Spáh Dávid: Magyarország az a gyerek, akiről azt hitték, sokra viszi, aztán a legszürkébb osztálytársa is lekörözte

HVG: Reklám-, rövid- és dokumentumfimeket készít. Hogy lett ebből a történetből mégis regény?

Spáh Dávid: Leírtam az ötletet, majd beszéltem egy dramaturggal, aki kapacitált, hogy menjek bele mélyebben a főszereplő háttértörténetébe. Az egyik író barátom megmutatta a Libri Kiadónak, és ott azt mondták, hogy kiadják, ha elkészül. Ettől a mai napig meg vagyok rendülve, mert korábban szerettem volna könyvet írni, de derűsen elfogadtam, hogy ez a büdös életben nem fog megtörténni, mert ennél egyszerűbb célokat sem értem el. Végül rákaptam a írásra, sőt valamiféle függőségem is kialakult ezzel kapcsolatban.

HVG: Azt mondta, a legidegesítőbb kérdés, amit a könyvről feltesznek, hogy mennyiben azonos az író a főhőssel. Pedig ez megkerülhetetlen, a főszereplő kora, családi, szakmai helyzete szinte azonos az önével.

S. D.: Van egy kis cinizmus ebben a részemről, hogy nem voltam hajlandó nagyobb távolságra lépni magamtól. A főhős sok mindenben hasonlít rám, de mégsem tudnék megmaradni vele egy szobában hosszú ideig. Kellemetlenebb, kevésbé udvarias, kevésbé emberbarát figurát akartam alkotni abból, aki vagyok. Akik a hasonlóságot firtatják, abból indulnak ki, hogy ha egy korábbi gyerekszínész kihoz egy könyvet, valami életrajzi dologra kell számítani. Ha a nevem nem lett volna 20-30 éve hetente kiírva sokak képernyőjére, ez a kérdés fel sem merülne.