A daktiloszkópia az emberi bőrfelületek vizsgálatának tudománya, melynek célja a személyek beazonosítása a bőrfelületek különböző rajzolatai alapján. Már az ókorból vannak bizonyítékaink arról a felismerésről, miszerint minden egyes ember egyedi, megismételhetetlen és állandó rajzolattal rendelkezik az ujjbegyén, tenyerén és a talpán. Külön érdekességük, hogy sohasem változnak az emberélet során, és a bőrfelület nagyobb sérülése után az új, regenerálódott bőr is újra az eredeti mintázatot veszi fel.

Az ujjlenyomatok egyediségét már a babilóniaiak is ismerték. Agyagtábláikra írt szerződéseiken használták a felek azonosítására, valamint a dokumentumok hitelesítésére. Hammurapi uralkodása idejéből pedig már arról is van adat, hogy a letartóztatott személyektől ujjlenyomatmintát vettek.

 Első, lejegyzett nyoma az ősi kínai kultúrában lelhető fel: egy, az időszámításunk előtti 3. századból fennmaradt, különböző bűnügyek felderítésének módjaival foglakozó dokumentum már részletes leírást tartalmaz arról, hogy hogyan lehet az ujjlenyomatot bizonyítékként felhasználni egy-egy kétes ügy megoldásakor.

Az iratok, levelek hitelesítésének gyakori módja volt továbbá az is, hogy azokat olyan anyagpecséttel zárták le, amelynek egyik felét a szerző ujjának lenyomatával, másik felét pedig nevükkel, aláírásukkal látták el. A sértetlen pecsét és az egymáshoz passzoló név és ujjlenyomat biztosította a levél címzettjét a dokumentum valódiságáról.

A kínai kereskedők bevált hitelesítési módszere aztán a keletre irányuló kereskedelemmel meghonosodott Japánban is (ezt bizonyítja egy időszámításunk után 702-ben született, családjoggal kapcsolatos rendelkezés szövege is, miszerint “ha a férj nem tud írni, helyette egy másik, írástudó férfi is megírhatja a szükséges dokumentumot, amelyet viszont el kell látni a férj nevével, kézjegyével, valamint mutató ujjának lenyomatával”), majd nyugat felé vette az irányt. Indiában is hamar megvette a lábát, és vált hosszú ideig - a nagyarányú írástudatlanság következtében - a személyazonosítás bevett gyakorlatává.

Noha Európában a 17. század során megszülettek az első tudományos leírások az emberi ujjlenyomatok különleges tulajdonságairól, gyakorlati hasznuk valódi felismerése csak jóval később, a 19. században történt meg két brit jóvoltából, akik a Japánban és Indiában szerzett tapasztalataikból merítve hívták fel a figyelmet először annak lehetséges felhasználási módjaira az európai személyazonosításban.

Ennek hatására egyre több és több, kriminalisztikai szempontból megközelített kutatás látott napvilágot, bizonyítva, hogy az ujjlenyomatok valóban egyediek és nem változnak meg az emberélet során, így megalapozva a biometrikus személyazonosítás e fajtájának a mai napig elfogadott hitelességét és létjogosultságát. Indiában, a 20. század derekán jött létre az első ujjlenyomat-nyilvántartó szervezet, melynek példáját pár éven belül Anglia és az Egyesült Államok is követte. A bűnügyi nyilvántartások mellett hamarosan a biztonságtechnika is felismerte a biometriai azonosításban rejlő lehetőségeket.

A 20. század utolsó évtizedeiben láttak napvilágot az első elektronikus ujjlenyomat-leolvasók, realizálva a biometrikus személyazonosítás addig csak filmekben látott módszereit. Noha ez a technika először csak a katonai szervezetek, bankok, illetve szigorú biztonsági előírások szerint működő intézmények privilégiuma volt, a technika fejlődésével és az előállítás költségeinek folyamatos csökkenésével ma már bárki számára elérhetővé váltak az ujjlenyomat-olvasók különböző típusai. Ezek főleg a magáncélú terület-, vagyon- és adatvédelemben vannak segítségünkre. A számítástechnikában a hordozható ujjlenyomat-szkennerek megjelenése után - melyeknek célja a számítógépeken tárolt adatok védelme volt -, 1998-ban napvilágot látott az első, beépített ujjlenyomat-leolvasóval rendelkező számítógép is.

Az első ujjlenyomatszenzorral ellátott mobiltelefon ugyan már 2011-ben piacra került, hódító útjára csak 2013-tól indult és vált személyes adataink védelmének egyik legkézenfekvőbb és biztosabb eszközévé.