Egymillió targoncát értékesítenek évente a világban, ami ugyanannyi, mint amennyi a legnépszerűbb személyautóból gazdára lel ugyanennyi idő alatt. De hogyan lett az egyszerű taligából targonca, hogyan változtatta meg az anyagmozgatást, és mi köze van mindehhez a Yale egyetem kutatóinak?
A kezdetek: egy tiszti látogatástól a tömeggyártásig
Az első hordozható felvonó terveit már 1867-ben leadták az amerikai Szabadalmi Hivatalban, ám a feltaláló valószínűleg nem volt elég ügyes értékesítő, ugyanis találmánya nem terjedt el. Az első emelővillás teherautó csak ezután 20 évvel jelent meg, ám ez sem aratott osztatlan sikert. Mindössze néhány centire tudta felemelni a rakományt, és túlságosan gyenge volt a nagyobb terhekhez (ennek acél változata 1909-ben jelent meg, mely már jóval strapabíróbb volt). Közben egy leleményes vasúti dolgozó a Pennsylvaniában egy akkumulátort kötött a négykerekű, mindenki által használt csomagszállító kocsihoz, mely valószínűleg az első „tehergépkocsi-targonca” volt.
Ezek már valóban elterjedtek a vonatállomásokon, de még mindig messze vagyunk a mai targoncáktól. Az első homlokvillát 1917-ben, először saját használatra találta fel a Clark vállalat. Azért saját használatra, mert a tömeggyártáshoz nem volt elegendő készletük az első világháború, valamint a saját források hiánya miatt. Ez egészen 1920-ig tartott, amikor is az amerikai hadsereg egyik tisztje meglátogatta a gyárat és észrevette, milyen komoly lehetőségeket rejt ez a logisztika terén. Néhány évvel később a Yale egyetem mérnökei már a meglévő villás targoncához függőleges emelőoszlopot adtak, mely már egészen hasonlított a mai targoncákra.
A háború és a nagy áttörés
A Clark vállalatnak nagyon jót tett a tiszti látogatás: a második világháborúig ez a cég volt a piacvezető, hiszen a forgalomba kerülő gépek 90 százalékát ők gyártották. Ám nemcsak a katonai megrendelés kellett a sikerhez. 1930-ban egységesítették a raklapokat, melyeknek sikertörténete biztosította a villás targoncák mai napig tartó nélkülözhetetlenségét.
Az amerikai népszerűséggel és gyors elterjedéssel összevetve meglepően későn kerültek forgalomba Európában az első ilyen járművek. Miközben a második világháborúban a tengerentúlon már a legtöbb felszerelést gépi erővel (főként targoncákkal) rakodták be, az öreg kontinensen még a kézzel pakoltak. Bár a 40-es évektől kezdve kísérleteztek a targoncával, igazi áttörést nem sikerült elérni. Hogy behozzák a lemaradást, a világégés után elkezdik importálni az USA-ból az emelőket. Sőt, 1946-ban egy brit cég, a Coventry Climax tovább is fejlesztette a villás targoncát. Az innováció kulcsa a tolóoszlop volt, melynek segítségével már keskeny folyosókon is lehetett használni az eszközt. A tolóoszlopos technika kifejlesztője Dr. Friedrich Jungheinrich ötlete alapján készült el az 50-es évek közepén az első tolóoszlopos targonca, a Retrak®", amely egy újabb mérföldkövet jelentett a raktártechnika területén.
Önjáró targoncák
Ma minden az automatizálásról szól, sorra jelennek meg a gyártók az önvezető autókkal. Jó tudni, hogy a viszonylag lassú kibontakozás (1867-1917) után a targoncagyártók igencsak az élmezőnybe kerültek az újításokkal. A targoncák estében ugyanis az automatizálás már az 50-es évek óta jelen van. Először egy vontató targoncát alakított át a Barrett Electronics, hogy segítse a raktári üzemen belüli szállítást. Ez a jármű a mai technikákhoz képest igencsak kezdetleges volt: egy földbe épített vezetékbe áramot vezettek, melyet az emelőbe épített műszer érzékelt. Ennek kiépítési költségei viszonylag magasak voltak, mivel annyi vezetéket kellett használni és lefektetni, ahány irányba a targoncának mennie kellett.
Az első nagy áttörés a ’70-es évek közepén történt: bevezették az első rakfelülettel rendelkező szállítótargoncákat. Nagy népszerűségre tettek szert, amiért nem csak szállítani tudtak, hanem megfelelő kiegészítőkkel felszerelve munkaasztalként is remekül funkcionáltak. Az ilyen típusú járműveket széles körben alkalmazzák raktárakban, de ilyen van például a Honvéd Kórházban is. Az 1970-es évek nem csak az újfajta, vezető nélküli targoncák bevezetéséről szólt, ugyanis ebben az időszakban kezdődtek az elektronikai és számítógépes újdonságok rohamosan fejlődni, így a targoncák vezérlés szempontjából is egyre változatosabbak lettek. A következő évtized végére már megjelentek azok a gépek, melyek képesek voltak követni a virtuális nyomvonalakat is. Az ilyen technológiával működő gépek a ma létező legrugalmasabb vezető nélküli járművek. Ezeknél lézerrel vagy ultrahanggal pásztázza a jármű a környezetét, így szerezve információt a helyzetéről.
Az igazán nagy kihívás a fejlesztésben, hogy nemcsak szűk folyosókon, hanem nagyobb térben is megbízhatóan mozogjanak ezek a targoncák. Már 2009-ben működtek olyan járművek, melyek biztonsággal mozogtak a keskeny helyeken, ezek irányításához azonban még a padlóba is építettek szenzorokat. A 2011-ben bemutatott Jungheinrich targoncamodellek irányításához egy – az autós navigációhoz hasonló (GPS) – optikai helymeghatározó rendszert használtak. Ezeknek a gépeknek az útvonalát már néhány centiméteres pontossággal be lehet állítani, így a tágas raktárhelységekben is alkalmazhatók.
Könnyen lehet, hogy a jövő raktáraiban már csak ilyen önvezető targoncák fognak szaladgálni és csak egy kezelőszobára lesz szükség.
Az energiatároláson múlik minden: 4 újítás, amiről még hallani fog
Az oldalon elhelyezett tartalom a Jungheinrich Hungaria Kft. megbízásából a HVG BrandLab közreműködésével jött létre. A tartalom előállításában a hvg.hu és a HVG hetilap szerkesztősége nem vett részt.
