Görgey Gábor 2016-ban: Sose hittem volna, hogy sor kerül az állampolgárok jogfosztására

– Hasonlít gyerekkori környezetére az, amit új regénye, A kivégzés éjszakája hőse saját felcseperedéséről mesél?

– A regényíró soha nem szabadulhat a saját életétől, a saját múltjától, de nem önéletrajzot ír, hanem fikciót. Ez az írói képzelet szabadsága. Az életéről tett vallomását ebben a regényben azért bízza rám valaki, mert egykorú velem, és magához hasonlóan az egykori uralkodó osztályból származónak tart. De a gyerekkori környezetünk is hasonló.

– Annak idején hogyan fogadták az iskolatársai, hogy ott ül közöttük egy kis Görgey Artúr?

– Patinás, jó színvonalú iskolákba jártam, a Toldyba, majd a Rákócziánumba. Ezért fel sem merült, hogy Görgey Artúr áruló lett volna, pedig ez a történelmi hazugság már az 1930-as években felbukkant. Kiváló tanáraim a tényekhez ragaszkodtak: amikor Kossuth Lajos látta, hogy nincs tovább, teljhatalmat adott Görgeynek, maga pedig elsőként menekült el az országból. Tehát nem volt mi ellen tiltakoznom.

– Tartott attól a kitelepítés idején, hogy sose válthatja valóra írói álmait?

– Számomra az volt dráma, hogy az éveiket addig a társadalom elitjében leélt idős szüleimnek milyen borzasztó lehetett a gyönyörű rózsadombi villából mindentől megfosztva beköltözni a földes padlójú, tanyasi tyúkólból kialakított „szobába”. De nagy méltósággal viselték. Fiatalon az ember sok mindent kibír, még akkor is, ha legrégebbi élettársam, az asztma már akkor is velem volt. A Görgeyek genetikailag erősek, én meg golyóálló pasas vagyok. Mindig ki akartam kerülni a rossz, sőt életveszélyes helyzetekből, és nagyon hittem abban, hogy képes vagyok rá. Segített a túlvilági hatalomban való erős, a teremtővel személyes, egyházi közvetítő nélkül is kapcsolatot tartó hitem.

– Új regénye fülszövegében az áll, hogy ha tanulmányt írt volna a témáról, az lenne a címe: A szalon-antiszemitizmustól Auschwitzig és tovább. Hova tovább?