Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Három régió, három közösség, hat parlament, egy király – kevés olyan zavarba ejtő politikai berendezkedésű ország van Európában, mint Belgium. Nem csoda, hogy időről időre felvetődik a kettészakadás gondolata, legutóbb éppen a nacionalista Flamand Érdek előretörése miatt. Tény, hogy a flamand és vallon ellentét néha egészen abszurd jelenetekhez vezet az országban, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. Brüsszelen például valószínűleg nem tudnának megegyezni a felek.
Néhány évvel ezelőtt szokatlan politikai botrány rázta meg a Brüsszeltől néhány kilométerre, mindössze pár perces autóútra található Linkebeek települést. Az ötezer lelkes flamand falucskában maga a flamand belügyminiszter utasította el, hogy kinevezzék a francia anyanyelvű polgármestert.
Damien Thiery bűne nem az volt, hogy francia, ilyen más flamand falvakban is előfordult már, hanem az, hogy a városi tanács tagjaként még 2012-ben mindenkinek a saját nyelvén, azaz a flamandoknak holland, a vallonoknak pedig francia nyelven küldte ki a választási értesítőket. Ezzel ugyanis törvényt sértett, Belgiumban a nyelvi közösségekben (ebben az esetben a flamandban) minden hivatalos dokumentumot csak és kizárólag az ottani nyelven lehet kiadni, kétnyelvű értesítők csak Brüsszelben léteznek.
Könnyítések azért akadnak a nyelvi kisebbségeknek: egyes helyeken már az is előfordul, hogy a flamand önkormányzatban bizonyos napokon francia nyelven is válaszolhat az ügyfelek kérdéseire ugyanaz az ügyintéző.
Nyelvében a nemzet
Belgiumban látogatóként is könnyen érezni azt, hogy olyan, mintha egyszerre két országba érkezett volna az ember. És nem csak a brüsszeli kétnyelvű utcatáblák miatt: az egy nap után fel sem tűnik, mint ahogy azt is hamar meg lehet szokni, hogy amint a vonatunk észak felől Brüsszel felé zakatol velünk, először hollandul, majd franciául mondják be az állomások neveit – majd ahogy észrevétlenül átlépjük a közigazgatási határt, a sorrend máris megfordul, és a francia nevek kapnak elsőbbséget.
A kevesebb mint 12 milliós ország nemcsak nyelvileg, hanem kulturálisan és közigazgatásig is megosztott. Legyen holland francia, vagy kis számban jelen lévő német, a társadalom a nyelv köré szerveződik, az önkormányzatoktól az oktatáson át egészen a futballcsapatokig. A hollandul beszélő flamandok és a franciául beszélő vallonok a mindennapi életben is ritkán keverednek: más iskolákba járnak, és adatok szerint még a vegyes házasságok is ritkák. Különösen igaz ez a flamand területeken, ahol sokan nem tanulnak meg franciául, így viszont felnőttként nem is tudnak feltétlenül integrálódni.
Az egyetlen kivétel a hivatalosan is kétnyelvű Brüsszel, ahol a két közösség egymás mellett él, de nem feltétlenül problémamentesen.
A főváros másik különlegessége, hogy a flamand régióban fekszik, így a környékbeli kisebb flamand települések lakói évtizedek óta ellenségesen tekintenek az agglomerációba kiköltöző francia nyelvű lakosokra. Pedig a folyamat semmiben nem különbözik a Budapesten és környékén tapasztalhatótól: kijjebb jobb a levegő, alacsonyabbak az árak, sok esetben az iskolák színvonala is magasabb. Csakhogy a kiköltözőkkel együtt sok településen a francia nyelvűek kerültek többségbe, ami néha egészen abszurd összetűzésekhez vezet.
Ilyen város a már említett Linkebeek is, ahol a polgármesterbotrány idején még tüntetések is voltak.
„Tíz évvel ezelőtt ez csak egy kis flamand falu volt. Aztán idejöttek a francia nyelvűek, és most már ők alkotják a népesség 80 százalékát” – panaszkodott a Deutsche Wellének egy helyi.
Régiók és közösségek
A kavarodás okait, mint oly sokszor, most is a történelemben kell keresni. Egészen röviden: a mai Belgium területe a 19. századig nagyrészt francia nyelvű volt, a franciák pedig ezt követelték meg az itt élő holland nyelvű flamandoktól is. Miután az ország 1830-ban elnyerte függetlenségét, a flamandok sokáig harcoltak nyelvük és kultúrájuk elismerésért, de amíg a francia nyelvű Vallónia gazdagabb volt, és ők adták az arisztokráciát, erre kevés esély volt.
A változás a II. világháború után következett be, amikor az addig lenézett északi flamand területek – nem utolsósorban az ipari innovációnak és a kereskedelemnek köszönhetően – gazdaságilag lekörözték a vallonokat, ahol a szén-és acélipar dominált, így befolyásuk is nőtt.
Ezt a gyökeres változást 1970 és 1993 között több államreform követte. (Ezekről remek magyarázat található Belgium hivatalos honlapján.) A hatvanas években Belgiumot hivatalosan is négy nyelvi területre osztották: ezek a holland, a francia, a német és a kétnyelvű holland-francia, vagyis egészen pontosan Brüsszel.
Mivel azonban a flamandok nemcsak nyelvi, hanem kulturális autonómiát is akartak, a hetvenes években Belgium létrehozta a kulturális közösségeket is: ezek ma a flamand közösség, a francia közösség és a német nyelvű közösség.
Ha eddig nem volt elég bonyolult a történet: hogy ne csak nyelvi és kulturális, hanem gazdasági kompetenciákat is kapjanak a flamand és vallon területek, a hetvenes-nyolcvanas években létrehozták a régiókat, melyek gazdasági autonómiát kaptak, így jött létre hivatalosan is Flandria, Vallónia és a Brüsszel Fővárosi Régió.
Ezután egy 1993-as alaptörvénymódosítás a jelenlegi államformát is létrehozta, ami nem más, mint „aszimmetrikus szövetségi alkotmányos monarchia”. Azért aszimmetrikus, mert a régiók és a közösségek nem teljesen fedik egymást.
A mai Belgium tehát közösségekre és régiókra oszlik, és mindegyiknek más területeken van autonómiája. Ezek közé tartoznak olyan kérdések is, mint a halászat, a mezőgazdaság, a külgazdaság, az oktatás vagy az egészségügy. A különböző felosztások miatt fordulhat elő az is, hogy Belgiumnak kilenc egészségügyi minisztere van.
Belgium államfője a király, a közösségek és régiók felett pedig még ott áll a belga szövetségi kormány is, melynek azonban más országokkal összehasonlítva sokkal kisebb a hatásköre.
A politikai pártok sem nemzeti, hanem nyelvi és kulturális alapon szerveződnek. A szövetségi parlamentben 11 párt van, de létezik még öt másik parlament és kormány is. Ez azt jelenti, hogy egy 12 milliós országnak 600 választott képviselője van. A megosztottság gyakran vezet politikai patthelyzethez is, nem véletlen, hogy Belgium tartja a kormányalakítás rekordját is: a 2019-es választások után 500 napig tartottak a hétpárti koalíciós tárgyalások, amíg Alexander de Croo miniszterelnök hivatalba léphetett.
Nem hasad tovább
Ilyen látszólagos összevisszaság mellett nem csoda, hogy minden évben, jellemzően a belgák nemzeti ünnepe, július 21. környékén felvetődik a kérdés, feloszlik-e Belgium. Legutóbb éppen a brüsszeli Politico írt arról, hogy ez a teória nem is áll olyan messze a valóságtól.
Az ok a jövő júniusban esedékes belga parlamenti választás, amelyen a közvélemény-kutatások szerint a flamand közösség jobboldali, nacionalista pártja, a Flamand Érdek lehet a legnagyobb politikai erő.
A pártelnök, Tom Van Grieken a lapnak adott interjújában sem rejtette véka alá a véleményét arról, milyen jövőt lát az ország előtt.
„Belgium egy érdekházasság. Ha egyikük válni akar, akkor erről felnőttként kell beszélni, és rendezett szétválásra kell jutnunk. Ha nem akarnak velünk tárgyalóasztalhoz ülni, akkor egyoldalúan fogjuk ezt megtenni” – utalt arra, hogy a vallon politikai pártok már egyáltalán nem olyan lelkesek, ha a függetlenségről van szó.
A politikus kijelentései abból a szempontból mindenképpen meglepőek, hogy az utóbbi években csendesedtek az indulatok a vallonok és a flamandok között.
„Sokak szerint ezeket a harcokat már megvívták, a régióknak nagy az önállóságuk, legyen szó akár oktatásról, mezőgazdaságról vagy közlekedésről” – ellenkezett Karl Drabbe, a flamandok mozgalmának egyik képviselője.
A Flamand Érdek politikai programja középpontjában azonban nemcsak a függetlenség áll, hanem a bevándorlás is, ez pedig már sokkal több belgát megmozgat. Egy májusi közvélemény-kutatás már azt mutatta ki, hogy a flamandok a legfőbb választási témának a migrációt tartják, a Flamand Érdek támogatóira ez pedig hatványozottan érvényes.
Ugyanakkor szintén ők rögtön az adókat és a gazdaságot említették, és csak negyedik helyen jelölték meg a belga állam reformját. Van Grieken pártelnök erre azonban azzal érvel, hogy mindig is az elszakadás volt a pártjuk első számú programja, amivel szerinte a választói is tisztában vannak, még ha nem is mindegyikük támogatja az ötletet.
A pártelnök stratégiai célja az, hogy a jövő júniusi választásokon ők legyenek a legnagyobb párt Flandriában, ami előjogot adna neki arra, hogy megválassza flamand kormánykoalíciós partnerét. Ezt segíti az is, hogy a flamandok általában jobbra szavaznak, a vallonok pedig balra. Ideális esetben ez a partner a szintén konzervatív, nacionalista Új Flamand Szövetség (N-VA) lehetne. Van Grieken szerint, ha tervük sikerül, akkor a flamand kormány szuverenitási nyilatkozatot adna ki, hogy rákényszerítse a francia nyelvű koalíciós partnereket a tárgyalásra Belgium jelenlegi formájában történő megszüntetéséről.
Nem olyan egyszerű
A gyakorlatban azonban egy ilyen forgatókönyvnek számos akadálya lenne, az első és legnagyobb, hogy az N-VA-n belül is heves nézeteltérések vannak arról, hogy kormányt alakítsanak-e a Flamand Érdekkel. Nem utolsósorban azért, mert a belga politikai elitnek legalább egy évtizede tartó ígérete az, hogy nem lép kormányra a szélsőjobbal. Még ha meg is tennék, a többi párt akkor sem ülne velük tárgyalóasztalhoz – márpedig a sokpárti koalíció a belga politikai berendezkedés része.
Az persze kétségtelen, hogy minden ehhez hasonló lépés tovább növelné a politikai instabilitást az országban, ami önmagában is elősegíthetné a függetlenség ügyének előmozdítását.
De még ha a választások után erőre is kapnának a függetlenségi hangok, a legtöbb szakértő akkor sem látja valós veszélynek az ország kettészakadását. Nemcsak azért, mert a vallonok között egyáltalán nincs akkora támogatottsága a lépésnek, vagy azért, mert alkotmánymódosításra lenne hozzá szükség. A legmeggyőzőbb érv éppen Brüsszel különleges helyzete. Azt ugyanis kifejezetten nehéz elképzelni, hogy az Európai Unió fővárosa egy kettészakadt ország közepén feküdjön, az pedig szinte biztos, hogy sem a flamandok, sem pedig a vallonok nem tudnának megegyezni arról, hogy a hivatalosan is kétnyelvű, így külön régiót alkotó város kinek a fennhatósága alatt működjön tovább.
