Audi TT tartós teszt: Bentley-k között sem kellett szégyenkezni
Jóllehet, teszteltük már a magyarországi autóipar egyik büszkeségét, a megújult TT Roadstert, de azt gondoltuk, érdemes lenne egy hosszabb, kétszemélyes kiránduláson is kipróbálni a német élményautót. Nem akarunk irányjelzés nélkül a dolgok elébe vágni, de nem kellett csalódnunk.
Kinek jut eszébe két hétre feleségestül Franciaországba költözni azért, hogy bejárja Burgundia és Bordeaux, valamint Cognac legkiválóbb szőlőtermő helyeit egy első pillantásra szűknek tűnő, lenyitható tetejű kétüléses sportkocsival, ráadásul az esős tavaszi évszak közepén? Hát nekünk.
Az első kihívással akkor szembesültünk, amikor megpróbáltuk átgondolni, mi mindenre lehet szükségünk az úton. Egy kétszemélyes roadster nem arról szól, hogy a fél házat felpakolva kedvenc kispárnánkkal, kávéfőzőnkkel és a magyar szokásoknak megfelelően, biztos, ami biztos alapon néhány tálca paradicsommal és paprikával felszerelkezve vágjunk neki a nyaralásnak, pontosabban tanulmányútnak. Miután a lehető legrövidebbre húztuk az összepakolandó dolgok listáját, magunk is meglepődünk. A degeszre tömött hátizsák, a közepes méretű sporttáska és a szabvány kisbőrönd, valamint a vaskos laptoptáska mellé még az ajándékba szánt két karton tokaji szárazfurmint és szekszárdi kadarka is kényelmesen befér a 250 literes csomagtartóba. A fényképezőgépeknek és néhány palack ásványvíznek az utastérben az első ülések mögötti résekben találtunk helyet. Itt jegyezzük meg, hogy kifejezetten praktikus a jobb könyökünk mögött terpeszkedő álsíalagút, afféle pótkesztyűtartó, ami nagyon mély és külön zárható is.
A viszonylag könnyű, ám kétszáz lóerős kocsinak sem a csomagok, sem mi nem jelentünk különösebb megterhelést, gond nélkül hozza a papírformát, ha nyomjuk, 6,5 másodperc alatt fent vagyunk százon. Az S tronic sebességváltó pontosan végzi a dolgát, ám normál állásban kicsit lomhán mozgatja az autót, vagy erőteljes rúgások vagy pedig – és mi ezt javasoljuk – a sportfokozat használata teszi igazán élvezetessé az autózást. Sok kolléga elmerengett már a kényelmes aszimmetrikus bőrkormányon, a kemény sportos futóművön és a rideg német funkcionalitást meghaladó belső térkialakításon. Viszont ha már itt tartunk, megemlítenénk, hogy a kormánykerék közepe kicsit sorjás, olcsó feelinget áraszt, és meglehetősen éles a kontraszt a kormány szép bőre, annak kidolgozottsága és a szürke műanyag közepe között – mintha csak egy régi, fapados Seat Ibizából apportálták volna az utóbbi anyagot. A sok ezer kilométeres utat jól bírtuk a sportos bőrülésekben.
Hiába tűnik első pillantásra dizájnos űrkapszulának az autó belseje, sőt, kicsit klausztrofóbiás érzésünk támad a családi egyterű után, de aztán csak jut elég hely a lábunknak, s ha megfelelő hosszúságú az alkarunk, még a könyöklőt is ki tudjuk használni. Igaz, a szivargyújtót kissé béna helyre tették. Mivel az autóban nincs beépített navigáció, így a sajátunkat visszük, ám parkolófokozatban nagyon nyomja a sebességváltó annak drótját, és ahhoz nincs kedvünk, hogy állandóan fel-le szereljük a GPS tartóját. Ha csak három centivel eltolják kissé balra, már megoldották volna a problémát.
A fentiek persze másodlagosak ebben az autóban, hiszen a TT-t a győri szakik kifejezetten élményautózásra rakták össze, feltehetően senki nem gondolt arra, hogy néhány elvetemült honfitárs heteken át második otthonaként fogja használni. (Kedvenc szomszédom egyébként azzal fikázta, neki ilyen sosem kéne, mert nem fér el benne a család. Ő talán csak arról feledkezett meg, hogy az autóipar utóbbi száz éves fejlődéstörténetében többféle vásárlói szegmens számára fejlesztettek ki gépjárműveket, ez speciel nem a nagycsaládosok nyári nyaralására készült, és hát, a kőművesek és szerszámaik számára is vannak speciális modellek, ők inkább ne a TT Roadsterben gondolkodjanak.)
Tulajdonképpen a Burgundiáig tartó első hosszabb utazás alatt nincs sok dolgunk. Nejünk relatíve hamar megszokja az általa macskakajaszagként aposztrofált friss bőr illatát, berakjuk D-be a váltót, beállítjuk a tempomatot 130-ra, időnként indexelünk, és néha megállunk egy kávéra. Legfeljebb akkor válik kicsit izgalmasabbá a vezetés, amikor átsuhanunk a német autópályákon, arrafelé néha erőt vesz rajtunk a magyar kivagyiság és megnézzük, mennyit bírnak a konkurens Mercedesek. Nem kell szégyenkeznünk, ha keményebben odalépünk az Audinak, hármasban akár 140-ig is kihúzatható, s jóllehet 150 fölött már nem nagyon érteni egymás szavát, még 200 fölött sem elviselhetetlen a menetzaj.
Amíg nekünk is volt szerencsénk kabriót birtokolni, addig felvilágosulatlan ismerőseink állandóan azzal a kérdéssel fárasztottak, hogy vajon nem-e esik-e be az eső-e az autóba? Ilyenkor türelmesen elmagyaráztuk, hogy nyitott tetővel természetesen beesik, de hogy nem napernyős dizájnelem rajta a tető, hanem komoly szigetelő. Nos, roadsterünkön is ilyen a ponyva, még a legnagyobb viharokban sem folyt be egy csepp víz sem – márpedig sajnos, viharokból alaposan kijutott nekünk a szűk két hét alatt.
Az autó a villámlások és széllökések között is magabiztosan, rezdülés nélkül halad a pálya csíkjai között, esze ágában sincs megnyikkanni, pontosan, kiszámíthatóan teszi a dolgát. A nagyobb kabriókra jellemző nyiszergés sem hallatszik, a karosszéria nem csavarodik, nyiklik-nyaklik – ez a TT tényleg kiérdemli a roadster nevet.
Csak egyszer ijedünk meg komolyabban. Még a magyar határ előtt éles harangozás közepette Aladdin csodalámpájára hajazó olajutántöltő jelzés jelenik meg a műszerfal közepén. Gyorsan felütjük a kézikönyv megfelelő passzusát, és kiderül, a néhány hónapos TT-k motorjába ezer kilométerenként akár fél liter olajat kell utántölteni. Miután leellenőrizzük az olajszintet, és kiderül, valóban a minimum alatti tartományban van, vagy hat decit utána töltünk, és csendben azért fohászkodunk, hogy továbbra is működjön a visszajelző rendszer.
Ezt leszámítva, már ami az autót illeti, meglehetősen eseménytelenül múlik az idő. Franciaországba érve is csak akkor jut eszünkbe, milyen jó autóval jöttünk, amikor a legújabb Mégane-okból és C4-esekből kitekintve kíváncsian tekergetik a nyakukat az autónk formáján meghökkent franciák. Ugyanilyen elismerést vált ki a saulieu-i három Michelin-csillagos étterem és szálloda, a Bernard Loiseau pincéreiből és munkatársaiból is, sőt, amikor Beaune-ban, a néhány hete Michelin-csillagot kapott Loiseau des Vignes elé gördülünk, az étterem igazgatója meghatottan meg is jegyzi, milyen szép autónk van, majd személyesen igyekszik minden kérésünket teljesíteni. Nagy előzékenységgel még azt is elmagyarázza, hány pohár bort fogyaszthatunk el úgy, hogy a francia törvények szabta kereteken belül maradva autózhassunk az ebéd után.
Nem akarjuk megbántani az ingolstadti mérnököket, sem a Rajna-völgyi borászokat, de mintha az istenek is a burgundiai lankák közötti autózásra teremtették volna a TT Roadstert. Sportfokozatban olyan élményben van részünk errefelé, amiben csak keveseknek. Az automataváltó folyamatosan 2500–6000 fordulat között tartja a motort, ami nem hörög-börög, hanem veszedelmesen morog, időnként pedig fenyegetően fel-felordít. A második napra az autópályán már unalmassá vált autózás előtt új perspektívák nyílnak meg. A gázpedál legfinomabb, leheletnyi érintésére is alattomosan, zsigerből reagál az autó, a jól belátható lankás utakat elképesztő magabiztossággal fekszi az autó, tényleg azt kívánjuk, hogy legalább Marokkóig tartsanak a burgundiai dombok. Az alacsony építésnek legfeljebb annyi hátrányát érezzük, hogy még egy Nissan Qashqai is hihetetlenül óriási SUV-nak, afféle megahummernek tűnik a TT Roadster a perspektívájából.
Amikor néhány éjszakára megpihenünk a már említett Bernard Loiseau szállodában, a személyzet sorsot húz, hogy melyikük állhasson be vele a parkolóba. Sehol sem kell szégyenkeznünk a TT-vel: a szállodák és bordeaux-i chateau-k parkolóiban a Bentley-k és Porsche Panamerák között, kifejezetten szerény, ámde kissé excentrikus magyar nábobnak érezhetjük magunkat.
Sokat tapasztalt autósként sem gondoltuk volna, hogy ennyit számít a megjelenés. Közel 700 kilométert nyugatra autózva a bordeaux-i régióban az általunk felkeresett tucatnyi, a legelismertebb borokat készítő chateau-k technikai igazgatóival beszéltünk meg randevút, ám miután begördülünk a parkolóba, többnyire maga a tulajdonos siet a fogadásunkra. Elnézést kérünk az olvasótól, hogy ennyit untatjuk az elit helyeken való megjelenéseinkkel, de hát éppen ebben rejlik az Audi nagyszerűsége: magáról az autóról nincs mit írni a fentieken kívül, tökéletesen megbízhatóan rója a kilométereket.
Hiszen arról valószínűleg tökéletesen felesleges írni, hogy eszement jók a fékek, talán a legjobbak, amiket az elmúlt egy évben volt szerencsénk tesztelni. Tökéletesen mindegy, hogy húszról vagy 140-ről fékezünk, jól, pontosan, és a körülményekhez képest kifejezetten puhán fékez a német-magyar autó. Az pedig már csak a sokadik nap után tűnik fel, hogy az Audi végre megtanulta ízlésesen használni a krómot az autóiban a légbeömlőkön, a sebességváltón és a műszerfal egyéb helyein. Ma már nagy önmérsékletről téve tanúbizonyságot, finoman és ízlésesen alkalmazza ezt a fémet. Kissé közhelyesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kevesebb több lett.
Cognac-ban egy kissé elszégyelljük magunkat. A sok generáció óta konyakot készítő és azt forgalmazó patinás családi vállalkozások (mint például a Delamain, a Ragnaud-Sabourin, a Pierre de Segonzac vagy a Normandin-Mercier) tulajdonosai többnyire szerény alsó közép kategóriás autókat hajtanak, és a TT Roadster láttán megilletődöttségükben minden konyakgyártó legféltettebb szentélyébe, a Paradicsomnak nevezett eldugott pincesarokba is levisznek, ahol a 140 évvel ezelőtti filoxéra vészt megelőző évtizedekben érlelt nedűket kóstoltatnak velünk.
Azonban minden jónak vége szakad egyszer. Muszáj rátérni az unalmas autópályákra újra, és irány Budapest. A sok kóstolgatás közben meg is feledkeztünk az olajszint ellenőrzéséről, szerencsére erre ismét figyelmeztet a rendszer – nagyjából 4 ezer kilométerrel az első pótlás után újabb 4 decit töltünk a motorba. Aztán lassacskán megérkezünk Magyarországra, és itt az ideje a fogyasztási rovancsolásnak. A korábbi, budapesti 11-12 literes városi fogyasztás az osztrák autópályán 8 liter körül megállt, Németországban felkúszott 9 és félre, és az egész út során sem volt több 9 liternél. Mit mondjunk minderre? A frissített változat tesztjére várva csak remélni merjük, hogy nem nagyon nyúlnak a komoly élvezeti értéket jelentő TT alapjaihoz.
Izsák Norbert