– Nem lesz netadó – kiabálta tegnap a meglepő méretű ellenzéki tömeg. Kijelentő módban, erejének tudatában, ellentmondást nem tűrve. Nem azt mondták, hogy nem szeretnék, vagy hogy szerintük nem jó ötlet, hanem hogy nem lesz, és kész.

Magabiztosságukat a vonulás alapozta meg; ahogy sorra mindannyian elérték a híd közepén a puklit, visszanéztek vagy előre, és feltárult előttük a végeláthatatlan embersereg. Ha ennyien velünk, ki ellenünk? Megérintette őket pontosan ugyanaz a felemelő közösségi élmény, ami eddig a jobboldal kiváltsága volt. Hogy most együtt csinálunk valamit, és amit ennyien csinálunk, az biztosan sikerülni is fog.

Sikerült is, mármint amit csináltak együtt: végig tudtak menni a kiskörúton, aztán biztonságban átkeltek a hídon. Ez pont annyira csinálása valaminek, mint Németh Lászlóné fotója alatt felvonulni a kormány iránti szeretetből.

Ezért veszélyes.

Ennek az élménynek a kizárólagossága volt eddig a kormány legfőbb támasza. Akik nem tartottak vele, magányosnak és tehetetlennek érezték magukat. A beosztott tolvajok portréjával masírozó tízezrek akkor is demoralizálták őket, ha tudták, hogy jelentős hányaduk önkormányzati buszokkal, lopott közpénzből odafuvarozott közmunkás.

Viszont nem ez az első sokaságélmény az ellenzéki oldalon. Ugyanennél a hídnál megvolt már egyszer a csodás trip. Sokan voltak, még miniszterelnök-jelöltjük is lett. Aztán hazament mindenki, innentől csinálja a Bajnai.

Az internetadó elleni megmozdulás előnye a néhai Millával szemben, hogy pontosan meghatározott célja van. Kellően anyagias: nem akarunk többet fizetni. Ez sokkal szélesebb körben érthető, mint a magyar sajtó szabadsága. Internetezni necesse est, ezt érti az is, akit egyébként pont azért nem érintett meg a Klubrádió vagy az Origo nyomorgatása, mert soha életében nem olvasott híreket még a neten sem, viszont ott keres magának társat, horgászbotot, használt autót vagy nyugdíjasklubot. Aki az internetezést nehezíti, az rosszat tesz velünk. Orbán Viktor rosszat tesz velünk – hiszen ezt az adót személyesen ő találta ki.

Arról már a tüntetőknek is megoszlik a véleménye, hogy miért. Természetesen a többség arra hajlik, hogy azért, mert egy gonosz gennygóc, aki el akarja venni a netet, hogy mindenki a királyi tévéből tájékozódjon. Ami mellesleg többe kerül, mint ami ebből az adóból bejönne. De vannak higgadtabb, megértőbb, szinte megbocsátó hangok. Szerintük csak azért csinálja ezt, mert egy szenilis, a műparasztkodásba belevénült, elmaradott bunkó, aki még pár éve is arra verte magát, hogy nincs mobilja, mert az neki túl modern, és nem eléggé pálinka.

Sőt ott van az aggódó szeretet is a tömegben, szelíd hatvanasok, akik szintén a Facebookról jöttek. Ők úgy vélik, hogy Orbán Viktor nemcsak a nyáján kívül eső Magyarországgal, illetve azon túl az úgynevezett külvilággal veszítette el teljesen a kapcsolatát, hanem a saját gyerekeivel is. Hiszen csak szóltak volna neki, ha beszélő viszonyban lennének: apa, nézd, megmutatom, miért beszélsz hülyeséget. És egy család szétesése mégiscsak tragédia.

Abban viszont egyetértenek, hogy ez az ember kártékony. És megkapó könnyedséggel szörfözik a tömeg a témákon, megvan mindenkinek a maga sérelme. A pohár most telt be, de mindenkinek elkészült a saját, személyre szóló koktélja.

Spontán kórusok zendítenek rá, hogy STADIONADÓ, összeadták fejben, hogy százmilliárdok mennek ész, terv és eredmény nélkül focira, sokkal-sokkal több, mint amit most beszedni próbálnak. Előkerülnek a szökésben lévő NAV-vezetők, és a felháborodás, hogy ezermilliárdos csalások árnyékából menekülő bürokratáknak kellene most adót fizetni. És sorjáznak a korrupciós ügyek, trafikok, földek, Felcsút, CÖF; a szociális panaszok, a tankönyvek, az egészségügy, Putyin. Végighullámoznak az összegyűlteken, megerősítik egymást. Innen úgy ment haza több tízezer ember, hogy megismert még pár okot, amiért neki ellensége a kormánya.

Gyors hátrálással most még haza lehetne küldeni azokat, akiket tényleg csak az érdekelt, hogy az internetezés ne legyen drágább. Akkor ők nyertek: nem lett netadó. A többi viszont ettől vérszemet kapna: Orbán Viktor igenis legyőzhető, ha elegen megyünk utcára. És ki tudja, mibe kötnének bele legközelebb?

Nehéz dilemma, de csak pszichopatáknak az. Az épeszű ember belátná, hogy tévedett, és nem venné fel a harcot ilyen pimf ügyben csak azért, hogy mindig igaza legyen. A betegnek viszont ehhez ki kellene bújnia a bőréből, és elölről megtanulni, hogy nem tévedhetetlen. A betegség diagnózisát elmondta minden választás után. Az önáltató, vaskos hazugságot, miszerint Magyarország egységesen mögötte áll. Aljas manipulációval tákolta össze a többséget, és nem tud mit kezdeni azzal, amikor ország-világ előtt megmutatkozik a különvélemény. Hiszen nem marad neki semmi, ha elengedi a nemzet kisajátítását. Késő már átállni a civilizált viselkedésre: hogy ők nem egész Magyarország, csak egy része, és a többinek is van szava, joga a létezéshez, és méltánylandó érdekei. Ott tolong már körülötte a másik tömeg, amely pont azért szereti őt, mert sosem hátrál.

A Fidesz az interneten nyerte meg a választásokat – hazudta Orbán az Európai Parlamentben három évvel ezelőtt. Utolérte a sánta kutya: ott bukja el.