Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az Akihez beszél a föld lehetett volna az I. világháborús hősök előtti főhajtás, feloldozást kereső, katartikus dráma, vagy akár a 100 éve bekapcsolt gallipoli vérszivattyút megidéző naturális sokkoló. Végül valami egészen más lett, és erről a törökökön kívül csak a rendezőként debütáló Crowe tehet.
Bármi is látható a közel két órás Akihez beszél a föld című ausztrál mozifilm első 5 percében, valójában arra fog emlékezni, hogy Russell Crowe első filmjének nyitójelenetében a varázsvesszőkkel a sivatagi homokban víz után nyomozó Oscar-díjas színészé volt a vászon. A már-már tökéletesre polírozott antréban minden a helyén is van: érezni a forróságot és az izzadságot, átélhető a kútásó küszködése, és még az a fanyar humor is ül, amit a kísérő-szemtanúként jelenlévő kutyus kárára követ el a főszereplő. Minden a helyén van: a testesedő, mokány Connor hiteles, a tempó és a vágások jók – szóval ezt Crowe tényleg nagyon kitalálta.
Jó néhány, hasonlóan sikeres jelenetre futotta még a több mint 25 millió dollárból (az Ausztráliában és főként Isztambulban) forgatott filmben, de az gond, hogy a fölkészületlen nézők a legjobb esetben is csak erre a néhány percre szeretnének majd visszaemlékezni a vége főcím után.
Ausztrálok Mohácsa
Az első világháborúról sokkal kevesebb film készült, mint a másodikról, a koreairól, a vietnamiról – vagy pláne: az iraki/afganisztániról. Az egy évszáddal ezelőtt, zömmel még Európában egymás ellen csatákba vonuló felek mintha szemérmesen másfelé nézve akarnák a látszatát fenntartani annak, hogy a négyévnyi szenvedésnek lett volna bármi értelme. Hogy „az utolsó, nem gépek által vívott nagy háború” humánusabb lett volna, mint az aztán következők.
Ebben az olvasatban a Gallipoli-tragédia eleve külön lapra tartozik. Azért is, mert az anno a Török Birodalomhoz tartozó – de az öreg kontinenshez a legdurvább ráhagyással is csak amolyan külső perifériaként csatolható – földnyelvért indított offenzíva nem volt hatással a háború kimenetelére, meg azért is, mert a szövetséges, illetve antant erők összesen csaknem egymillió katonát küldtek harcba hasztalan 1915 áprilisától. Nyolc hónappal később legalább egyharmaduk már a veszteséglistákon szerepelt – ezt a felületes történelemkönyvek is megemlítik.
A The Telegraph "gyorstalpalója" – 4 percben:
Arról nem írnak, hogy Gallipoli az ausztrál és az új-zélandi nemzettudatra ébredés origója is; a támadó, angol-francia oldalon ugyanis itt küldték először harcba önálló hadtestként az ausztrál és új-zélandi katonákat. Az április 25-én, az offenzíva kezdőnapján megtartott ANZAC-nap (ANZAC – Australian and New Zealand Army Corps) azonban azért nemzeti ünnep mindkét országban, mert ekkor hajtanak fejet a Gallipoliban elesett, megsebesült vagy eltűnt 35 ezer áldozatuk emléke előtt.
Amikor tehát egy ausztrál filmes ehhez a témához nyúl, egyszerre dolgozhat hálás és kényes területen. A 100. évfordulóra pedig ez sokszorosan igaz.
Tiszta utak, zsákutcákkal
Russell Crowe, akiről legutóbb a Noé (2014) kapcsán mondhattuk el, hogy „nem rossz, de azért volt már sokkal jobb is” (valójában ezt ismételgetjük A dolgok állása óta), 2014-ben teljes erőből beleállt ebbe a gyakorlatba. Színészként is, és a kamera másik végén álló dirigensként is bevállalta – jóllehet, épp utóbbinak volt nagyobb kockázata.
Gallipoliról a feldolgozott, igaz történetet alapul véve háromféle filmet lehet volna forgatni. Az egyik az ún. ANZAC-bozótosról szólt volna, arról a területről, ahol a főhős mindhárom fia ugyanazon a napon meghalt. A másik arról mesélhetett volna, hogy négy évvel a tragédia után, a háború befejezését követően mit talál egy vidéki, templomkerülő ausztrál farmer Európa és Ázsia peremén; hogy Connor a bánatba beleőrült felesége öngyilkossága után hogyan járja végig a maga lelki Canossáját a fiai maradványainak felkutatásával. A harmadik olvasat pedig azt a lelki vívódást mutatta volna be, hogy lehet-e boldog újra az az ember, aki egyszer már volt az, de aztán mindent elveszített.
Mindhárom út tisztán ott volt Crowe előtt, a gond az, hogy miközben a film mindhármon elindul, egyiken se megy végig, viszont az innen-onnan nyíló történeti mellékszálakba rendre belekapaszkodik. Pedig hogy lehetne elmondani – csak úgy, mellékesen – például a görög-török háborút (1919-1922), Kemal Atatürköt, vagy hogyan is volna lehetséges bemutatni egyetlen hosszú snittel Ahmed szultán híres kék mecsetjét? Hogyan volna lehetséges megint csak mellékesen, hitelesen bemutatni egy török özvegy nő helyzetét a fanatizálódó Isztambulban?
Felszínesen, unalomig ismert sablonokat használva e köröket legfeljebb letudni lehet. Ezért is jobb lett volna, ha rendezőként Crowe előre eldönti: melyik történetet, milyen dramaturgiával mesélné el legszívesebben – és makacsul tartja magát ehhez.
A filmnek nem az a fő problémája, hogy nem ugorja meg például a Nyugaton a helyzet változatlan egyik verziójának esztétikai szintjét sem, vagy hogy Gallipolit előtte már megénekelte egy másik ausztrál (Peter Weir, 1981-ben), és ennélfogva Crowe – ha akarta, ha nem – lapot kellett, hogy húzzon a Mel Gibson-legendára épülő film ellen. Sokkal inkább az, hogy miközben az utóbbi években készített I. világháborús filmekből kiderült: a világégést lehet akár keserédes mese részeként is tökéletesen tálalni – ahogyan az Jean-Pierre Jeunet Hosszú jegyességében (2004) látható –, és lehet egészen mikro szinten emberközelibe is exponálni – ahogyan azt a Fegyverszünet karácsonyra (2005) tette, Crowe nem tudta világosan visszaadni, hogy az ő meséje milyen pályán halad.
Ha a fókuszt nem az öldöklésre, a szögesdrót akadályon kerepelő géppuskatűzben átjutni akaró hullajelöltekre, hanem a háborús pszichózis léleknyomorító következményeire akarta volna tolni, akkor hivatkozható volna akár a Szenvedélyek viharában is (1994) – mert abban megvan minden elem, amire az ausztrálnak szüksége lehetett volna (apa-fiú konfliktus, szerelmi gyötrődés, kemény jellemek egy világvégi birtokon stb.).
Szétforgácsolva
A nagyobb baj az, hogy helyette nem volt semmi, és így Crowe a saját útját járva lőtt a cél mellé. A szigorú célra tartás helyett a forgatókönyvbe beleszőtt szerelmi (mellék)szál például egyértelműen összezavarta a történetet. Aminek ráadásul – pláne: Olga Kurylenko orosz akcentusú angoljával előadva – nem volt így se értelme, se súlya, se kifutása. Éppen úgy, ahogy az ifjú törökök mozgalmának eszmei tisztaságát megtestesítő Hassan Bei alakításának se, jóllehet, Ylmaz Erdogant a törökök odahaza (de még Németországban is!) istenítették e szerepformálásért. Valójában azonban ők is, mint a maroknyi görög szabadságharcos képbe engedése, inkább csak szétforgácsolta a történetet.
Az Akihez beszél a föld – mely időközben kitermelte az előállítási költségeit, plusz a kritikusoktól kapott hideget is, meleget is – mindezekkel együtt is nézhető film. Nem Crowe-é a legjobb elsőfilmes rendezői próbálkozás a hollywoodi színészek közt, de azt el kell ismerni, hogy az Akihez beszél a földben megvolt a potenciál, hogy azzá váljon. A bemutatott verzióból ehhez úgy 20-25 percet a vágóasztalon kellett volna hagyni, és ott befejezni, amikor Connor a fiával egy kút szélén ülve (aminek az alján egy sebes folyó fut keresztül) azt mondja, hogy "Ha nem jössz velem, akkor nincs hova mennem", majd mind a ketten beugranak.
Így viszont marad az, hogy kiemeljük: az 1001 éjszaka repülő szőnyeges meséjének fel-felbukkanása ügyes kötőanyagnak bizonyult, az ausztrál homokvihar életszerűen látványos és persze félelmetes. A háború utáni időkben a harcokban elesettek temetését végző britek és a törökök különbözőképpen értelmezett igazságai elgondolkodtatók, a szellemek földjén elhangzó dialógusok verbális és vizuális kidolgozottsága pedig valódi mozis élménnyé emelik az alkotást. A holt tájon kétségbeesetten a megérzéseire támaszkodni akaró főhős alakításáért pedig akkor is érdemes beülni a moziba, ha néha az egész felépítményt elnyomja Russell Crowe színészi nagysága.
Egy dolgot érdemes azonban tényleg szem előtt tartani: az Akihez beszél a föld annál jobban élvezhető, minél inkább a radiesztéziára koncentrálunk.
