Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A gyereknap alapvetően egy vidám alkalom arra, hogy vattacukorral tömjük a kiskorúakat, és úgy bánjunk velük, mintha ők lennének a világ közepe. (Mintha a hétköznapokban a szülők nem pont ugyanezt tennék, csak talán kevésbé látványosan.) A gyereknap ugyanakkor a felnőtteknek is fontos, például azért, mert van benne valami az elmúlásból is: egy gyerek csak egy adott pontig gyerek. És ezt a változást szülőként nem könnyű feldolgozni. Hogy mennyire nem, arról itt egy helyzetértékelés első kézből, egy, a gyerekkort levetkőzni próbáló kiskamasz édesanyjától. Kovács-Álmos Gyöngyvér írása.
„Kedves Anyuka, tegye már meg, hogy elmagyarázza a gyereknek, miért is nem kéne az iskolában pénisz alakú szívószállal szürcsölnie a vizet!” – szólított fel a napokban – megjegyzem, teljesen jogosan – hatodikos kamaszlányom osztályfőnöke, meglepően sztoikus hangon. Na, de hogy kerül egy pénisz formájú szívószál a gyerek birtokába? – kérdezhetné az ember szintén teljes joggal, de én nem kérdezem: ismerem a lányomat. Nem is lehetne nála ennél magától értetődőbb semmi: szeret provokálni. Ha túl akarnám feszíteni a húrt, még azt is mondhatnám, az lenne a furcsa, ha előbb-utóbb nem kerülne hozzá ehhez hasonló tárgy.
Nagylányommal a tanév elején kezdtük meg intenzív pokoljárásunkat a kamaszkor sűrű, sötét erdejében, amit alkalmanként csendes, napfényes tisztások tarkítanak, mintha különösen gonosz, önálló életet élő mézesmadzagok lennének. Sosem lehet tudni, mikor bukkannak fel és meddig sütkérezhet ott az ember a napon. Így amikor váratlanul visszajutunk a sötétségbe, átmenetileg megvakulva, pánikszerűen vagdalkozva, sokszor csúnyán megsebezzük egymást; de leginkább saját magunkat.
Kamaszomat nevelgetve gyakran érzem úgy, hogy egy rakás belefektetett energia helyett inkább mentem volna ki a szabadba egy pokróccal, egy jó könyvvel és egy citromos sörrel felszerelkezve, boldog semmittevésben dögleni néhány órát, mert az eredménye tökéletesen ugyanaz lenne. Nincs ezen mit szépíteni: ez az az időszak, amikor átmenetileg úgy érzi az ember, minden felesleges volt. A termelői piacokról beszerzett alapanyagokból hosszan, odafigyeléssel előállított, kiegyensúlyozott vitamin- és tápanyagtartalmú házi koszt és szigorúan betartott nassolási szabályok helyett nyugodtan a kezébe adhattam volna minden nap egy zacskó Tesco-gazdaságos csokis kekszet, mára lenne egy lakásom a megspórolt pénzből és nagyjából 5 plusz évem a megspórolt időből. Akkor is pontosan ugyanígy menne a sarki kínai boltba mindenféle szemétért és ugyanígy napi 2-3 összegyűrt, slendriánul eldugott üres csokis- és csipszes csomagolást szednék össze az ágyának álcázott szemétdomb körül.
Nyugodtan kihajthattam volna a ház előtt lévő játszótérre is tök egyedül, kulccsal a nyakában, hosszú órákra, ahelyett, hogy ott dekkoljak vele minden nap abban a reményben, hogy egyrészt Vekerdy Tamás bácsi vállon vereget a napi többórányi szabad játékért, másrészt civilizálom zsenge korától kezdve, hogyan kell tiszteleten és odafigyelésen alapuló kapcsolatot kialakítani már gyerekkorban is. Akkor is ugyanígy kellene hallgatnom végtelenül sokkolva, hogy milyen ocsmányul bánik egy osztálytársával és hogyan tartja rettegésben szerencsétlen kislányt. Hosszú, már-már filozófiai magaslatokba emelkedő, késő estébe nyúló komoly beszélgetések helyett raktam volna inkább oda a Comedy Central műsora elé minden nap néhány órára; mennyivel több időm jutott volna magamra, és még jól is járnék vele, ha kicsit butább lenne, a humora pedig jóval szarabb, így nem fenyegetne a veszély, hogy a legkellemetlenebb pillanatokban röhögöm el magam egy jól sikerült beszólásán. A „nem vehetsz föl kockás inget rózsás szoknyával és ezüst szandált sárga zoknival” is visszafelé sült el, mert most ott tartunk, hogy egy erdőben gombászással eltöltött délelőtthöz is gyakorlatilag meg kell tervezni a napi szerkót, amelyben mindennek mennie kell mindenhez. Az ember jót akar és magával szúr ki a végén, ez van.
Na, de még mindig nem tudjuk, hogy került a kezébe a fent említett, fütyit formázó szívószál. Feltételezem, hogy elmentek a barátnőjével egy diliboltba és vettek egyet. Ilyen prózai. A dolog pikantériája nem is maga a vásárlás, hanem a tanintézetbe való bejutása. Miután este megmutatta nekem, a tulajdonos büszkeségével, legújabb szerzeményét, én pedig – mivel akad még bennem egy adag a lázadó kamaszból és tökéletesen meg tudom érteni, hogy 13 éves fejjel őrülten vicces egy ilyen tárgy – a tíz körméről lekapás helyett csak annyit mondtam: ugye eszedbe sem jut bevinni ezt az iskolába? Amit a jogos felháborodással előadott: „jaj dehogy, nem képzeled, nem vagyok ennyire hülye” követett, hogy aztán másnap kora délután megcsörrenjen a telefonom és a fent idézett mondatot hallhassam az osztályfőnök szájából, bebizonyítva ezzel azt, hogy de, pont olyan hülye tud lenni egy 13 éves kamaszlány, mint amennyire azt kikéri magának.
Nem akart rosszat, nyilván. Csak túl szaftosnak tűnt ez a poén ahhoz, hogy kihagyja. Meglepő módon, kifejezetten olcsón megúszta a gyerek ezt a kis csínyt. Egyetlen beírást sem kapott érte és az osztályfőnök is békésen kérte a segítségemet a pénisz eltávolításában. Valószínűleg azért, mert az ő viszonylatában nézve, ez még az aprócskább bűnök kategóriájába tartozik, a tanerők pedig megtanultak súlyozni. Nem mindig volt ez így, sokat dühöngtem azon, hogy mindenféle apró-cseprő marhaságért kap hatalmas leszúrásokat. Egészen addig, amíg el nem ment a gyerek a végső határokig, majd onnan egy laza hátraszaltóval elindult visszafelé, ezzel kiharcolva magának azt, hogy már egy árnyalatnyi enyhülést is pozitív változásnak értékeljen az ember. Ilyen dörzsölt kölköm van nekem.
Mindenkinek vannak bűnei. Én magam sem voltam a tanárok kedvence, két bátyámnak is volt mit felmutatnia az iskolában hülyeség tekintetében. Szegény anyám, amikor elment engem is beíratni ugyanabba az iskolába, ahova a testvéreim is jártak, az igazgatónő elkínzott arccal kérdezte meg: mondja anyuka, van még kistestvér? Gyanítom, a kezeit gondosan csuriban tartva a háta mögött. Fiatalabbik bátyám hetedikes osztályfőnöke akkor kezdett el tikkelni, amikor megkapta az osztályt, idősebbik bátyám legjobb barátjával pedig megnézte a vécében, mit jelent a Technokol Rapid tubusára írt „fokozottan tűz- és robbanásveszélyes”. Kíváncsiak voltak rá, vajon ég-e. Égett. Anyuéknak kellett kifesteni a vécét az incidens után. Akkoriban persze viszonylag könnyedén intézték az ilyesmit a tanárok, sokkal több jól irányzott pofon és kevesebb beírás, hiszen azokra az ilyen jó gyerekek úgyis csak odahamisították az aláírást. A pofont viszont tényleg ők kapták. Volt egy technikatanár, aki például a nagyjából fél kilós kulcscsomóját vágta ahhoz a gyerekhez, akit éppen nevelni akart. Aztán egyszer csak eltűnt az iskolából, később az a hír járta, hogy egy gyereknek betörte a fejét a rajta landolt kulcs. Ha manapság történne ilyen, a gyerek szülei élve boncolnák fel a technikatanárt az aulában. Bár alapvetően elítélem az erőszakot, arra a műsorra azért jegyet vennék. Az első sorba.
Pillanatnyilag épp egy napos tisztáson járunk a lányommal, négyesekkel-ötösökkel tarkított réten, az égen néhány apró, fodros szélű bárányfelhő takarja átmenetileg a napot egy-egy késés vagy extrém formájú szívószál képében. De nem lesz ez mindig így, mert még csak mostanában kezdődött a kamaszkor sokak által nem véletlenül rettegett időszaka. Igyekszem nem kétségbe esni, bár borzasztó érzés nézni, ahogy szárnyait kitárva, százzal repül bele a gyerek a masszív pofonokba. De mindegyiket túléli a végén, én pedig csak remélhetem, hogy ezeken keresztül tanulja meg azt, amit a szép szóból nem tud vagy nem hajlandó. Hogy a végén, amikor kijön belőlük, sokkal több lesz általuk az, aki az elején bement. Mert máshogy nem lenne értelme az egésznek és az szörnyű lenne.
Képzelje, vannak gyerekek, akik kütyük nélkül is boldogok!
