Európa állammá változik. Szövetségi állammá, a közös pénz fenntartásához elengedhetetlen közös pénzügyekkel, és nyomában nyilván a politikai unióval. Remélhetően egy évtizeden belül közös haderővel. A mi gyermekeink már a saját, szövetségi rajzfilmhőseinkért izgulnak majd, és a saját európai atom-tengeralattjáróinkat csodálják, ahogyan atom-tengeralattjárókat csodálni illik. Amikor felnőnek, magától értetődő természetességgel szavaznak összeurópai pártokra azok ígéretei és elnökjelöltjük teljesítménye alapján. Egy kisebb jelentőségű önkormányzati választás keretében persze jelölnek majd valami másodvonalbeli figurát, egy Deutsch Tamás-szerű helyiérdekű bohócot főfő-polgármesternek, de tudni fogják, hogy a fontos döntések Brüsszelben születnek.

Ezzel ennek a generációnak különösebb problémája nem lesz, legalábbis nem több, mint ma a vízfejű Budapestről sápítozó vidéki magyaroknak. Utóbbiak sem vetik fel, hogy Borsod megyének ki kellene kiáltania a függetlenségét. Igyekezhetnek, hogy több figyelmet szenteljen nekik a központi kormányzat, továbbá elköltözhetnek máshova, de azt nem gondolják komolyan, hogy életképesek lennének magukban.

Ma még egyes nemzetállamok hajlamosak belelovalni magukat ebbe a tévképzetbe. Kincsként őrzik az önrendelkezésüket, annak ellenére, hogy napról napra, évről évre kiderül, csupa rossz döntéshez vezet az önállóságuk. Hogy nem is tudnak magukon uralkodni, és pont ideje lenne befeküdni a rehabra.

Mit adtak nekünk a magyarok?

És ott van a mások kára, amiből olcsón lehet tanulni. Türkmenisztán és Üzbegisztán 1991-ben visszanyerte szuverenitását; a baltiakkal ellentétben meg is őrizte azt, nem léptek be gyorsan másik szövetségbe. És hova vezetett a fene nagy szabadosság? Gyorsan választottak maguknak egy otromba, korrupt diktátort, aztán másnap rá kellett jönniük, hogy továbbra is azt csinálják, amit az oroszok kérnek. Mindenekelőtt azért, mert szuverén, fékezhetetlen bölcsességük a gázkitermelés folytatásához sem elég. Ha pedig bármelyik kis alvégi zsebdiktátornak mámorosan önálló gondolatai támadnának, akkor kap egy meghívót a Vörös téri díszszemlére, és már látja is, merre hány méter a szuverenitása.

Nem mintha nem lehetne egy alsó-középkategóriás nemzet függetlenebb, mint Magyarország ma. Ehhez viszont atomfegyver vagy jelentős ásványkincsek szükségesek, és ráadásul az a tapasztalat, hogy ezekkel együtt se túl boldog az istenadta nép. Irán, Észak-Korea vagy Venezuela még elbóklászhat a külön útjain egy darabig, de a mosolyuk valahogy nem őszinte.

Az Európai Egyesült Államok bizonyára sokat fog tanulni amerikai testvérétől, illetve nagyfiától. A gyermekeink már megmosolyogják majd az úgymaradottak ümmögését, ahogy a nemzeti hagyományokat siratják. Hiszen megmaradnak azok, pont elég marad belőlük, sem a szaloncukor, sem a túrórudi nem lesz betiltva. Minden hagyomány fennmarad, amíg érdekel valakit. Ma is létezik New York-i és texasi identitás, és ezeken belül egy csomó alverzió és hibrid; a kultúra, a konyha, a nyelvváltozatok mind függetlenek attól, hogy a szövetségi kormány Washingtonban székel. Nyugi, a magyarság megmarad. Változik és alkalmazkodik persze, de ennek amúgy sincs alternatívája.

Ami eltűnik a politikai mechanizmusból, az a legostobább tömeg érzelmeire ható, üres nacionalista pofázás. Az, hogy mi értékesebbek vagyunk, ezért mindent megérdemlünk ingyen is; a nemzeti sajátosságra és a nemzeti érdekre való állandó hivatkozás, a Magyar Út ígérete, amin akkor is végig kell menni, ha zsákutca. Mert magyar, illetve mert valaki ezt magyarként akarja eladni. Nos, amit csak magyarként lehet eladni, annak a szövetségi politikában nem lesz semmi értelme, ez a stílus a stratégiából ki fog halni, és a kihalása jót tesz a szövetségnek és a magyar tagköztársaságnak egyaránt.

Maradnak a európai peremvidéken indiánok majd, renitens hősök, akik obskurus legendák nyomán beveszik magukat a hegyekbe, őrzik a törzsi állapotot, gyapálják egymást és az arrajárókat, és meglesz ennek is a romantikája. Aztán valamelyik nehézsúlyú szomszéd levezeti nekik nádpálcával, miért nem versenyképes a viselkedésük. Ez szokott történni az indiánokkal.

Végső visszaszámlálás

A közös hadsereg nem bokréta a kalapon, hanem a fizikai létünk garanciája. A föderációs kényszer elsődleges mozgatója pillanatnyilag a finanszírozási válság, de látható egy másik, máshogy meg nem válaszolható probléma. A vezető európai nemzetek levonták a tanulságot legutóbbi fegyverkezési projektjeikből. Elég a vadászrepülő-programokra pillantani. A francia megoldás, a Rafale rengeteg munkahelyet teremtett becsületes francia munkáskezeknek, de vadászgépnek speciel közepes, viszont minden versenytársánál drágább. Nem is veszik meg a leggazdagabb sejkségek se, a gyártósor be lesz zárva, a munkahelyeknek annyi. Az Eurofighter lényegében ugyanez, valamivel kedvezőbb költséghatékonysággal, de abból is az derült ki, hogy az ilyesmit vagy minden erőforrásunkat egyesítve csináljuk, vagy sehogy. És a sehogy, az nem opció.

A mostani kisgyerekekből lesz az első generáció, amelyet megérint az európai birodalmi eszme, a nagyhatalmi büszkeség. Ma, ha egy magyar kisfiú arról mesél lelkesen, hogy ő űrhajós, haditengerész, vagy legalább harckocsizó lesz, az apja szomorúan inti le: fiam, nem leszel. Kacagva fognak visszaemlékezni erre a kishitűségre, amikor a szövetségi Európa nagy közös vállalkozásai beindulnak, és olyan lehetőségeket adnak a magyar gyerekeknek, amiket Magyarország soha a büdös nemzeti nagylétében nem tudott megadni.

Jó mulatság, férfimunka lesz.