Nehéz lenne másként értékelni a dizájnos ismertető füzet merész kijelentéseit, amelyek a Griffinről hosszú oldalakon zengnek ódákat. Hogy mennyi technikai újdonság van benne, meg hogy milyen innovatív és előremutató és kategóriája csúcsa, bla-bla-bla. Lassan írom, hogy mindenki megértse: a Griffin legnagyobb újítása az, hogy más színű cérnával varrták a kézifék bőrborítását, sőt, talán még a kormányét is. Azt a leborult! Ezen kívül talán még egy plusz, újhullámos ülésbőrkárpittal is rendelhető. 

am

Okvetetlenkedésemre az importőr szakemberei megnyugtattak, szó sincs nagyotmondásról, a Griffin könyvecskében olvasható információk mind az utolsó betűig igazak, csakhogy a már 2004 óta piacon levő 9-5-ös innovatív megoldásaira, és nem feltétlenül a Griffin modellre értendőek, mely kifejezés amúgy is jelentős konnotációs módosuláson esett át. Annak idején, még a boldog 20. században ugyanis a Griffin címkét csakis a 9000-esek és 9-5-ösök csúcsa kaphatta meg: általában 3 literes dízel vagy benzines motorral szerelték őket és temérdek luxust gyömöszöltek beléjük.

am

Ez utóbbival egyébként nincs is hiba, a 9-5-ös Griffinbe minden elérhető extrát belepakoltak, csak a navigáció, a napfénytető, a sportfutómű és az üléshűtés, meg talán a malomkő nagyságú óriásfelni feláras. Kellett is már a Griffin, de nagyon: az anno a Saabokban debütáló ülésszellőztetés nagyon hiányzott a magamfajta, elkényeztetett lélek testének.

De azért ne nyaljuk teljesen körbe a Saabot: mi magyarázza, hogy az ajtót kinyitva méretes Vector felirat vigyorog a küszöbön? Most akkor Vector vagy Griffin? Esetleg még nem jutott el odáig a skandináv fejlesztés, hogy Griffin feliratú belépőt gyártsanak? Ímhol a tuti: szorgos kutatással sikerült kideríteni, hogy a Griffin mára csupán egy felszereltségi szintté süllyedt, szó sincs már megkülönböztetett modellről. Vagyis – Teremtőm, ne hagyj el! – lehet 150 lovas 1.9-es dízel 9-5-öst is Griffin felszereltséggel rendelni, no meg a vékony benzineseket.

am

De vajon lehet-e elegáns griffként suhanni a nagy batárt éppenhogy elfogadhatóan mozgató kismotorral? A jövő majd megmondja, de azért lelki szemeim előtt már feltűnnek azok a Saab-tulajdonosok, akik majd bicskával feszegetik le az 1.9 TiD jelzést, és üveghangon kihúzatva próbálják bizonygatni, hogy az ő verdájuk igazi griffmadár.

Mintegy griffendéles varázsütésre elmúlik minden kételyem, amint beülök a pöttyözött bőrrel díszített ülésbe. Igen, ez egy Saab. Nemcsak a jellegzetes Saab-szagot, pardon, minőségi bőrillatot érzi az ember, hanem azt a vidám, duhajságra ingerlő megmagyarázhatatlan örömöt is, amit az vált ki, hogy mindent a sofőr köré építettek. Az összes kapcsolót és műszert egy kisujjmozdulattal el lehet érni. És vessenek meg érte, de nekem egyáltalán nem hiányzik a navigáció: inkább használok sajátot, minthogy a nagy képernyőn böngésszem az általában nem túl felhasználóbarát gyári navit.

am

Az öröm a motor beröffentése és a fék felengedése után kicsit csökken. Hiába kell erőszakosan taposni a fékpedált, különben a 260 ló szanaszét szalad, ha az automataváltót még Frédi és Béni gyalulgatta bele a kocsiba. Ez a váltó érzésre tökéletesen ugyanolyan, mint a másfél évtizede gyártott Saab-GM váltók: örökkévalóságnak tűnik, míg megindul, és ezen a kormányról pöckölhető kézivezérlés sem segít. Az is hosszú tizedmásodperceket késik, amíg hajlandó feljebb váltani.

A sportfokozatban van minden reményünk, és valóban, az némileg javít a helyzeten, mindenesetre érthetetlen, hogy ezen az egyes-kettes közötti vánszorgáson nem tudtak a skandináv szakik semmit sem javítani az új évezredben. Ez a jó öreg 2.3-as, de a korábbiaknál továbbhegyezett blokkal szerelt autó kéziváltóval 6,9, a lomha automatával 8,2 másodperc alatt van fent százon, ami közel 20 százalékos különbséget jelent!

am

De azért kicsit igazságtalan vagyok: miután eltelt az első néhány tizedmásodperc, a kövér gázra eszement módon reagál a Saab. A 260 lóerő zabolázatlanul zúdul a gyanútlan sofőrre, az elsőkerék-meghajtás miatt szinte tőből tépi ki az ember karját a kormánykerék. Akár sportfokozatban vagyunk, akár nem, vég nélkül húz az autó, és az elegáns limuzinbelső valódi pilótafülkévé nemesül. Alant suhan a táj, amíg mi azon gondolkodunk, miért elsősorban cégautónak vásárolja a Saabot a magyar. És a változtatások, mérnöki fejlesztések megspórolásával vajon tényleg csak a hű vásárlók nosztalgiaigényét elégíti ki vagy ennyire nincs pénzük? Mert az, hogy összekrómozták az első lámpabúrát (amivel mellesleg sikerrel nevezhetne a svéd gyártó a galaktikus autócsúfságversenyre) nem igazán nevezhető az innováció csúcsának, vagy frappáns nyitásnak a tőzsdekrachot túlélt koravén yuppie-k felé.

am

Azért mondok olyat is, ami nem került sok pénzbe, de engem tökéletesen megvettek vele. Ilyen például a szövetszerű díszborítás a kesztyűtartón. Nem drága mulatság, de üdítő dolog, ha valaki nem úgy akarja éreztetni a luxust, hogy ölszámra csiszolja a fát a kocsiba. Hiába írt Biró kolléga bő nyállal az új hetes BMW-ről és az általa biztosított überluxusról, nem biztos, hogy a 21. század első évtizedének a végén a több négyzetméternyi faborítástól fogom magam jól érezni egy autóban. A Saab a gondolataimban olvasott, amikor a Griffin bel-sejében visszafogott szövetátültetést hajtott végre, és hála Istennek lecserélte a sokak által imádott, ám számomra visszataszítóan hideg, jellegzetes fémes borítást.

Az imént épp azt akartam írni, hogy alapjáraton kicsit lomha a Saab, én ugyanis a városban meglehetősen öregurasan vezetek: épp hogy pár milliméterre lenyomom a gázpedált, minek rohanni, megvár otthon a vacsora, meg a fedélzeti számítógép kijelzőjén így is 15,7 liter átlagfogyasztást látok. Aztán belefutottam egy sárgába, és úgy döntöttem, nem várom meg a pirosat. Csak egy picit léptem oda, de valami irgalmatlan erő kezdett előre húzni, nem is húzni, rántani. A mo-tornak nem kell kétezret forognia, máris elszabadul a pokol; ismét kitépték egy karomat.

am

A Griffinben is, ahogyan minden Saabban, jó dolog autópályázni és elviselhető benne a városi dugó is. Ez utóbbi helyzetben persze kicsit olyan érzése van az embernek, mintha csíkos kapcát húztak volna Overdose-ra, kockás pokróc lenne a hátán nyereg helyett, meg szemellenző a fején, sőt, mintha csámpás is lenne kissé a járása. De amint zöld mezőkre ér (értsd, oda lehet lépni neki), kiütközik a nemes vérvonal és luxusló legyen a talpán, amelyik felveszi vele a versenyt. Pláne, ha benyomjuk a sportosabb vezetést biztosító gombot. Ez esetben már lehetetlenné válik az öreguras, konzervatív vezetés, a legapróbb jobb láb mozdulatra is azonnal reagál az autó, és zsákmányra éhes, lelapított fülű nagymacskaként figyeli a környezetét, majd ered a gyorsan pergő kilométerek nyomába.

Ebben az autóban ki lehet kapcsolni az ESP-t, vagyis akár durván meg lehet csúsztatni. Én ennek sok értelmét nem látom, szerény becslésem szerint nem az a réteg fogja venni ezt az autót, akik éjjelente égő gumikkal farolgatnak a Felvonulási téren és a böszme nagy csomagtartóba daruval emelgetik be a mélynyomókat. 

am

Nemcsak azért biztonságos a Saab, mert egy korábbi modelljében sok szocialista választó legnagyobb megkönnyebbülésére 1994-ben Horn Gyula túlélt benne egy borzalmas balesetet, hanem azért is, mert ezt a biztonságot minden porcikájában sugározza. Két marokra fogja az utat, nem izeg-mozog, és súlyos orkánoknak kell kicsavart fákat dobálnia ahhoz, hogy az ember szeme megrebbenjen vezetés közben. A biztonság sugárzik belőle, nem az erő. Az elegancia, nem a kivagyiság. Ezért van az, hogy olyan öntudatos és (ál)szerény, kivagyi emberek vesznek Saabot, akiknek fontos, hogy ne tartsák álszerény kivagyi embernek őket. Meg azok, akik úgy akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy éreztessék: igazából nem is akarják felhívni magukra a figyelmet. Na meg azok a fanatikusok, akiknek tényleg tetszik a svéd modell motorjai által produkált furcsa nyomatékgörbe, meg gerincproblémáik miatt más autó ülésében kidobnák a taccsot, ellenben a skandináv márka pilótafülkéjéből többórás utazás után is frissebben pattannak ki, mint ahogyan oda beültek.

Furcsa emberek ezek a svédek. Egy korábbi Saab-tesztben már megírtam, hogy trollok rakják össze Trollhattanben ezeket az autókat, ez a 9-5-ösre is igaz. Ez a modell ugyanis főleg 2 méter fölötti óriásoknak praktikus autó, már a tekintetben, hogy a sok favágásban és emberek széttépésében megfáradt trollok keze valószínűleg elér a könyöktámasz legelőrébb állított állásából és a baloldali ajtóvájattól a kormányig. Nem vagyok magas növésű ember, de kimondott hegyi törpének sem mondanám magam, a 160-at jó tíz centivel meghaladom. Ennek ellenére minimum 5-6 centi hiányzik az alkaromból ahhoz, hogy tenyérbe markolhassam a kormányt.

Magyarországon elsősorban cégautónak vásárolják a Saabokat. E tekintetben talán tetten érhető egy újabb forradalmi innováció. A sebességváltó mögött, a rádió és a légkondi alatt régebben volt egy kis mélyedés, amibe pont belefért a mobiltelefonom. Most ez olyan picire zsugorodott, hogy a mobiltelefonom egyáltalán nem fér bele, és hát jó, nem a legújabb mobillal járok, de elképzelhető, hogy az apró mélyedés már a céges piacot megcélzó fejlesztés. Az ugyanis pont akkora, hogy a standard belépőkártya éppen belefér. Sőt, megtartották azt a jó szokásukat, hogy gumírozták és rücsközték az alját, így még egy kiadós fékezésnél sem csúszik ki belőle a kártya, legfeljebb egy fejre borulásnál lenne gond, de az egy Saabnál meglehetősen ritka dolog.

am

Az a néhány apróság, ami nem tetszett a 9-3-asban, nincs benne ebben a Griffinben. A csomagtartó nyitó az ajtóban maradt, mint 15 éve, és ez sokkal klasszabb, mint a műszerfalra kitett gomb az új 9-3-asokban. Öregednék, vagy tényleg szebb így? Viszont furcsa, hogy a 9-3-asokban már évek óta gyártott óriási bunkókulcs nincs a 9-5-höz, sőt, még bicskakulcs sem. Tudom, elkényeztetett ficsúr vagyok, de ne bökdösse már egy luxusautó kulcsa a lábamat a zsebemen keresztül!

Nincs tíz milla az autó, erős, mint a barom, és van benne szellőztetett ülés, amit évekig hiába kerestünk a Saabokban! Vessenek meg, de én bőrmániás vagyok, és bizony nyáron eléggé bele tud izzadni az ember az ülésbe. Szóval, a kétfokozatú ülésszellőztetés tényleg megédesíti az életet. A levegő mellett a motorok hangját is temperálhatnák barátságosabbra, de nyáron életmentő a finoman hűsítő fotel. (Azért hadd legyek malíciózus: mi a túrónak lehet ülésszellőztetés nélküli pöttyözött bőrt rendelni? Kinek jut az eszébe ilyesmit rendelni?)

am

Egy másik luxusapróság a dupla napellenző. Ha – repülős kifejezéssel – ép-pen 10-11 óránál süt a nap, és kanyargós az út, nem kell összevissza forgatni az ellenzőt, elég a fölsőt behajtani balra, míg a másodikat előre rásimítani a szélvé-dőre. Viszont fájóan hiányzik belőle még egy pohártartó elől. Az én családi egy-terűmben, ami mindennek mondható csak luxusautónak nem, elől két pohártartó van, ami azért jó, mert én szeretek egyszerre két italt szürcsölgetni vezetés köz-ben. Az egyik forró (tejeskávé), a másik hideg, általában ásványvíz vagy kóla. Ráadásul, a szingli pohártartóba a szabvány, amerikai kávés bögrémet két kézzel kell belegyömöszölni, ami azért még automataváltós, tempomatos autóvezetés-nél is necces kicsit. 

am

Kaptam már a fejemre azért, hogy túl sok szót vesztegetek az autó fogyasztására, de ezekben a válságos időkben, azt hiszem, most tényleg indokolt megemlíteni ezt a nem teljesen utolsó szempontot. Őszinte leszek, bármilyenek is a gyári adatok, minimum Hudininek vagy ténylegesen Harry Potternek kell lenni ahhoz, hogy 15 liter alá varázsoljuk a nagy Griff városi fogyasztását. A 15 liter csak akkor reális, ha este, zöldhullámnál közlekedünk, nekem csak úgy sikerült 17 liter alá küzdeni az átlagot, hogy kimentem a Nagykőrösi úti Tescóba. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sokat akadtam el dugóban. Bár éjszaka a budai rakparton tempomattal sikerült néhány percig 7 litert is mutattatnom a fedélzeti számítógéppel. De ha már becsúszik egy-két piros, akkor 10 liter alatt nem ússza meg az ember, és hogyha egyet-kettőt előzget is, akkor nagyon hamar felugrik 12-13-ra, a wekerletelepi fekvőrendőrös, jobbkezes-elsőbbségadós labirintusban pedig pár perc alatt 17 liter lesz az átlag (manuális váltóval állítólag 12,9 liter a városi fogyasztása). Igaz, Harry Potteréknek nem kéne a fogyasztás miatt aggódniuk, elvégre ők varázserővel röptetik a mugli járműveket – ha netán ilyen képességeink lennének, okvetlenül vegyük meg ezt a kényelmes utazójárművet. De ha netán muszáj benzinnel táplálni a griffet, előbb vegyük elő a számológépet, vagy jobb esetben beszéljünk munkahelyünk flottamenedzserével.

IZSÁK NORBERT

am