hvg.hu: Bár a Dalfutár első évada már decemberben véget ért, a többségnek fáziskéséssel esett le, hogy ez a műsor a magyar képernyőkön ritkának számító hangnemet ütött meg. A szakmai elismerések (Artisjus-díj, Televíziós Újságírók Díja) is most kezdenek befutni, ilyen egyöntetű sikere a tévés karrierje során még nem volt.

Hajós András: Ritkán illik így megnyilatkozni, és ha csak 15 évente is jön össze egy ilyen, ezt most úgy érzem, nagyon eltaláltuk. Azt akartam igazán megmutatni a Dalfutárral, hogy szórakoztató formában, egy órában is meg lehet minőséggel tölteni a dokureality műfaját. Az például egy nagyon jó visszajelzés volt, hogy a közönség néha a végeredménytől, a négy alkotó által összehozott daltól függetlenül is élvezte a műsort.

hvg.hu: Az kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy az átlagnéző számára ismert arcokat eresztik össze a kertévék számára eddig láthatatlan művészekkel, zenészekkel?

H. A.: Két igazi üzenetem volt ezzel a műsorral. Az egyik, hogy minden körülmények között lehet a fanyalgás ellenére is jót csinálni. Szerintem a magyar televíziózásnak nem azon kéne keseregnie, hogy elszalad mellette a világ, hanem épp a lehetőséget meglátni abban, hogy mennyi új ötlettel, műsorral feltölthető kábelcsatorna van jelenleg.

A másik üzenetem pedig, hogy ez a műsor az emberi együttműködésről szól – valljuk be ebben az országban ebben eléggé el vagyunk maradva. Azt vettem észre, hogy a Dalfutár csapatépítő részét szinte szomjazva nézték az emberek. Az emberek itthon ki vannak éhezve erre, a hírekből úgyis csak az ellenségeskedést, a botrányokat kapják.

Fazekas István

Rengeteg olyan komment jött, hogy de jó olyat látni, hogy nagyon különböző emberek képesek együtt alkotni, gondolkodni, meg hogy na hát erről vagy arról a szereplőről nem gondoltam volna, hogy ilyen normálisak, jófejek.

hvg.hu: Mi volt a legmeglepőbb momentum az ön számára a felvételek során?

H. A.: Úgy indultam neki a műsornak, hogy a saját ízlésem fog dominálni, de szerencsére nem így lett. Az egyik szereplőtől például konkrétan ódzkodtam az előítéleteim miatt. Viszont a szerkesztőim rám szóltak, hogy nem lenne tisztességes, ha kihagynánk, csak azért mert az én fejemben rossz emlék él róla. Pont ez az előítélet-mentesség volt a műsor lényege, és ez alól én sem lehettem kivétel.

Molnár Tamásról van egyébként szó, akit én sokakhoz hasonlóan még korábbról, az Anti Fitness Clubból ismertem. Kiderült, hogy az emo-srác, aki a fejemben élt, egy profi, tehetséges zenész, aki a neki egészen más világot jelentő Varró Dani-dalszöveggel birkózott meg ügyesen.

Az is tanulságos volt, amikor zeneileg kellett kilépnem a komfortzónámból a Hagyom című dalnál. Együtt hallgattuk Yank hangszerelését Lee Olivérrel és Majkával, és én egy pontnál már majdnem szóvá tettem, hogy nagyon nem tetszik az adott megoldás, de ők még mielőtt megszólaltam volna, felkapták a fejüket, hogy mennyire bejön nekik az, amire én húztam a szám. Ebből megértettem azt, hogy el kell engedni azokat a sémákat, amikhez alapból ragaszkodnék. Mellesleg az elkészült hat dalból a Hagyom fut a legjobban.

hvg.hu: A dicsérő kommentek mellett azonban azt is folyamatosan megkapja, hogy áruló, amiért a TV2-nél dolgozott. Mi lesz a Dalfutár sorsa ebben a hangulatban?

H. A.: Próbálom megértetni mindenkivel, hogy független zsoldos vagyok. Tény, hogy az emberek tavaly egy ideig TV2-snek láttak, miközben előtte évekig az RTL Klubon téptem a számat a Heti Hetesben. Olyan show most nem volt a TV2-nél, ahova hívtak volna, így most szabadon mozgok. Épp most fut a Comedy Centralnál a Készhelyzet második évada velem.

A Dalfutárt mint formátumot, jó volna értékesíteni külföldön is, semmivel sem rosszabb, mint pl. a külföldi Vacsoracsata, vagy a Hajós a Dobozban. Vannak ötleteim a következő évadokra, például szeretném, ha komplett zenekarokat vonnánk be a folyamatba, és nagyon szeretnék olyan évadot is, ahol civileket hívunk a műsorba. Olyan fiatalokat, akik a netre pakolják a dolgaikat, mi meg felajánlanánk nekik, hogy akkor a Caramel dalát kellene elénekelni egy tévéműsorban.

hvg.hu: Akar még egyáltalán a jövőben a TV2-brandhez tartozni, olyan légkörben, amilyenben például Gönczi Gáborral üzengetnek egymásnak?

H. A.: Én próbálok dolgozni, a kis – 22:50-kor a SuperTV2-n induló – műsorommal boldogan elvagyok, amikor viszont állampolgárként meghallom, hogy mi megy a Tényekben, akkor rohamot kapok. És ezt ugyanígy elmondtam Andy Vajnának is.

Nagyon tisztelem azokat a kollégáimat, akik egy csatorna arcai és vállalták, hogy képviselnek egy márkát, és hülyére dolgozzák magukat. Van ez az út, és van egy másik út, hogy vazelincsúszdán nyomulsz, vagy a feleségeddel értekezel arról kamerák előtt, hogy ki hogy kakilt aznap.

Nekem egyik se tetszik, valahol a kettő között lavírozok, ennek a függetlenségnek azonban az az ára, hogy a nézők nem tudják, hova tartozom. De ez egyáltalán nem baj, mert így olyan műsorokkal tudok foglalkozni, amiket szeretek.

hvg.hu: Az árulózást ettől még nehéz lesz elkerülni.

H. A.: Azt vettem észre már a Heti Hetesben is, hogy mivel mi tévések szem előtt vagyunk, néha ránk jobban haragszanak az emberek, mint azokra, akikről beszélünk. Tőlünk jobban várják a megoldásokat, mint a konkrét döntéshozóktól.

Ez egy szörnyű vergődés – az emberek elvesztették a hitüket, mivel azt látják ciklusok óta, hogy nem érdemes ujjat húzni, nem érdemes a lakóközösségben felszólalni, vagy elmenni a polgármester fogadóórájára.

Fazekas István

Juhász Péter barátomtól nem lehet elvitatni, hogy ő a legmodernebb médiapolitikus itthon, folyamatosan kommunikál minden eseményről, ami vele történik. Így kellene ezt csinálni másoknak is. Viszont nem ártana tisztázni valamit: hiába szerepel ő is, és én is a médiában, nem szabadna összekeverni a szerepünket. Nagyon jó lenne, ha felfogná mindenki, hogy mi a véleményünket elmondjuk, de nem vagyunk politikusok.

hvg.hu: Közben azonban az emberek érezhetően ki vannak éhezve a véleményekre olyanoktól is, akik nem politikusok. Lásd a Kiss Tibi-vers esetét, amit aztán mindkét oldal a saját íze szerint értelmezett.

H. A.: Nem tudom, miért vagyunk meglepődve azon, hogy egy önálló alkotónak van önálló véleménye. De kérdem én: miért kéne neki ezzel minden nap ezzel hakniznia, és forradalmat vezetnie?

A Quimbynek persze nem kell félnie, vagy nekem sem a függetlenségi harcom miatt, de azokat is meg kell érteni, akik nem akarnak ebben részt venni – vagy mert féltik a karrierjüket, vagy mert egyszerűen nem érdekli őket az egész.

Sokkal többet nyernénk azzal, ha a szolidaritást ott kezdenénk, hogy kicsit hagynánk dolgozni egymást. Abszolút megértem például azokat a kollégáimat, akik a Tényeknél dolgoznak, és hisznek benne. Miért volnának ők bűnözők vagy állatok? Lehet véleményünk egymásról szakmailag, de belepofázni más életébe nem akarok. Legfeljebb van véleményem.

Pont ezért szeretném bevezetni például a like meg a dislike mellett a „kuss-like”-ot. Meg kéne érteni, hogy néha nem kell semmit sem reagálni. A mai, média által uralt világnak az a legnehezebb része, hogy mindenre reakció kell, ez alapján mérünk mindent, és ettől aztán elindul egy iszonyatos lavina, ami teljesen félreviszi az eredeti tartalmat. Kisvári Feri, dobos barátom mondta egyszer találóan, hogy régen, ha valami jó volt, akkor lett sikeres, most viszont ha valami sikeres, akkor számít jónak.

hvg.hu: Kevés a Dalfutárhoz hasonló, saját ötletre alapuló, vagy fiatal tehetségeket bemutató műsor van itthon, még a bővülő csatornakínálat ellenére is. Ebben jöhet változás a közeljövőben?

H. A.: A legelső műsoromtól kezdve megkapom, hogy miért olyanokat hívok, akik sohasem voltak még Blikk-címlapon. Erre mindig elmondtam, hogy épp ettől szerepelnek majd ott. Csak két példa, hogy kiken voltak anno vitáim: Nagy Feró és Bangó Margit. De nálam volt először tévében Bëlga vagy a Neo is.

De a Dalfutár esete is érdekes: mielőtt elindult volna a Super TV2-n, elvittem pár helyre. Először az RTL-nek nem kellett, megmutattam később a Petőfi TV-nek is, mégis csak egy oda passzoló műsorról van szó. Egy bizonyos szintig eljutottunk, aztán abbamaradt a tárgyalás. Lehet, nem fért bele nekik a műsor, hiszen „csak” 80 milliárdból gazdálkodik a közmédia.

Voltam egy olyan tévénél is, ahol azt mondták, hogy nekik ez nem kell, de mi lenne, ha megcsinálnám a magyar Carpool Karaoke-t. Én erre azt mondtam, hogy technikailag meg tudjuk csinálni, de higgyék el, egyszerűen nem olyan lesz, mint az amerikai. Azt javasoltam, hogy mi lenne, ha nem a műsort, hanem a gondolkodásmódot másolnánk: hogy be lehet ültetni bátran egy helyzetbe egy művészt, nem kell őket előre megírt szöveggel, szituációkkal körbebiztosítani.

hvg.hu: Szóval nincs kockázatvállalás, csak másolás?

H. A.: Nagyon félős a magyar televíziózás, egyszerűen nem merjük megmutatni az előadót magát, mintha nem bíznánk a személyiségükben. A realityről beszél mindenki, és közben félünk a valóságtól. Jó lenne, ha mernénk a mi kis pocsolyánkra szabott műsorokat készíteni. Ha valamivel még fel lehetne nagyon tüzelni, az egy olyan szórakoztató show lenne, amiben azt a szabadságot és költségvetést megkapnám, amiben a Dalfutárhoz hasonló szkeccsek is beleférnének. Hadd kocsikázzak például L.L. Juniorral egy használt Merciben, és játsszunk el azzal, ami itthon van. Mert most csak a felszínét másoljuk Jimmy Fallon vagy a Jimmy Kimmel műsorainak.

Azt persze nem tudom, hogy mennyi embert érdekelne egy ilyen show, szemben Pumped Gabóval. Nem mintha utóbbival bajom lenne, de azt azért sejtem, hogy a többséget a bentlakásos reality meg a faszhelikopterezés érdekli. Akik meg olyanok, mint én, azok megnézik a Jimmy Fallon Show-t angolul.

Az is nehezíti ezt, hogy túl sokat tudunk a tévébizniszről. Jönnek azonnal a kérdések minden pályakezdő kreatív fejében: akarok én részt venni a Habony-birodalom terjeszkedésében? Akarok én Simicskának segíteni, aki most épp Robin Hoodot játszik? Az RTL-t is ajnározzuk ellenzékiként, amikor pontosan látszik, hol indult és hol végződhet ez az ellenzékiség.

Fazekas István

hvg.hu: Ön is kapta rendesen a kritikát az elmúlt években, azonban a Rapülők-ügy megmutatta, mennyire eldurvulhat a helyzet egy negatív írás miatt. Úgy tűnik, mintha ma a kritika szerepét előadóként, kritikusként és olvasóként is félreértenénk.

H. A.: A jó kritika, még akkor is, ha kegyetlen, szakmai érvek alapján bírál. Ezért az alapállása az: én elfogadom azt, akit kritizálok. Ha ez nincs meg, akkor az nem kritika, hanem egy vélemény, amihez szintén joga van bárkinek. Ez a fajta szakmai kritika tényleg hiányzik.

De közben azt éreztem ebben az ügyben is, hogy egyszerűen rossz irányba lőjük a nyilainkat. Értem a sok indulatot, de ha valakinek azzal van baja, hogy miért a Geszti Péter lép fel az Arénában, akkor valójában nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy katasztrofális állapotban van Bartók és Kodály országában a zeneoktatás, hogy sok pénz megy el stadionokra, meg hogy hova lett a Petőfi rádió.

Szerintem SzabóZ, Geszti Péter meg én sokkal inkább egy oldalon állunk szemben a Rogán Antalokkal, Mészáros Lőrincekkel, Simicska Lajosokkal. Picit jobban vigyázhatnánk egymásra, mert ezek csak harcok a biliben.

hvg.hu Erre utalt akkor is, amikor a Friderikusz-interjúra reagált: „valahol most megint picit hátradőlhet a Legfőbb Homloklebeny, mert egymást marjuk”. Vele azóta rendezte a vitát?

H. A.: Nem nagyon akarok ezzel foglalkozni. Lett volna egy esemény, amin sejtettem, hogy ott lesz, és inkább kihagytam, mert ismerem magam, és tudom, hogyha találkozunk, akkor úgyis kibékülünk. És most még nem akarok békülni.