Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szvetlana Allilujeva életútja úgy ívelte át az egész XX. századot, hogy csapdába kerülve kellett kitartania a végsőkig két világ, Kelet és Nyugat hidegháborús játszmáiban. Megélte a Szovjetunió széthullását, és nagyon kiborult a volt KGB-ügynök, Putyin hatalomra kerülésétől.
A Kreml kicsi hercegnője, aki apja, a generalisszimusz által elkényeztetve, hihetetlen luxusban élt a cárok egykori fellegvárának óvó-védő falai közt, elszigetelve a szomorú rögvalótól. A párt első számú vezetőjének szeme fénye, aki bármit el tudott érni az apukájánál. Nem csoda, hogy Sztálin a vagyonát titkos svájci bankszámlákra mentette Szvetlana Sztalina nevére (aki később anyja vezetéknevét, az Allilujevát vette fel). Végül a CIA mesterkedése nyomán kötött ki az Egyesült Államokban, ahol kőgazdag nyugdíjasként halt meg 85 évesen. A vezér hazaáruló lánya nem volt jó ember: neki is zsarnoki természete volt, viharos dühkitörései időről időre halálra rémítették környezetét. Kicsapongó szerelmi életében sem tűrt ellentmondást: nem csupán férjei és szeretői, hanem gyermekei felett is basáskodott, akikkel egyébként különösebben sosem foglalkozott.
Ez volt ő, Sztálin lánya – a sokáig közismert kép szerint, amelyet mind a szovjet-orosz, mind az amerikai sajtó közvetített róla élete 8 és fél évtizede során. Ezt a képet most sokban módosítja, amit a kanadai írónő, Rosemary Sullivan Sztálin lánya című, az Életrajzírók Nemzetközi Szövetségének Plutarkhosz-díjával kitüntetett könyvében olvashatunk.
Miért hazudtak róla folyton tengeren innen és túl? Miért dőlt be mindenki a Sztálin svájci aranyáról szóló legendának? Rosemary Sullivan szerint a válasz nem olyan egyszerű, mert egyszerre mesterkedtek Szvetlana körül az orosz és az amerikai titkosszolgálatok, továbbá zajlott a hidegháború, amelyben mindenki a maga érdeke szerint magyarázta a világot, ugyanakkor a puszta emberi gyarlóság is bőven közrejátszott a mocskolódó irományok születésében: Sztálin lányának jelenlététől, puszta létezésétől egyszerűen mindenki megzavarodott.
Szvetlanát élete alkonyán is leginkább az aggasztotta, hogy a Kreml által generált hazugság nyomán még mindig nagyon gazdag nőnek hiszik. Miközben idős, beteg amerikai kisnyugdíjasként tengette mindennapjait, egy állami idősotthon vendégszeretetét élvezve, egyesek még mindig azt állították, hogy csak tetteti azt, hogy szociális ellátásra szorul. Szvetlana 1990-ben végzetébe beletörődött asszonyként szólalt meg, és elmondta: már nem dédelgeti azt az illúziót, hogy valaha megszabadulhat a Sztálin lánya címkétől.
„A sorsát nem bánhatja meg az ember, de azt bizony bánom, hogy anyám nem egy ácshoz ment feleségül”
– mondta a rá jellemző iróniával.
Rosemary Sullivan könyvében Szvetlana unokaöccse mindezt így fogalmazta meg: „hercegnők vagy bizonyos vezetők lányainak minden erőfeszítése, hogy emberibbek legyenek, hogy egyszerűen nők legyenek, hogy egyszerűen anyák, egyszerűen állampolgárok legyenek – mind kudarcra van ítélve. Az ő sorsa nagyon érdekes, ahogy valami spirituális menedéket keresett, ami soha nem adatott meg neki. Egyike a legtragikusabb embernek, akiket ismerek. És a sors nagyon kegyetlenül bánt vele. És igazságtalanul.”
Bár mikor Szvetlana bárkinek az életét jelentő kanosszajárásról mesélt, következetesen hozzátette, hogy ő nem szenvedett: azok szenvedtek, akiket bűntársaival apja a Gulágra száműzött.
A jó Sztálin
| Szerette-e a lányát Sztálin? |
Pokolian nehéz kérdés, ám ha mindenáron eldöntendő kérdést csinálunk belőle, igen a válasz. Sztálin meglehetősen katonás stílust vezetett be puritán otthonukban, ahol semmiféle henyélést nem engedett gyermekeinek. A kisiskolás Szvetlanát, a birodalom legjobb tanintézményének számító 25-ös számú mintaiskolába járatta, a vacsorák alkalmával jobbjára ültette, odafordult hozzá, beszélgetett vele, majd aláírta az ellenőrzőjét, lefekvés után pedig betakarta és megcsókolta. Mindeközben kedélyes kis szerepjáték alakult ki apa és lánya közt: leveleiben Sztálin „Kis gazdasszonyom”-nak szólította, magát pedig „Szvetlanka-Gazdasszonyka nyomorult titkárának, a szegényparaszt J. Sztálinnak” nevezte. „Azok az évek olyan emléket hagytak bennem, hogy szeretett engem, és igyekezett jó apám lenni, és a tőle telhető legjobb módon felnevelni. Mindez összeomlott, amikor jött a háború” – emlékezett Szvetlana. |
Szvetlanát az első nagy csapás hatesztendős korában érte, amikor édesanyja 1932. november 7-én, az 1917-es forradalom évfordulójának éjszakáján öngyilkos lett. Nagyezsda Allilujeva haláláról is számtalan összeesküvés-elmélet keringett, köztük az, hogy maga Sztálin ölte meg gyönyörű, 31 éves, grúz feleségét. Bár Sztálin valóban milliókat küldött a halálba, és börtönné változtatta az egész Szovjetuniót, azon az éjszakán nem tartózkodott a Kreml közelében, ahol Nagyezsda szíven lőtte magát.
Valószínűleg sosem tudjuk meg a teljes igazságot, Sullivan nyomozása alapján viszont az áll össze, hogy az ízig-vérig idealista kommunista Nagyezsda a húszas évek végére csalódott Sztálinban, ellenezte a kollektivizálást, és előre látta mindazt az őrjöngő pusztítást, amit a Szovjetunió teljhatalmú ura 1953-ban bekövetkezett haláláig véghez is vitt. Egy biztos: Nagyezsda halálának hírére Sztálin elképesztően egocentrikusan reagált. „A gyerekek pár nap múlva el fogják felejteni, de én életem hátralévő részére meg lettem nyomorítva” – üvöltötte magából kikelve.
Szvetlana hosszú élete során valóban egyszer sem tudta felidézni édesanyja arcát, egyedül jellegzetes parfümjének illatát őrizték emlékei. Ha mindez nem lett volna elég: az emlékek hosszú évekre fogságba kerültek, mert Nagyezsda halálának körülményeit Sztálin azonnal államtitokká minősítette, lányának pedig azt hazudta, hogy édesanyja hashártyagyulladásban hunyt el. Képzelhetjük a reakciót, amikor angoltanulás közben véletlenül a tizenéves Szvetlana kezébe akadtak a brit és amerikai lapok, amelyek Nagyezsda öngyilkosságán élcelődtek.
Nagyezsda halála után, ahogy teltek az évek, apa és lánya mind messzebbre sodródtak egymástól, és egyre tűntek el mindazok, akik fontosak voltak és a maradék érzelmi biztonságot jelentették Szvetlana számára. Felesége öngyilkossága egyébként csak súlyosbította Sztálin paranoiáját, miszerint a hozzá legközelebb állók is elárulhatják. Ennek jegyében, az 1930-as évek végén, a Nagy Terror tisztogatásai idején a generalisszimusz nem kímélte a saját családját sem, sőt, közvetve még fiai halálában is közreműködött.
Mikor Szvetlana épp csak betöltötte a 17-et, apja 10 évre szibériai kényszermunkára száműzte első szerelmét, Alekszej Kaplert. Ez volt a pont, ahol a politikától következetesen könyvei közé menekülő széplelkű Szvetlana szeme végleg felnyílt a valóságra, és rájött, hogy apja ki is valójában. Szvetlana egyértelműen elítélte apja bűneit, nehezen talált magyarázatot apjára és tetteire.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála nem véletlenül tette érzelmi hullámvasútra Szvetlanát, aki váltakozva érzett szeretetet és megkönnyebbülést, ugyanakkor bűntudat is mardosta, mert úgy érezte, nem volt jó lánya az apjának. Amint nagykorú lett, Szvetlana kiköltözött a Kremlből, függetlenedett az apjától, aki nem nézte jó szemmel lánya közönyét a párt ügyeivel szemben, párkapcsolataitól pedig egyenesen őrjöngött, a szerény megélhetéséhez a havi apanázst mégis következetesen „átutalta”.
Az öreg hindu
A tragédiák sora Sztálin 1953-ben bekövetkezett halálát követően sem ért véget. Irodalomból és történelemből diplomázott, majd a Gorkij Intézetben irodalomtörténészként dolgozott, amikor íróbarátait a 60-as évek közepén kényszermunkatáborokba küldték. Amikor két rövid és elhibázott házasság után, kétgyermekes egyedülálló anyaként végre rátalált a nagy szerelem egy idős indiai tudós személyében, a szovjetek megtagadták tőle a hivatalos engedélyt, hogy hozzámenjen. Ám még ennél is nagyobb csapás volt, hogy Bradzses Szingh hamarosan elhunyt.
Nem csoda, hogy mindezek után Szvetlana negyvenévesen úgy határozott – vállalva, hogy akár soha többé nem látja gyermekeit –, maga mögött hagyja a Szovjetuniót és új életet kezd az Egyesült Államokban. Az akcióra úgy kerülhetett sor, hogy apjához hasonló vasakaratával kivívta magának a turistavízumot Indiába, hogy halott szerelme, Bradzses Szingh hamvait hindu hagyományoknak megfelelően a Gangeszbe szórja. Szvetlana kiszabott tartózkodási idejének utolsó napján, 1967. március 6-án reggel 7-kor fogta magát, elszökött, majd besétált az amerikai nagykövetségre, és nemes egyszerűséggel közölte a konzullal: „Nos, valószínűleg nem hiszi el, de Sztálin lánya vagyok”, majd hozzátette, hogy szeretne politikai menedéket kérni az Egyesült Államok kormányától.
Robert Rayle, a követség másodtitkára azonnal megértette, hogy Sztálin lányának disszidálása micsoda súlyos lelki és politikai csapást jelent majd a Szovjetuniónak, az pedig külön fegyvertény, hogy volt Szvetlanánál egy kézirat, amely memoárjait tartalmazta. Némi elkerülhetetlen diplomáciai hisztéria után Szvetlana hamarosan minden idők leghíresebb, egyben leggazdagabb disszidensévé vált. Húsz levél egy jó baráthoz című memoárjáért másfél millió dolláros előleget kapott, ami nem csupán anyagi biztonságot, hanem hitet is adott számára: íróként épít majd karriert a szabadság hazájában.
Aztán jött Olgivanna Lloyd Wright, a gonosz montenegrói boszorkány, aki szétzúzta az amerikai álmot: egészen addig mesterkedett, amíg mindenéből kiforgatta Szvetlanát. Az organikus építészet gurujának számító Frank Lloyd Wright még élete során alapította szektaszerű építészkommunáját az arizonai sivatagban: özvegyének, aki állítólag sötét, mágikus erővel rendelkezett, ennek fenntartásához kellett a pénz. A „mesterterv” mindössze annyiból állt, hogy Olgivanna meghívta Szvetlanát a kommunába, ahol összehozta főépítészével, Wes Petersszel, aki szintén a vénasszony befolyása alatt állt. Szvetlana naiv és a férfi színlelt szerelméből mindössze 4 hét múlva - rövid ideig tartó - házasság lett, 9 hónap múlva pedig egy kislány született.
Válása után élete utolsó 40 évében csupán a kis Olga tartotta a lelket Szvetlanában, aki maradék mentett vagyonát arra áldozta, hogy minél színvonalasabb oktatást biztosítson lányának. Szvetlana minden igyekezete ellenére, képtelen volt beilleszkedni az amerikai társadalomba, ahol íróként azt a számára erkölcsileg elfogadhatatlan szerepet várták tőle, hogy apja életrajzírója és a sztálini hálószobatitkok kiteregetője legyen. Szvetlana mintha folyton csak menekült volna valami elől: lányával a Nyugaton töltött 44 éve java részét nomádként élte le, több mint harmincszor költözött, és egy rövid időre a Szovjetunióba is visszatért, hogy találkozzon hátrahagyott gyermekeivel.
Rosemary Sullivan könyvében bemutatja, hogy Sztálin lányának életútja szívszorító módon ívelte át az egész XX. századot. Szvetlana csapdába kerülve tartott ki a végsőkig, két világ: a Kelet és a Nyugat közé szorulva a hidegháborús küzdelmekben. Büszke volt arra, hogy képes volt arcul csapni az elnyomó szovjet hatalmat. Bár megélte a Szovjetunió széthullását, az erőszak minden formáját elutasító, érzékeny és jólelkű Szvetlana nagyon kiborult a volt KGB-ügynök, Putyin hatalomra kerülésétől, és joggal félt attól, hogy apja öröksége tovább él majd.
