Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kihantolt tömegsír, golyónyomok, szénné égett fekete lakóházak mellett próbálnak felejteni Bucsában, Irpinyben és Borogyankában. Kijev környékén az oroszok nemcsak halottakat és traumát hagytak maguk után, egy év elteltével a táboruk és ellátmányuk is ott hever még az erdőben. Meglátogattuk az ukrán elővárosokat, ahol a helyiek a politikát a templom kertkapuján kívül hagyják, még akkor is, ha a magyar kormányról van szó.
Polina egy percig sem kételkedik benne, hogy Isten segítségével menekült meg 2022 márciusában. Más magyarázat nincs arra, őt miért hagyták életben a Bucsába bevonuló orosz katonák, miközben szomszédját a szeme láttára, saját kertjében lőtték agyon.
Az idős nő hálából ma a Szent András templom kertjét próbálja rendben tartani. Tőle mindössze néhány méterre, gondosan leterített műgyepen emlékmű áll, rajta koszorúk és virágok, mellettük mécsesek, becsomagolt cukorkák, plüssjátékok. Azoknak a bucsai áldozatoknak az emlékműve, akiket az itt megtalált tömegsírból emeltek ki, miután a Kijev melletti gazdag elővárosból kivonultak az ukrán fővárost bevenni képtelen orosz csapatok. Egy hónapnyi kegyetlenkedésük porig lerombolt épületeket és több mint 1400 halottat hagyott hátra.
„Rosszabb volt ez, mint a második világháború.
Ott katonák öltek katonákat, itt katonák öltek civileket”
– zárta rövidre az idős asszony, aki egyike volt a szerencsés túlélőknek. A szerencse nem túlzás, a városban maradtak közül minden negyedik ember életét vesztette az esztelen öldöklésben.
Ők később azt mesélik, március 31-ét, az orosz csapatok kivonulását mindannyian a második születésnapjuknak tekintik. Bucsa, Irpiny, Borogyanka és a környékbeli települések lakói most ezt a születésnapot ünnepelték meg egy évvel a kivonulás után. A trauma azonban nemcsak a fejekben, hanem az utcákon is kézzel fogható még.
Borogyanka
A Kijevtől körülbelül 50 kilométerre – busszal 40 percre – fekvő Borogyanka a tavalyi harcokban az egyik legsúlyosabban érintett település volt. Az invázió kezdetekor 15 ezren éltek itt, a virágzó kisváros több kerületét is a földdel tették egyenlővé az oroszok, egyes becslések szerint a belváros 90 százaléka elpusztult. Az innen elmenekült 12 ezer ember közül sok visszatért, de olyan is akad, akinek nincs hova.
Az újjáépítéshez pénz kell, abból pedig egyelőre nincs elég. Az ukrán kormány ad ugyan támogatást a költségvetésből, de az a hadseregnek most jobban kell. Maradnak tehát a nemzetközi szervezetek és az adományok. Hogy mennyi, azt a kijevi közgazdasági tanulmányok intézete próbálta megbecsülni: számításaik szerint csak a fővárosban és a környékén 50,7 milliárd eurós lehet az épületekben okozott kár. A régióban körülbelül 150 ezer lakóépület rongálódott meg, vagy pusztult el teljesen.
Mi a borogyankai főtér közelében állunk meg, amit már messziről fel lehet ismerni Tarasz Sevcsenko fejlövést kapott szobráról. Mögötte egy épületre kihelyezett molinó követeli a mariupoli Azovsztal védőinek szabadon engedését – az ukrán mellett angol nyelven, üzenve a városba látogató külföldi politikusoknak és újságíróknak. Hatalmas zászlórúdon európai uniós zászló leng a szélben, itt tényleg hálásak a segítségért.
Talpunk alatt üvegcserepek ropognak, amikor felmászunk az orosz rakéták által telibe talált lakóházak lépcsőjének romjain, hogy egy pillantást vessünk Banksy falfestményére. A kilátás talán egy volt bankfiók elől a legjobb – a helyiségből gyakorlatilag semmi nem maradt, de az automata meglepően épen kandikál ki a törött üvegtáblák közül. A szétlőtt ház mellett sétálunk, amikor egy nagyobb üres területre bukkanunk. Csak később derül ki, hogy egykor itt is lakóház állt, az azóta elbontott romok alatt több tucatnyian lelték halálukat.
A többemeletes épületek közül sokról már első pillantásra látszik, hogy lakhatatlan, egykori lakóik azonban ragaszkodnak hozzájuk, és minden erejükkel próbálják megakadályozni a bontást. A helyi hatóságok néha most is találnak grafittiket az elhagyott helyiségekben, melyek azt üzenik: „itt akarunk élni”. Bizarr módon néhány háznak csak az utcafrontja pusztult el teljesen, a hátsó részek épen maradtak.
Egy háztömbbel arrébb vadonatúj cipőbolt mutatja, hogy a lakók lassan próbálnak visszatérni a korábbi életükhöz.
„Tavaly nyáron jöttem vissza, szeptemberre már kezdtem úgy érezni, visszatért ide a viszonylagos normalitás. Aztán jöttek az áramkimaradások, megszűnt a gáz, a fűtés. De az ember sok mindenre képes, ha túl akar élni, úgyhogy maradtam” – vonja meg vállát kísérőnk.
Irpiny
Borogyanka után a következő megállónk az egykor 60 ezres város, Irpiny. Útközben sofőrünk félreáll az erdő közepén. Elsőre csak a fák között ásott gödröket vesszük észre, aztán a bunkerek is előbukkannak – az orosz katonák elhagyatott táborában vagyunk. Bár aknamentesítettek, kísérőink megkérnek minket, hogy a biztonság kedvéért ne kóboroljunk túl messzire. A gödrök több ember nagyságúak, azt mondják, ebben aludtak a katonák. Nem sokkal arrébb szétdobált orosz ellátmány hever, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy szándékosan nem takarították fel a helyiek. Akarják, hogy lássuk. Mint ahogy azt a szétlőtt orosz tankot is, mely egy másik falu szélén hagytak meg mementóként.
Irpinyben talán még látványosabb a pusztítás, foszforbombák által lerombolt házak között visz az utunk. Egy nagyobb háztömb mellett markoló dolgozik, bontják az épületet, melyen egy újabb Banksy kapott helyett – a falfestményt azóta már egy másik helyre vitték.
De a bontás itt sem egyszerű, egy másik feketére égett ház lakói most is fogadkoznak, hogy összegyűjtik a pénzt az újjáépítéshez.
Optimizmusuk nem teljesen hiábavaló, pár utcával arrébb egy óriási, vadonatúj lakótömbön az utolsó simításokat végzik a festők, a helyreállított játszótéren gyerekek hintáznak.
„Európai uniós forrásokból építettünk itt 2000 embernek lakást” – meséli büszkén az egyik lakó egy téglafallal körülvett grillsütőhely mögött. Hamar kiderül, hogy a tűzrakóhely jó szolgálatot tett az áramkimaradások alatt is, a helyiek főztek itt maguknak közösen ebédet a télen.
Az irpinyi kultúrházon sincs még tető, azt művészeti negyeddé szeretnék alakítani.
Nem messze innen a munkások már az utolsó simításokat végzik az Irpinyt Bucsával összekötő hídon is, ahol a háború egyik ikonikus fotója is készült. Romjai alatt több száz civil keresett menedéket és utat Kijev felé, hogy kijusson a városból.
Egy erdős részen, az út melletti parkolóban egészen megdöbbentő látvány fogad: egymásra hordva állnak az oroszokkal folytatott csatában szétlőtt járművek roncsai. Egy brit művész tavaly engedélyt kért és kapott, hogy különös emlékművet készítsen belőlük, de a helyieket nem rajonganak a projektért.
„Ezekben az autókban emberek haltak meg, amikor menekülni próbáltak. Lényegében sírok” – foglalta össze az ellenérzéseket a helyi önkormányzat munkatársa. Ők ezért most igyekeznek összegyűjteni a környékbeli lakók véleményét, hogyan lehetne a legméltóbb módon megemlékezi halottaikról. Addig maradnak az autóroncsok, és a bennük marad gyerekjátékok, szétégett bőröndök.
Bucsa
Nehéz újat mondani Bucsáról. A tömegsírról a templom kertjében, a biciklizés közben meggyilkolt, hátrakötött kézzel, házfalak mellett agyonlőtt civilekről, a kínzókamraként használt pincékről. A helyiek leginkább meg sem próbálják, nehéz is lenne bármi olyat mondani a napról napra idelátogató delegációknak, ami még nem hangzott el.
A Szent András-templomban minket a polgármester-helyettes vezet körbe. Az itteni tömegsírból kiemelt 116 áldozat többségét már exhumálták, dokumentálták, a családtagok pedig eltemették őket. A háborús bűnöket vizsgáló ügyészség még végzi a munkáját. Jelenlegi adataik szerint az egy hónapig tartó orosz megszállás alatt 458-en haltak meg, köztük kilenc gyermek.
A templombelsőben most egy kiállítás kapott helyet. Az egyik sarokban filmvetítés mutatja az áldozatok ide megálmodott emlékművének terveit, a fal mellett a településre először bejutó fotósok képei állnak sorban, rajtuk halottakról készült megrázó képek.
„Ez a bácsi itt a szomszédom volt, ezzel az idős hölggyel is gyakran találkoztam” – mutatja végig gépiesen halott ismerőseit a fotókon a városvezető.
Mi először vagyunk itt, ő naponta többször vezeti körbe a látogatókat, köztük magyarokat is. Mosolyogva meséli, hogy másfél hónapja Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára járt itt. A magyar kormány és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet a Bucsa melletti Szinjakon egy tízmillió eurós költségvetésű, többfunkciós önkormányzati szolgáltató központ felépítését támogatja, melyben az önkormányzati hivatal mellett helyet kapna egy orvosi rendelő, egy okmányiroda, egy posta és egy rendezvényterem is.
„Nagyon hálásak vagyunk nekik” – emeli ki a polgármester-helyettes, amint megtudja, honnan érkeztem. Amikor megkérdezem, nem zavarja-e a magyar kormány Ukrajnával kapcsolatos retorikája, mosolyogva csak annyit mond:
Itt Bucsában távol tartjuk a politikát”.
Később ugyanezt emeli ki a helyrehozott helyi könyvtárban tartott sajtótájékoztatóján Anatolij Fedoruk, a város polgármestere is.
„Az önök kormányának hivatalos álláspontja ellenére tudom, hogy a magyar emberek mindent lehető módon segítenek és kiállnak Ukrajna mellett” – igyekezett mindenkit megnyugtatni.
Fedoruk azonban nem ilyen ismertséget kívánt városának.
Mint mondja, most a legfontosabb feladatuk az újjáépítés mellett az, hogy minél több bucsai visszatérjen egykori otthonába. Ezzel jól haladnak, eddig 90 százalékuk döntött a hazaköltözés mellett, sőt 8000 belső menekültet is fogadtak Kelet-Ukrajnából. A helyzeten sokat segít, hogy 900 házat már sikerült helyreállítaniuk, részben külföldi adományokból, de még így is elképesztő mennyiségű pénzre lenne szükség.
„Tavaly nemzetközi szervezetektől 600 millió hrivnya érkezett, de egyetlen utca helyreállítása akár 200 millióba is kerülhet” – érzékeltette a probléma mértékét.
A polgármester úgy látja, még ennél is nagyobb feladat lesz a pszichés trauma feldolgozása. Bucsában szinte minden család érintett valamilyen módon az oroszok kegyetlenkedéseiben, és bár ebben pszichológusok segítik őket, még hosszú évtizedekbe is telhet, mire feldolgozzák a történteket.
„Ebben két dolog fog igazán segíteni: ha újjáépítjük a közösségünket, és ha igazságot szolgáltatnak számunkra. Vissza akarunk térni a korábbi életünkhöz, a városhoz, ahol emberek éltek és gyerekek születtek. És egyszer majd a felelősök is látni fogják, mit tettek. Biztos vagyok benne, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is ellátogat majd hozzánk – a többiekkel együtt, úton a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságra”.
