A minta jól ismert, megtörtént a kiskereskedelemben a CBA-val, a trafikmutyiban a helyi kollaboránsokkal és a Continental dohánygyárral, az étkezési csekkekkel, és időről időre manifesztálja a miniszterelnök az igényt, hogy magyarnak magyar legyen a bankja. És ő ilyenkor magyar alatt valahogy mindig az udvartartását érti. Ennek az országos lenyúlásnak mind a bel-, mind a külföldi visszhangja sajnálatosan csekély volt, így például Brüsszel is lassan fogja fel, mire megy ki ez a játék. Tehát semmi akadályát nem látják annak, hogy tovább raboljanak.

Pedig a kereskedelmi tévék nem szolgáltak rá erre. Nem arról van itt szó, hogy Orbán veszélyesnek látta a külföldi tulajdonú adókat, hiszen nem voltak veszélyesek. Gyávák voltak, siralmasan gyávák. De hiába menekültek.

Már Orbán közeledtére udvariasan befogták a szájukat. Jobbnak látták nem kekeckedni. Ezt olvasták ki a médiatörvényből, amely már lehetővé tette a tönkrebüntetésüket gumiszabályok alapján; ott volt a sorok között, hogy innentől a kormánypárt jóindulatán múlik a sorsuk. Ugyanezt szolgálta a digitális átállás késleltetése, mivel az analóg frekvenciával sokkal könnyebb zsarolni. Az átállást most már muszáj lesz végrehajtani – ezért kell addigra végezni a nem saját adókkal.

Hogy üzemeltetni képesek lesznek-e vajon egy ekkora tévét, azzal egyelőre nem törődnek. Majd megtámasztják áramhirdetéssel, ha gond lenne. És szuttyongatják tovább a többieket.

Ha nem küzdesz, veszítettél

Ennyit ért az óvatos udvariasság. Megkapták a nyakukba a halálos ítéletet. Pedig hogy behúzták fülüket és farkukat! Teletömték a híradóikat kis színes hülyeségekkel, és eszükbe sem jut különkiadást szentelni olyan ügyeknek, mint az éppen a torkukat szorongató korrupció. Eltűntek az interjúk, örültek, ha egy percben letudták a legnagyobb botrányokat. Nincs tényfeltárás, nincsenek sztorik. Nem csináltak három évig semmit. Semmit! Pedig telt volna rá annak a töredékéből, amit most elvisz a zsákos bácsi.

Volna téma, ha lennének hírszerkesztőségek. Egyszer emelné fel a seggét az RTL helikoptere, hogy körberepülje Felcsútot, és kész is van az anyag. Közröhej, hogy a kormánypárt zsebtévéje az egyetlen, amelynek legalább hasonló műsora van, még ha paródiája is a műfajnak. És nincs olyan műsor sem, ahol egészségesen és kegyetlenül kiröhögnék és megszégyenítenék a vak komondorokat, a kamera elől iszkoló képviselőket, Selmeczi Gabriellát mint olyat – pedig nincs a viccnek jobb alapanyaga, mint a görcsös pátosz.

Nem értenek ezek másból, mint az erőből. És nem is félnek semmitől, legfeljebb attól, hogy milliók látnák hétről hétre, ahogy és amit éppen ellopnak. Ennek a két vállalatnak lett volna lehetősége, hogy Orbán fejére olvassák a bűneit és a határtalan rablást. De célszerűbbnek tűnt a pillanatnyi meghunyászkodás, mint annyi másnak is. Amikor a kereskedelmi tévékért jöttek, nem szóltam, mert nem voltam kereskedelmi tévé. Meg ők sem szóltak se másért, se saját magukért.

Elhitték, hogy lehetséges a békés egymás mellett élés, hogy ki lehet egyezni. Hogy ha ők nem foglalkoznak Simicskával, akkor majd ő sem foglalkozik velük.

Fatális tévedés volt, de még nem késő észbe kapni. Vesztenivalójuk nem maradt.