A klasszikus értelemben vett művészvilág hivatalosan nem akart róla tudomást venni, így nem a színházakban halmozott sikert sikerre, hanem a korszak szürkezónájának tekinthető orfeumokban és cirkuszokban. Annyira hiteles volt az előadása, hogy a nők attól féltek, hogy nem is imitátor, hanem a valóságban is nő, miközben akadtak férfiak, akik meg éppen ebben reménykedtek.
A magyar profi birkózás történetét nem lehet megírni anélkül, hogy ne említenénk meg a négy Czája-testvért, akik – amellett, hogy véresen komolyan vették a mesterségüket – igazi rejtői figurák voltak. Eredetileg cirkuszokban birkóztak, egyikük, Czája János még a cirkuszigazgatóságig is elvitte, de a küzdőtéren nyújtott teljesítményük mellett az éjszakai életben is hírhedtek voltak a fegyelmező jelleggel kiosztott hatalmas pofonjaikról.
A századfordulós évek fővárosi kávéházainak elnyűhetetlen bútordarabjaként élt a magát Puella Classicának, vagy olykor, bizalmasabb környezetben Laurának nevező nő, aki nem a szépségével, hanem a nem mindennapi műveltségével hódított. Udvarlói, amennyiben óhajtották, akár latinul vagy ógörögül is társaloghattak vele, mielőtt a tárgyra tértek, és mindez zavartalanul zajlott a régi Magyarország 1918-as összeomlásáig, ami után már egészen más szerepben jelenik meg a szemünk előtt a nő, akit valójában egyáltalán nem Laurának hívtak.
A századfordulós akadémiai elit tagja volt, nemzetközi szinten is jegyzett, nagy tekintélyű tudós, akinek álnéven írt, nyomdafestéket nem tűrő és ezért hivatalosan kiadatlan pornográf, máskor csak viccesen obszcén verseit generációkon keresztül adták kézről kézre a főváros egyetemistái. Így vált Réthy László, pontosabban Lőwy Árpád a budapesti, szájhagyomány útján terjedő diákirodalom meghatározó költőjévé.
A századfordulós korszak jellegzetes pesti figurája volt, magát a haza vándor lantosának nevezve járta az országot, ahol csődület volt, ő menten ott termett kifent, szénfekete bajszával, pörge darutollas kalpagjával, zsinóros magyar ruhájával és pár picula reményében szavalta rendületlenül az olykor tényleg kacagtató „megrovásos kalandjait”.
Ady Endre is szívesen látta az asztalánál, bár gyakran mulatott rajta, bejáratos volt a századfordulós budapesti íróelit köreibe, kiadták a verseit, sőt az újságok is közölték azokat, majd menthetetlenül elzüllött. Az egykori rikkancskirály egy saját verseit akadozó nyelvvel gajdoló részeg éjjeli kísértetté vált.
A korabeli építészszakma egy része eredendően elhibázottnak, művészietlennek, mások funkcionálisnak, a világvárosi rangot megteremtő főútvonalnak írták le az épülő Nagykörutat, amelyen az első elképzelések szerint hajóval kellett volna közlekedni.
Mit jelentett nőnek lenni a századfordulón? Milyennek látjuk ezt mai szemmel, és milyennek látták ők maguk a harcukat, győzelmeiket és elbukásaikat? A dualizmus felső- és középosztálybeli asszonyainak ellentmondásos, ma azonban egyesek szemében talán még irigylésre méltónak is tűnő mindennapjait bemutató kötet, A budapesti úrinő magánélete olyan világba kalauzol el minket, ahonnan visszatérve, a mai magyar közéletet is másképpen lehet értelmezni.
A 19. század végén, a 20. század elején született művek kaptak helyet egy pénteken megnyílt brüsszeli múzeumban.
A Charles Dickens műveiből készült vélhetően legrégebbi, 1901-ből származó filmfeldolgozásra bukkantak Nagy-Britanniában.