Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hét ország, több mint 190 millió ember sorsa. 2023-ban sok fontos választást rendeznek, összeszedtünk hatot, amit biztosan megtartanak, és egyet, amit talán.
2022-ben több, Magyarországról nézve is fontos választást rendeztek. Emmanuel Macron megőrizte elnöki pozícióját a szélsőjobboldali Marine Le Pennel szemben, Olaszországban győzött, Szlovéniában viszont megbukott Orbán Viktor szövetségese, az Egyesült Államokban pedig elmaradt a republikánusok földcsuszamlásszerű győzelme a félidős választásokon. És a Fülöp-szigetek elnökké tette az ország korábbi véres kezű diktátorának fiát.
2023 ebből a szempontból talán még izgalmasabbnak ígérkezik, számos európai országban lesznek parlamenti választások, amiket érdemes lesz figyelni.
Babis most elnök akar lenni Csehországban – január 13. és 14.
A kezdőrúgást idén a csehek végzik el, ahol január közepén elnökválasztást tartanak, a leköszönő Milos Zeman helyére összesen öten pályáznak, de a jelöltek közül csak háromnak van valódi esélye. A cseh államelnök szerepe inkább szimbolikus, de az, hogy a rendszerváltás utáni első elnök Vaclav Havel volt, kellő tekintélyt ad a tisztségnek. A drámaíró és filozófus az ország kollektív lelkiismereteként működött tíz éven keresztül, 1993-tól 2003-ig, portréja a mai napig ott lóg a legtöbb prágai kocsma falán, a cseh köztársasági elnök tehát fontos alakítója a mindenkori közbeszédnek.
Milos Zeman is tíz éve tölti be a tisztséget, bár az ő megítélése Havelénél ellentmondásosabb: orosz- és Kína-barát nézeteiről volt híres, amivel sokszor szembement az aktuális kormány külpolitikájával, de kritizálták azért is, mert az alkotmány megkerülésével aláásta az elnöki hivatal legitimitását.
Mindennek ellenére Andrej Babis volt miniszterelnökkel tandemben sikerült egymást hatalomban tartaniuk egy darabig, Babis a 2021-es parlamenti választásokon megbukott.
Most viszont, hogy Zeman nem indulhat újra a tisztségért (mert két ciklus a maximum, és egyébként sincs olyan egészségi állapotban), Babis úgy döntött, elindul az elnöki székért. Mint mondta: „Mikor azt látom, milyen rosszul működik a kormány, mennyire nem segít az embereknek, mennyire nem akcióképes, úgy döntöttem, hogy indulok”. A 4 milliárd dolláros (két és fél Csányi Sándor-nyi) vagyonnal rendelkező Babis kihívói egy közgazdász, Danuse Nerudová és egy nyugalmazott tábornok, Petr Pavel.
A Politico összesítése szerint jelenleg Babis vezet a közvéleménykutatásokban 28 százalékkal, Nerudová és Pavel egyaránt 25 százalék körül mozog (december 29-ei adatok). A kormánypártok Babis mindkét kihívóját támogatják. Pavel valamikor kommunista párttag volt, de azóta erősen Nyugat-barát, ahogy Nerudová is, aki az ország első női köztársasági elnöke lenne.
Miközben Babist éppen hétfőn mentette fel a prágai bíróság egy uniós források jogosulatlan felhasználása miatt indult ügyben, Nerudovának az általa vezetett egyetem körüli, diplomaosztással kapcsolatos botrányok jelenthetnek buktatót.
Babis populizmusával két atlantista figura áll szemben, és a kétfordulós rendszer miatt nem tűnik valószínűnek, hogy Orbán Viktor szövetségese megnyerheti ezt a választást.
A volt szovjet tagköztársaság, Észtország választ – március 5.
Észtországban négyévente rendeznek parlamenti választásokat, ahol az ország törvényhozásának mind a 101 tagját nyílt listás arányos képviselettel választják. A pártoknak a szavazatok minimum 5 százalékát kell megszerezniük, ha be akarnak kerülni a parlamentbe. Az ország első női miniszterelnöke, Kaja Kallas, 2021-ben vette át a kormányfői pozíciót elődjétől, aki egy korrupciós botrány miatt kényszerült lemondásra.
Kallas egy volt szovjet tagköztársaság vezetőjeként egyértelműen elítélte Oroszország „népirtó háborúját”, és hangos támogatója az ukrán háborús erőfeszítéseknek. A pártja, a liberális Észt Reform Párt jelenleg 32 százalékon áll a Politico által idézett kutatás szerint, ami 8 százalékos növekedést jelent az orosz–ukrán háború február 24-ei kitörése óta, vagyis míg a háború előtt nagyjából egy szinten mérték két nagyobb riválisával, a december 19-én közölt adatok szerint mára jócskán lehagyta mind az EU- és NATO-szkeptikus, szélsőjobboldali EKRE-t, mind a balközép Centrum Pártot. Kaja Kallas hárompárti koalícióban kormányozza a legészakibb balti államot, a koalíció két kisebbik tagja egyaránt pár százalékkal a belépési küszöb felett lebeg.
Jelen állás szerint tehát Kallas marad Észtország miniszterelnöke, de a koalíciós kormány körüli részletek majd csak márciusban körvonalazódnak.
Finnország női kormányfője elköszönhet – április 5.
Alig egy hónappal az észt voksolás után a balti állam északi szomszédjánál is választásokat rendeznek. A két ország vezetőjének helyzete is nagyban hasonlít: Finnország miniszterelnöke is egy fiatal nő, aki elődje lemondása után vette át az ország irányítását, többpárti koalíciós kormányt vezet, és most először mérettetik meg választáson.
Sanna Marin is egyértelműen kiállt Ukrajna mellett, ráadásul a nevéhez fűződik Finnország közel százéves semlegességi politikájának feladása, nem sokkal a háború kitörése után ugyanis bejelentette, hogy országa beadja csatlakozási kérelmét a NATO-ba. Utóbbi fejlemény óriási csapás Oroszországnak, amely egy több mint 1300 kilométer hosszú határszakaszon osztozik a finnekkel, akiknél nem viccből van évente sorozás – azaz két hétre mindenkinek be kell vonulnia gyakorlatozni –, a finn hadsereg egy egészen komoly erőnek számít a térségben.
Finnország NATO-csatlakozásának határozott társadalmi támogatottsága van, ahogy az oroszellenes külpolitikának is, de Sanna Marinon és az általa vezetett Finn Szociáldemokrata Párton nem sokat segített a történelmi jelentőségű pálfordulás, egy éve stabilan 19 százalékra teszi őket a Politico összesítése, ami 5 százalékponttal kevesebb, mint amennyit az ellenzékben lévő Nemzeti Koalíció magáénak tudhat. A szélsőjobboldali Finnek Pártja 18 százalékkal harmadik (december 16-ai adatok).
A finn törvényhozás 200 fős, a választás nyílt listás arányos képviseleti rendszerben történik, belépési küszöb nincs, idén ráadásul rekord 24 párt tervez indulni, öttel több, mint négy évvel ezelőtt. Sanna Marin kormányát lényeges – adóügyi és környezetvédelmi kérdések vagy a számi kisebbség helyzete –, a miniszterelnök személyét pedig teljesen lényegtelen – például, hogy drágán reggelizik-e a miniszterelnök, vagy táncolhat-e a barátaival egy házibuliban – okokból is érte kritika az utóbbi időben, de a helyzet alapvetően ezek miatt sem változott, áprilistól Sanna Marin valószínűleg már az ellenzéket fogja vezetni.
Erdogan nyerhet, pártja veszíthet – vagy fordítva – június 18. (és július 2., ha úgy alakul)
Recep Tayyip Erdogan 19 éve vezeti Törökországot. 2002-ben nyert először választást, eleinte miniszterelnökként kormányzott, 2014 óta pedig már elnökként vezeti a 85 milliós országot. A pozícióváltás egy 2007-es megkerülős csel eredménye, Erdogan első kormányfői megbízatása vége felé ugyanis népszavazást rendeztek, melynek eredményeként megváltoztatták az ország kormányformáját. Törökország korábban parlamentáris demokrácia volt, egy miniszterelnökkel, aki a kormányfő szerepét töltötte be, és egy parlament által kinevezett elnökkel, aki protokollfigura volt, pont mint itthon. A referendum értelmében 2014-től az elnököt is közvetlenül választják, a pozícióval járó jogkörök pedig az Erdogan elleni 2016-os puccskísérletet követően tovább szélesedtek.
Abba most nincs időnk belemenni, hogy hogyan lett egy kezdetben gazdaságilag sikeres, bel- és külföldön egyaránt ünnepelt, az EU-csatlakozás vágyától is fűtött Erdoganból egy olyan vezető, akinek tavaly októberre sikerült összehoznia egy 85,5 százalékos inflációt (sőt a valódi szám ennek minden bizonnyal több mint a duplája), és aki tízezrével börtönzi be vélt vagy valós ellenfeleit. Ebben a Foreign Policy-cikkben (amire jelen írás is nagyban támaszkodik), van egy viszonylag rövid összefoglaló a témában.
Ezúttal azonban úgy tűnik, hogy Erdogannak és pártjának, az AKP-nak lejárt az ideje. Ugyan a közvélemény-kutatásokat továbbra is a párt vezeti (28 százalék), a legnagyobb ellenzéki párt, a CHP mindössze négy százalékponttal van lemaradva (a felmérést az Al-Monitor és a Premise készítette augusztus 30-a és november 30-a között). A török törvények értelmében, ha egy jelölt sem szerzi meg a szavazatok többségét az elnökválasztás első fordulójában, második fordulót kell rendezni, és ez a második forduló lehet az ellenzék nagy lehetősége. A CHP mellett ugyanis van még jó pár egy számjegyű támogatottsággal bíró ellenzéki párt, akik most a CHP vezetésével Hatok asztala néven koalícióba tömörültek, a tervük pedig az, hogy közös jelöltet állítanak, aki egyszer s mindenkorra legyőzi Erdogant, hogy aztán közösen eltöröljék az elnöki rendszert, visszaállítsák a parlamentáris kormányformát és új fékeket és ellensúlyokat vezessenek be.
Törökországa régóta nem szabad ország, de annyiban egyetértenek a szakértők, hogy ha erősen lejt is a pálya Erdoganék felé, és a szavazók befolyásolására lényegesen több erőforrásuk van, amikortól a választópolgár belép a fülkébe, a történet tiszta, legalábbis a 2019-es önkormányzati választásokon megismételt szavazás után, de sikerült megszereznie az ellenzéknek Isztambult.
Éppen ezt a nehezen megválasztott isztambuli polgármestert emlegetik, mint a Hatok asztalának potenciális közös jelöltjét. Ekrem Imamoglu kampányának pedig könnyen lehet, hogy még jót is tesz, hogy december közepén egy bíróság két év hét hónap börtönre ítélte rágalmazásért (azt mondta 2019-ben néhány köztisztviselőre, hogy „bolond”) és eltiltotta a közügyektől. Az ítélet nem jogerős, és a választásokig előreláthatólag nem is válik azzá. Korai favorit még a CHP vezetője, Kemal Kilicdaroglu, de az ankarai polgármester, Mansur Yavas is szóba jöhet mint közös jelölt.
Az elnökválasztás mellett a törökök idén az ország egykamarás törvényhozásának 600 tagját is megválasztják. A mandátumuk öt évre szól majd, a választás arányos képviselettel, zárt pártlisták alapján történik. A pártoknak a szavazatok legalább 7 százalékát kell megszerezniük ahhoz, hogy bejussanak a parlamentbe. Előfordulhat, hogy Erdogan megnyeri ugyan az elnökválasztást, de elveszíti a parlamentet – ami nem jelentene alapvető változást az eddigiekhez képest, hiszen Erdogan "szuperelnöki" rendszerében csak marginális szerep jut a törvényhozásnak –, vagy elveszíti az elnökválasztást, de az AKP megtartja a többségét a törvényhozásban. Utóbbit egyértelműen az ellenzék győzelmeként lehetne értékelni.
A 2019-es helyhatósági választásokon döntőnek bizonyult a törökországi kurdok szavazata, és ez könnyen lehet, hogy idén is így lesz. A kisebbségpárti Népi Demokratikus Párt (HDP) az Al-Monitor/Premise felmérés szerint jelenleg 4 százalékon áll, de mindebbe belekavarhat még az újonnan létrejött, kemalista, bevándorlóellenes Győzelem Párt.
Mindez fél év múlva lesz, szóval még a sok minden történhet, de biztosan ez az egyik legfontosabb választás idén és ezen a listán.
Morawieckinek áll a zászló – október vagy november
Lengyelországot 2015 óta a Jog és Igazságosság (PiS) jobboldali populista párt vezeti. Ők kontrollálják a parlament alsó házát, a szejmet, egy többpárti koalíció (Egyesült Jobboldal) formájában, így ők adják a miniszterelnököt is, őt öt éve Mateusz Morawieckinek hívják. Az államelnök, Andrzej Duda hivatalosan független, de korábban a PiS tagja volt, és továbbra is élvezi a PiS támogatását, ugyanakkor nem egy Novák Katalin vagy Áder János minőségű figurát kell elképzelni, a pozíciónak arrafelé még több respektje van, Duda képes önálló aktorként fellépni. A PiS-t az 1970-es évek óta politizáló Jaroslaw Kaczynski – aki egyébként miniszterelnök-helyettes is – vezeti, bár néha úgy tűnik, hogy nem csak azt, hanem a kormányt, sőt az egész országot is.
Azt talán senkinek sem új, hogy a lengyel kormánypárt elkötelezett támogatója Ukrajnának, a V4 is az orosz–ukrán háború eltérő megítélése miatt szorult háttérbe. Ha konkrét pillanatot kéne mondani, akkor valószínűleg az az április 8-ai interjú lenne az, amikor éppen Jaroslaw Kaczynski küldte el szemorvoshoz Orbán Viktort, arra az esetre, „ha nem látná, mi történt Bucsában”. Ebben a kérdésben nincs nézetkülönbség a kormánypártok és az ellenzék között, Lengyelországban nem lehet oroszpárti politikát csinálni.
A jogállamiság, a médiapluralizmus, az EU-hoz való viszonyulás és az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdésében már annál több az egymásnak feszülés a PiS és legközelebbi kihívója, a Donald Tusk vezette centrista-liberális Polgári Koalíció (KO) között. Tusk 2007 és 2014 között volt miniszterelnök, később pedig az Európai Tanács elnöke. A PiS a Politico összesítése alapján december 30-án 37 százalékon állt, míg a KO 29 százalékon.
Az őszi választásokon a felsőház (Szenátus) 100 és a szejm 460 tagjáról egyaránt nyílt listás arányos képviseletben szavaznak. A pártoknak legalább 5 százalékot kell elérniük ahhoz, hogy bármelyik testületbe bejussanak; koalíciók esetében a belépési küszöb 8 százalék. Az ellenzéki pártok a KO vezetésével már tárgyalnak egy nagyszabású koalícióról, ha egy ilyen koalíció létrejönne, akkor valószínűleg a KO, az új centrista párt, a Lengyelország 2050, a Baloldal és az agrár-centrista Lengyelországi Parasztpárt venne benne részt. Együtt már meglenne a szükséges többségük a PiS parlamenti csoportjának, az Egyesült Jobboldalnak a legyőzéséhez, bár, ahogy azt áprilisban megtanulhattuk, az ilyesmi nem olyan egyszerű, hogy az ember csak úgy összeadja az egyes pártok támogatottságát, aztán győznek. Ráadásul Duda még 2025-ig biztosan elnök marad, az ő vétóját pedig csak háromötödös többséggel lehet feloldani.
Sanchez és a populisták – december 10-ig
Az EU negyedik legnépesebb és negyedik legmagasabb GDP-vel rendelkező országáról méltatlanul keveset hallunk itthon, pedig Spanyolország 2023-ban nem csak az Európai Unió soros elnökségét tölti be (július 1-től, fél évig), hanem a négy évente esedékes parlamenti választásokat is idén tartják az országban.
A mostani miniszterelnök, Pedro Sánchez a balközép Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) élén került hatalomra 2018-ban, miután egy bizalmi szavazással menesztették a jobbközép Néppárt (PP) botrányba keveredett miniszterelnökét. Sáncheznek nem ez lesz az első rodeója, 2019-ben rögtön két parlamenti választást is túlélt, egyet áprilisban, aztán még egyet novemberben, utóbbit azután, hogy az áprilisi koalíciós tárgyalások kudarcba fulladtak, és újabb szavazást kellett kiírni.
Sánchez a novemberi választások után beleegyezett abba, aminek a lehetőségét korábban kizárta, és koalícióra lépett a szélsőbaloldali populista Podemos párttal. Utóbbi azért is volt különleges, mert Spanyolország 1978-as redemokratizálása óta – aminek során, három évvel Francisco Franco diktátor halála után, elfogadtak egy konszenzusos alkotmányt, ami diktatúrából parlamentáris demokráciává alakította át az országot – nem volt az országnak koalíciós kormánya. A PSOE–Podemos-koalíció ugyanakkor kisebbségi kormányt vezet, ami azt jelenti, hogy az ellenzék támogatására szorulnak, ha át akarnak vinni a parlamenten bármilyen törvényt.
A spanyol törvényhozás, a Cortes General kétkamarás, az alsóházban vagy Képviselőházban 350-en, míg a felsőházban, a Szenátusban 266-an ülnek. A képviselőház szinte valamennyi tagját közvetlenül választják, zárt listás arányos képviselettel, a belépési küszöb 3 százalék, azzal a megkötéssel, hogy a pártlistán szereplők minimum 40 százaléka nő kell, hogy legyen. A Szenátusba 208 képviselőt közvetlenül, nyílt listán választanak, a többit Spanyolország egyes régiói nevezik ki. A mostani kormánynak 115-115 képviselője van a két kamarában.
Sánchez kihívója jobbról jön, az Alberto Núñez Feijóo vezette Néppárt (PP) nyár óta vezet a közvélemény-kutatásokban, ráadásul egyre jobban, a PP jelenleg (december 31-ei adatok) 31, míg a PSOE 25 százalékon áll. A szélsőjobboldali Vox – Orbán Viktor szövetségese, hívószavak: nemzeti szuverenitás, határvédelem, családpolitika, kulturális gyökerek – 16 százalékon áll a Politico szerint, Sánchez szövetségese, a Podemos pedig 10 százalékon. Kérdés, hogy a Néppárt hajlandó lenne-e összeállni a Voxszal, ahogy azt tette korábban regionális szinten, hogy meglegyen a szükséges többsége. A Foreign Policy szerint ez még korántsem biztos, mert „egy ilyen szövetség nemzeti szinten túl nagy port kavarhat, és erősítheti a balodalon belüli kohéziót”.
A belföldi politikában Sánchez progresszív vonalat visz, legalizálta az aktív eutanáziát, és széles körű törvényt fogadott el a transzneműek jogairól. A feminizmus kérdése központi téma a spanyol politikában, Sánchez feminista törekvésként keretezte azt, amikor 2021-ben megpróbálta betiltani a prostitúciót, a Vox pedig kifejezetten antifeminista pártként definiálja magát. Állandó ellentétek forrása még Katalónia függetlenségének kérdése: Sánchez viszonylag pragmatikusan viszonyul a kérdéshez (kellenek is neki a katalánok szavazatai, ha kormányon akar maradni), koalíciós partnere, a Podemos támogatja a régiók elszakadáshoz való jogát, míg a liberális Ciudadanos, a PP és a Vox kifejezetten unionisták.
A választások még messze vannak (a legnagyobb ellenzéki pártnak, a PP-nek még hivatalosan nincs is miniszterelnök-jelöltje), de a május 28-ai helyhatósági választások után már többet fogunk tudni.
Szlovákia – az első negyedévben, vagy a másodikban, de az is lehet, hogy egyáltalán nem
Ahogy azt egy korábbi cikkben írtuk, „az év végére akkora káosz uralkodott el Szlovákiában, hogy eleve kevesen vannak az országban, akik értik, mi történik”. December 15-én megbukott Eduard Heger kisebbségi kormánya, azóta ügyvezetőként folytatja, a költségvetést sikerült megszavazni, a választók és az ellenzék többsége ugyanakkor előrehozott választásokat akar, a jobboldali liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS), valamint Heger pártja azonban nem, így nincs meg az előrehozott választásokhoz szükséges 90 szavazat, de a kormányzó többséghez szükséges 76 sem.
A közvélemény-kutatások alapján nem csoda, hogy sem az Igor Matovič vezette Egyszerű Emberek (OĽaNO) – ennek a pártnak a tagja Eduard Heger ügyvezető miniszterelnök is –, sem az SaS nem akar előrehozott választásokat: a Politico december 23-ai összesítése szerint mindkét párt 7 százalékon áll. A közvéleménykutatásokban jelenleg a 2020-as ciklus elején létrejött szociáldemokrata HLAS vezet (19 százalék), mögötte szorosan a Robert Fico féle Smerrel (17 százalék).
Peter Pellegrini, a Hlas vezetője nemrég kijelentette, hogy akár előrehozott választást, akár rendes voksolást tartanak, a Hlas önállóan fog indulni, amennyiben pedig megnyernék a választást, a kormányalakítás során egyértelműen kizárják majd lehetséges partnereik közül az OĽaNO-t és az ĽSNS-t (utóbbi egy szélsőjobboldali párt, amelynek jelenleg 2 százalékra teszik a támogatottságát).
„Zuzana Čaputová államfő január végéig adott időt a pártoknak, hogy rendezzék soraikat, és döntsenek a hogyan továbbról, különben... Különben nem tudjuk, mi lesz” – írta a hvg360-on Molnár Norbert Pozsonyból. Mindenesetre senki ne vegye le a szemét Szlovákiáról, mert egy percre nem néz oda és könnyen lehet, hogy lemarad egy előrehozott választásról.
Ukrajna – háború miatt várhatóan elmarad
Normális körülmények között idén tartanák Ukrajnában a parlamenti választásokat, de így, hogy az ország bizonyos részei továbbra is orosz megszállás alatt vannak, a rakétatámadások szinte folyamatosak, a lakosságnak egy jelentős része külföldön van és általában elképzelhetetlen a kampányolás, vagy a szavazás biztonságos lebonyolítása, a voksolás idén minden bizonnyal elmarad (ha lenne, Volodimir Zelenszkij valószínűleg simán nyerne, magasabb az elfogadottsága, mint Fidel Castrónak volt annak idején).
Az elnöki adminisztrációnak különben jó a kapcsolata a törvényhozással, minden jelentős kérdésben együtt mozognak, a képviselők is kiveszik a részüket a háborús erőfeszítésből, ha kell, külföldön kampányolnak az ország ügyének, ha kell, megszavazzák a Zelenszkij által kért módosításait a média, munka vagy kisebbségvédelmi törvénynek – akkor is, ha az nem tetszik a szomszédoknak, vagy általában a nyugati közvéleménynek. Jövőre egyébként Oroszországban is választások lesznek, de ez már tényleg a nagyon távoli jövő.
