A Volvo a legklasszikusabb alakításait mindig is ebben a műfajban, a nagy családi autóknál nyújtotta. Biztonságosak voltak, megbízhatóak, praktikusak, maximum kicsit unalmasak. Mostanra viszont még ezzel az utóbbival sem lehet betámadni őket. Az új Volvo V90 formailag eléggé leporolta a kategóriát.
Az autógyártók dizájnerei biztosan hosszú értekezéseket tudnának tartani arról, hogy mennyire nehéz megugrani egy kombival a kívánatossági küszöböt. Viszont, ahogyan ez a Volvónak többnyire sikerül, az a legjobb érv a büszkeségre is. Az új Volvo V90-nel – pláne ebben a barnás árnyalatú színben – pedig különösen. Szinte minden tekintetet sikerül megragadni vele, legalább pár pillanatra. Sőt, az már nem is csak egy pillanat, amikor egy új kombi passatos a nyomunkba ered az M0-son, hogy a hölgy(!) sofőr a mobilját is előkotorászva levideózza. Ilyen cégautót akarok következőnek – látszik, és nagyon elszántnak tűnik.
Az autó külsejének ismertetését lényegében ezzel le is tudhatnák, ám azért, hogy mégse lehessen minden dizájntrófeát azonnal kiosztani a skandinávoknak, mondjuk el: a pár hónapja bemutatkozott Volvo S90 szedán és a V90 párosból tényleg a kombi a nagydíjas darab. Az S90 furcsa hátsóját ugyanis azért szapulják rendesen. (És csak magának köszönheti majd a Volvo, ha nem nyeri meg az Év autója díjat, mert nem a kombit, hanem a szedánt nevezte a megmérettetésre.)
Ahogyan ez az egész új világ a Volvónál beköszöntött, ezzel a Thor-isten kalapácsát formázó nappali menetfénnyel és a hatalmas vízszintesen álló krómráccsal, valamint a belső térben, a középkonzolon megjelenő, központi androidos kezelőegységgel, az nem egy megúszós, hanem ténylegesen reformokat vállaló lépés volt a gyártótól – jár érte az elismerés. A V90-essel pedig megérkezett a legklasszikusabb Volvo is.
Igaz, pont a hatalmas volvós doboztér csökkent valamelyest az új kombi lapos tetővonala miatt, még akkor is, ha a Volvo V90, a 4,94 méteres hosszával a legnagyobb példány most a prémium felső-közép kategóriában. Az 560-1526 literes puttonyával a csomagér mérete ugyanis elmarad a riválisokétól.
A raktér egyébiránt jól pakolható, elektromosan nyílik, a szintén elektromosan ledönthető hátsó ülések közel vízszintes rakodófelületet biztosítanak, és apró figyelmesség, hogy a csomagtartó alsó lapjával megfelezhetjük a csomagtérpadló, ha kisebb tárgyakat szállítunk. A felhajtást követően kis teleszkóp tartja állva ezt az elválasztót. A hátsó ülések ugyanakkor furcsa módon 60:40-arányban dönthetők, a praktikusabb 40:20:40-nel szemben, aminek főleg családi autóként van jelentősége.
A belső térről nem is igazán írhatunk mást, mint azt a tavaly bemutatkozott szabadidő-autóról, a nagyméretű Volvo XC90-ről is tettük. A skandináv dizájn annyira érzi, mi az, amitől lesz lelke is egy alapvetően tömegcikknek. A nyitott pórusú barna fabetétek, a krómdíszítések, a biztonságiöv-csattokon feltűnő 1959-es évszámok (amely találmányt, tipikus skandináv módon, szabadalmi jogok nélkül adtak át a világnak) utalnak a büszke hagyományokra. Amikor pedig végigfut a szemünk az „apróságokon”, amik az egészet alkotják, tovább lehet ínyenckedni.
Az 1200 Wattos Bowers & Wilkins hifin például – ami egyébként 1,05 millió forintos extra – a beállítások között a göteborgi zeneakadémia nagytermének koncerthangzását is beállíthatjuk. Vagy az „indítógombon”, ami a középkonzolon lévő metszett kristály. De ugyanígy a bőrkormányon, a keret nélküli visszapillantó tükrön, vagy az apró svéd zászlócskával megjelölt ülésen.
Az elsőre egészen szokatlan központi infotainment-rendszerrel, amelyen lényegében minden létező kényelmi, biztonsági, szórakoztatóipari funkcióját kezelni kell az autónak, kicsit megbarátkoztunk mostanra. Vagy mondjuk úgy, elfogadtuk. Mert működik, gyors, és érthető, miért mentek el ebbe az irányban a svédek. A használata azonban készség szinten nem fog menni egyik pillanatról a másikra, és még mindig ez a leginkább kétségeket keltő része a Volvónak. De biztosak vagyunk benne: ez is gyorsan letisztul majd, kiderül, mit érdemes jobban kiemelni, egyszerűbben kezelhetővé tenni a jelenleg 200 féle funkcióból.
A motortérben is ugyanaz a 2.0 literes négyhengeres dízelmotor dolgozik, mint a korábban próbált nagyméretű SUV-ban, az XC90-ben. Mégis jól érzékelhetően itt van igazán otthon ez az egység. Ennek két egyszerű magyarázata is van: egyfelől a V90 mégis 200 kilóval könnyebb, mint az XC90, másrészt, ebben a D5-ös – a legnagyobb dízelmotoros – V90-esben már benne volt az elsőre is zseniálisnak ítélt fejlesztés (Power Pulse), ami nem más, mint egy viszonylag egyszerű eszköz a turbó minél gyorsabb feltöltéséhez. Egy elektronikusan vezérelt, túlnyomásos levegőtartály egyszerűen azonnal megfújja a turbót gyorsításkor, így annak nem kell megvárnia, amíg többletlevegő érkezik a motorblokk leömlő oldaláról, ami alapból megforgatná a turbó csigakerekét.
A 235 lóerős autó ettől nem érződik sokkal erősebbnek, de nyomatékosabbnak (480 Nm) mindenképpen. Leginkább ugyanis az a feladata, hogy kiegyensúlyozottabban adja le erejét gázadásra a motor. A megoldás direkt módon tünteti el az idegesítő turbólyukat, ezzel 1700-1800-as fordulattól nagyon lineárisan húz a Volvo. Mindenképpen teljesebb lett tőle az autó, sokkal harmonikusabbak a kigyorsítások.
A Volvo nyolcfokozatú automatája szépen szolgálja ki ezt a karaktert, ami ugyan nem olyan villámgyors, mint egy duplakuplungos váltó, de legalább nagyon simán és magabiztosan tudja azt, amit tudnia kell – szemben a duplakuplungosok néha idegesítő, érthetetlenül le-föl kapcsoló, bizonytalankodó váltóműveivel. Kimondottan sportos még ezzel sem lett a nagy kombi, de vélhetően a svédek sem akarták ezt kis turbós segéderőt ennyire előtérbe hozni.
A dinamikus módot ugyan felkínálja a gyártó, de meglehetősen macerás átkapcsolgatni azért, hogy nagyjából húsz százalékkal sportosabb autót kapjunk. Igazából ebben van némileg hátrébb a Volvo, a német konkurensekkel szemben: a dinamizmus. De ezzel a turbólyuk „eltüntetővel” mindenképpen könnyebben lesznek meggyőzhetők, mi több elégedettek azok az ügyfelek is, akiket egy hathengeres autóból akarnak átcsábítani.
A V90-es ezzel a négyhengeres dízellel, a nagyjából 400 kilométeres teszten 8,6 literes 100 kilométerenkénti fogyasztást produkált, ami szintén valamivel rosszabb érték, mint manapság még hat hengerrel és nagyobb köbcentivel is operáló riválisok autóinál, de biztos nem sokáig. Az új E-osztályban már a Mercedes is a kétliteres dízelt tolja előtérbe leginkább, igaz, még nem csúcsmotorként.
A Volvo Pilot Assist rendszerét is teszteltük, amely félautomata autózást enged: aktív kormányozással vagy csak adaptív tempomatot használva követhetjük az előttünk levőt. Az előbbi eset az érdekesebb, a kocsi ilyenkor már csak a környezeti jeleket figyeli, a sávot, a táblákat, a forgalmat. A nagyobb ívű kanyarokat szépen abszolválja, de nagyjából fél perc után kéri, hogy kormányozzunk, amennyiben mindkét kezünket levennék róla. Minőségi kategóriatársként itt is egyedül a Mercedes új E-osztálya említhető igazán egy lapon, amely hasonlóan finoman szolgálja ki már az autóvezetőket, valóban megkönnyítve az autózást. Nem fontoskodó vészasszisztensként üzemel, állandóan valamilyen veszéllyel riogatva a sofőrt, aminek az a vége, hogy inkább kikapcsolja őket.
+ : friss, skandináv dizájn, ötletes műszaki megoldás a turbónál, általános magas minőségi színvonal. –: öt- és hathengeres motorok eltűnése, még nem teljesen felhasználóbarát tabletes központi vezérlő. |
A tesztautó a mostani Volvo terminológia szerinti Inscription csomagos volt, amely a csúcskategóriát jelenti, ugyanakkor némileg szokatlan konfiguráció miatt volt néhány kérdőjele. Hiányzott a kulcsnélküli bejutás, ami manapság a prémiumszegmensben nemcsak presztízskérdés, de valóban hasznos extra. Ugyanilyen az esőszenzoros ablaktörlés, de ilyenek a kormány mögötti váltófülek is, amelyek szintén esszenciálisak manapság az automataváltós kocsikban, messze nem csak a prémiumkategóriában.
A tesztautó alapára esetünkben 17,8 millió forint, amihez – jó szokás szerint – hozzácsaptak több mint 5 millió forintnyi extrát. A súlyosabb tételek: a napfénytető (500 ezer), a vetített kijelző (420 ezer) és önmagában a Business Prémium-csomag 1,24 millióért, valamint az alkonyat bronz metál szín 305 ezer forintos felára. Csak összejött itt is a 23 milliós tényleges vételár, ami majdnem dekára ugyanannyi, mint a hasonló kategóriájú prémiummárkák, hasonlóan konfigurált autói. Összességében: a mostani Volvo V90 rég nem látott, méltó ellenfele a nagy német prémiumkombiknak.
Korábbi autós tesztjeinket ide kattintva találja. Még több tesztért lájkolja a HVG Autó rovatának Facebook-oldalát.