoz valamit a régmúltból. Kicsit odébb ezerér' adják a hotdogot (kifejezetten jó üzlet a VIP-s 1500-hoz képest), egy lány kikerüli a sort, „hát ez kurvára gluténes” felkiáltással úgy dönt, egyszer él, és amúgy utolsó nap, jöjjön, aminek jönnie kell. Különben is gluténmentes pizzaszelet is kapható, sokan maszkkal védekeznek a por ellen – hol van már az önpusztítás ethosza, a Who ikonikus I hope I die before get old imperatívusza. A VIP-ben retródiszkó VIP-füsttel, VIP-figurákkal, az a Kispál-sor jut eszembe a táncolók láttán,
közben lopva nézik egymást, hátha a másik jól csinálja.
De még mielőtt belekezdenék a nosztalgikus töltetű Sziget-gyalázás össznépi játékába, beesek Sziámi és barátai koncertjén az utolsó pár számra. Társaságomban megjegyzik, vajon az idetévedő külföldieknek mi jön át a Bon bon si bonból, miről szól a koncert elején tapasztalható minimális érdeklődés, ami a végére sem nő azért olyan hatalmassá. Sziámiból sugárzik valami, de tényleg vajon mit mond ez a zene azoknak, akikben nincs meg az underground, a 80-as évek Magyarországa? És ez lenne a Sziget? Valakinek ez marad a Sziget? A hőskor, amitől nem lehet elszakadni? Lehet-e szeretni ezt a mai Szigetet, ami azért talán még nem önmaga paródiája, ahogy mondjuk Glastonbury a kerítésrendszereivel, biztonsági kameráival már inkább tekinthető annak, luxushippigettónak. Egyáltalán, kinek a hibája, hogy múlik az idő? Egy bűnöst igazán illene találni.
Aztán kicsit mégis megáll az a rohadt idő. A Sláger FM színpadán Kis Grófó lenyom egy vegytiszta joy, öröm, boldogság, mulatási 45 percet. Legalább ezer ember ugrál, időnként felteszi a kezét („Kezeket a magasba!”), majd sikít („Sikítás!”), énekel. Nem lehet rajta fogást találni, de minek is keresni.
Ez a Sziget? Álljon meg kicsit az idő? Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem adnám.
Micsoda térbeli-kulturális-időutazó metszet lett ebből a három előadós gluténes görbe estéből.
