Az ugyanis azzal jár, hogy esetleg nemcsak az ő almukra fog sütni a nap, hanem tehetséggel és szorgalommal mások is boldogulhatnak. Kitömik ők a porontyainkat felügyelőbizottsággal meg állami vezérigazgatósággal, de akkor is fennáll a veszély, hogy az országos latinversenyen legyőzi a kisherceget egy parasztgyerek, és az rosszul esne a szemük fényének.

A képzett, művelt tömegek egyébként is veszélyesek. Mi van, ha tíz év múlva belép egy generáció, amely megtanult számolni? Mi van, ha a magyarok megtanulnak angolul, és körülnéznek a világban? Mi lesz akkor, szobordöntés meg forradalom?

Ha pedig mindezt meg akarják előzni, akkor legjobb, ha széjjelbasszák a közoktatást. Uralkodni a butákon lehet, az okosok lázadnak vagy menekülnek.

Az egyenletes, lassú romboláshoz elég, ha ráeresztenek az iskolákra valami fogalmatlan, gerinctelen félkegyelműt, aki a mániáival meg a megfeleléskényszerével megbízhatóan megkeseríti a gyerekek és a tanárok életét. De szükséges olykor egy-egy célzott csapás, miniszterelnöki szinten.

Például tönkretenni a nyelviskolákat. Ne tanulgasson itt imperialista nyelveket az állampolgár csak úgy saját szakállára. Amit meghagynak, azt azért hagyják meg, mert az övék; viszont mivel az övék, lehet akármilyen rossz, akkor sincs más. Angoltudás megakadályozva, profit kiszivattyúzva, pipa.

Aztán vannak aggasztóan sikeres magán- meg alapítványi iskolák, ahol bizonyítottan hatékonyabban tanítanak tehetséges vagy éppen hátrányos helyzetű gyerekeket. Egyik sem kívánatos, mivel már a 2040-es jubileumi traktorverseny győztesére is megvan a jelöltjük, egy előkelő felcsúti báró kissé visszamaradott fiacskája. Egyelőre az összes független iskolát nem tudják bezáratni, de elsőre az is jó, ha rájuk kényszerítik az egyentankönyvet. Majd azt ők tudják mindenki helyett, melyik a jó; szerintük például a jó tankönyvből nem hiányozhat az ordenáré buzizás. Ennyire értenek hozzá.

 

Eddig, és ne tovább

Voltak, akik egészen sokáig hitték, hogy lehetséges a Fidesszel a békés egymás mellett élés. Amikor a színházigazgatókért meg a kisegyházakért jöttek, nem szóltak, mert nem voltak színházigazgatók vagy kisegyházak. És még sokáig nem szóltak, sőt gúnyolódtak azokon, akik igen. Pedig látszott, hogy nincs megállás. Most eljöttek a gyerekekért, ahogy várható volt.

Ilyenkor már cselekedni kell, nincs mentség. Lehet bujkálni a rendszer elől, de legkésőbb a gyerekein keresztül utolér mindenkit az ostobasága. De mit lehet tenni?

Egyrészt el lehet menni szavazni, aztán a fülke magányában egymás mellé tenni a rezsicsökkentést és az ígéretet, hogy cserébe megpróbálnak retardált közmunkást nevelni a gyerekemből. Onnantól lelkiismeret kérdése.

Másrészt pedig ha fején pörög Hoffmann Rózsa, akkor sem tudja megakadályozni, hogy beszéljek a saját gyerekemmel. Alternatív oktatás létezett a legsötétebb időkben is, és a helyszíne az otthon volt. Meg lehet mondani már a hatévesnek is, hogy csúnya és gonosz bácsik és nénik miatt az iskolában az van, ami, holott lehetne ilyen szuper is, ni.

Természetesen nem minden szülő született pedagógus. Szükségük lenne segédanyagokra, amiket otthon a gyerek kezébe nyomhatnak. És olyanoknak kell ezeknek lenniük, hogy a gyerek magától, szabadidejében végig akarja rágni azt az olvasókönyvet, hogy megtudja, mi lesz a képregény végén a cuki kis robottal vagy dinóval. Vagy az alternatív erkölcstant, amelytől jó ember lesz, nem pedig gerinctelen, fogalmatlan szolga. Könyvek kellenek tehát, nem a minisztériumnak, hanem a gyerekeknek. Száz tankönyvet, ezeret! Sőt nemcsak könyvek, hanem web- és mobilalkalmazások,  játékok, online angolórák; legyen ott a gyereknél a kütyü, és szívhassa magába a tiltott tudást, vagy a szünetben karatézza le Hoffmann Rózsát. Ezeket meg kell írni, közzé kell tenni, és ennek megvalósításához bármilyen forrást ér felhasználni, Sorostól egész a CIA-ig. Hiszen ez nemzetmentés. Olyan vállalkozás, amelyet ellenzékből is meg lehet szervezni, sőt illik; de még célszerű is stratégiailag.

Kár volna feladni. Lesz helyük a legjobb műhelyeknek, terjed a hírük a szülői levelezőlistákon, szájtról szájtra. A jól tálalt tananyag csempészáru lesz, nagyra becsült, hiánypótló termék, az illegális magánórák kedvence. Ha csak ötezren letöltenek egy jóféle matekos játékot egy ezresért, az is ötmillió forint, úgyhogy rajta, tessék benyomulni a Hoffmann Rózsa feje után maradt kráterbe. Akár ez is lehet tananyag negyedik osztálytól: hogyan kell kihasználni azt, amikor az állam a hülyeségével piaci rést teremt.

Az iskola nem ellenség. A tanárok ugyanúgy áldozatai ennek a hazaárulásnak, mint a szülők. Tudja-e vajon a fején pörgő Hoffmann Rózsa, hány tornaórából lett annyi, hogy negyedórát futkároznak a gyerekek az udvaron? Nem tudja, mert neki szépen lekönyvelik, hogy megvolt a napi testnevelés, és ez a szerencsétlen még el is dicsekszik vele, mert nem képes felfogni, hogy hely se volna megvalósítani az idióta direktíváit. Nem tudja azt sem, hogy a tartósnak nevezett tankönyvekkel nem lehetne dolgozni, ha rá nem bólintott volna minden szülő, hogy firkálják csak össze rendeltetésszerűen, inkább kifizeti az árát év végén. Nem is akarja tudni mindezt, egyszerűen csak holnap is államtitkár szeretne lenni, mert érzi, hogy ajándék minden nap, amit egy portásfülkén kívül tölthet. És retteg ő is azoktól, akik látják, mennyire meztelen ebben az egy szál nagy mellényben. Leginkább azoktól a tanároktól retteg, akik mindennap szembesülnek a felismeréssel, milyen is az államtitkár asszony.

Világosítsd fel gyermeked: a haramiák emberek. Most is mandinerből, de a kormány ismét megvalósít egy konzervatív eszményt. Figyeljünk oda gyerekeinkre, beszélgessünk velük, tanítsuk és neveljük őket. Hogy visszavehessék az országunkat, amikor ezek a kártevők végre eltűnnek innen. Vagy legalább legyen esélyük elmenekülni.