Alföldi Róbert Passiója csak nyomokban tartalmazott Bibliát, ami végül is nem olyan nagy újdonság, ha Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című musicaljére gondolunk. Ám míg utóbbiban a morális kérdésfelvetés az, létezhet-e megváltó a 20. században, addig a Passió XXI. arra kíváncsi inkább, mit jelenthet megváltónak lenni a 21. században.

A Passió XXI. Jézus-figurája már az előadás elején világossá teszi tanítványai számára, hogy ő bizony a vízből nem tud bort varázsolni, maximum limonádét, ha kap hozzá egy kis citromot. A spiritualitás kilúgozása a bibliai történetből pedig azzal a következménnyel jár, hogy Jézus tanítása, meghurcoltatása és keresztre feszítése végtelenül egyszerű politikai kérdéssé válik.

Van egy srác, Jézusnak hívják, nincs benne semmi karizmatikus, semmi magával ragadó, egy a sok közül. Szabó Kimmel Tamás játéka nem törekszik arra, hogy megkülönböztesse magát a többi, körülötte hemzsegő fiataltól, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor nem tudja visszatartani, és kiömlik a száján a Biblia. Olyankor kissé archaikus nyelven beszél, amely meglehetős idegenséggel illeszkedik az előadás kortárs szövegvilágába, a többi szereplő is értetlenül áll metaforái és allegóriái hallatán.

Ebből származik az előadás legnagyobb félreértése is. Júdás ugyanis kicsit félreértelmezi a szép, költői képeket, vagyis a saját nyelvére fordítja le őket: ami a két férfiban közös, hogy változást akarnak a rendszerben, ami élesen elválasztja őket, hogy míg Jézus a szeretet és a béke segítségével akarná ezt megvalósítani, addig Júdás egy ládányi gépfegyverrel. Ám miután Jézus leállítja a Júdás által szervezett fegyveres felkelést, hamarosan világos lesz, hogy az erőszak talán lehetett volna megoldás a hatalomváltásra, de a szeretet semmiképp.

Mikor Jézus Pilátus előtt áll, azt mondja, ő nem rendszerváltást akar, hanem belső rendszerváltást, hogy a baj nem a politikai rendszerrel van, hanem az emberek természetével, a szeretet és a szolidaritás hiányával. A 21. század Jézusa a demokráciára, az egyenlőségre tanít minket az elnyomással szemben. Pilátus az egyetlen szereplő, aki ezt megérti, majd cinikusan kimondja az ítéletet fölöttünk: az embereknek nem kell a demokrácia, hanem azt akarják, hogy vezessék, kizsákmányolják őket. Máskor talán egyet is értenék vele, de abban a pillanatban épp hetvenezer ember tüntet a Kossuth téren a CEU-ért, és kicsit úgy érzem, hogy azért nincs minden elveszve talán.

Nagy probléma az előadással, hogy minden a politikai kinyilatkoztatásnak rendelődik alá benne, és ettől eléggé egysíkúvá válik, a szereplők közül sokan csak dísznek vannak benne. Ilyen a két nőfigura is, Mária és Mária Magdolna. Mert milyen zenés előadás az, amiben nincs két női hang legalább mutatóban, Pápai Erika és Tóth Gabi csodálatosan énekelnek, csak épp semmiféle dramaturgiai funkciójuk nincs, így nincs helyzet sem, amit eljátszhatnának. Ugyanez a helyzet Feke Pál Péterével: azért van beletuszkolva az előadásban, mert – ellentétben a főszerepeket játszó színészekkel – kitűnően tud énekelni.

Ha választanom kell, hogy olyan színészt akarok-e látni, aki tud énekelni, vagy olyat, aki tud játszani, egyértelműen az utóbbit választom. Ha valaki elég szuggesztív és mély, hiába énekel pocsékul, hiteles a színpadi jelenléte, ez volt a helyzet Stohl András Júdás-, László Zsolt Kajafás- és Fekete Ernő Pilátus-alakításával.

Jobban idegesített, hogy az előadás felvonultatta a magyar könnyűzene ismertebb számait, meg pár kevésbé ismertet is, és hogy ezek néha jól működtek az adott kontextusban, de inkább kellemetlenül kilógtak belőle. A Tankcsapda Adjon az ég című száma például jól működött a jeruzsálemi fiatalok szájából, a Kispál és a Borz Húsrágó hídverőjének bizonyos sorai is szépen illeszkedtek a keresztre feszítési jelenetben. Kifejezetten kínos viszont a Biorobot Csipogójának áthangszerelése, melyből így eltűnt az irónia, lassú, nyálas musicalszám lett belőle, amit Szabó Kimmel Tamás igen szomorúan énekelt, vagyis énekelt volna, ha kijöttek volna a torkán a szám magasabb hangjai, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez Bérczesi Róbertnek se igazán szokott menni.

És ott van még a Simont – Júdás apját – alakító Jordán Tamás, aki mintha csak azért szerepelne az előadásban, hogy Jordán Tamás is szerepeljen az előadásban. Neki azért van némi dramaturgiai funkciója: Júdás ugyanis itt nem 30 ezüstért adja el Jézust Kajafásnak, hanem 30 társa és apja életéért.

Az előadás legvégét Alföldi Róbert le sem tagadhatná, szépen el is szpojlerezem, mert a Passió XXI. úgyse megy soha többé sehol.

Az Aréna közepére egy diszkógömb-kereszt ereszkedik, erre mászik fel Jézus, akit nem kilenc inches szögekkel, hanem karabinerekkel rögzítenek rajta, aztán felemelkedik, lassan forogni kezd, énekli, hogy „mindentől távol, a szívhez közel, csinálj csodát, én meg elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog, és megígérte anyu is, hogy megkapod”, meg hogy „én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”. Megjegyzem, ugyanilyen kereszten ereszkedett a színpadra Madonna 2006-os turnéján, tiltakoztak is a keresztények.

Itt a keresztnek más funkciója is van, mint a csillogás és a provokáció, vagy az égi földivé degradálása: a lassan forgó kereszt visszaveri a reflektorfényt, néha erősen a szemünkbe világít, beleszúr a szemünkbe. Akkor, amikor Jézus azt mondja nekünk, ne fordítsuk el a fejünket, ne hunyjuk le a szemünket.