Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Legutóbb történetünket ott fejeztük be, hogy 1765-ben II. Nagy Katalin orosz cárnő formálisan is megszüntette az önálló kozák államot, azaz a hetmanátust és ő, majd utódai is mindent elkövettek annak érdekében, hogy beolvasszák az ukrán népet az oroszba.
Az előző cikkünkben láttuk, ahogyan az ukránok a koraújkori kelet-európai nagyhatalmak határvidékén megpróbáltak egy szabad kozákállamot létrehozni maguknak, majd végig követtük, ahogyan ez az állam szinte megszületése pillanatában orosz függésbe került.
Az ukránok közel 150 éven át, a XVIII. század végétől a XX. század elejéig két birodalomban éltek: mintegy 80 százalékuk az orosz cárok alattvalója volt, a fennmaradó rész pedig a Habsburg birodalomban élt. Mint minden birodalom, az orosz Romanovok birodalma is hatalmas területekre terjedt ki, ahol óriási tömegben éltek etnikailag és kulturálisan is sokszínű közösségek. A politikai hatalom erősen centralizált volt, és a cár személyében összpontosult. Az uralkodó és hivatalnokai abszolút engedelmességet és lojalitást követeltek az alattvalóktól, amit nemcsak politikai, de erkölcsi és vallási kötelességnek is tekintették.
A XVIII. századból a XIX.-be lépve a helyi hagyományos elitek pozíciói is megrendültek, mind a nyugati területeken élő lengyel nemesség, a szlachta, mind az ukrán kozák elitből létrejött keleti sztarsina elvesztette a kisebb kormányzat elve mellett folytatott küzdelmét a centralizáló birodalmi gondolattal szemben. A hosszú XIX. század folyamán pedig Ukrajna egyre inkább olyan birodalmi bürokraták kezébe került, akik az agyonrendszabályozásnak társadalomjavító hatást tulajdonítottak. A helyi elitek szava persze valamennyire fontos maradt, de ekkoriban a lényeges dolgokról már nem helyben, hanem a messzi fővárosban hoztak döntést a birodalom miniszterei.
Hatalom és centralizáció
A XVIII. és a XIX. század egy új hatalmi filozófia megjelenését hozta el a régióba, ez pedig a bürokratikus abszolutizmus volt. Ezen gondolkodás alapelvét a központosítás és az egységesítés képviselte. Az Orosz Birodalomban a Nagy Péter által megalkotott, majd az utódai által továbbgondolt és fejlesztett despotikus szisztéma a társadalmat a hadsereg mintájára kívánta uniformizálni. Ez azt jelentette, hogy a katonai külsőségek a hétköznapi élet egyre több területén jelentek meg, biztos sokaknak rémlik Gogol Köpönyege, aminek a „címszereplője” az állami alkalmazottak által kötelezően viselendő uniformis darabja volt. Innen ered az orosz társadalmat a mai napig mélyen átszövő egyenruhamánia.
Az egységesítés természetesen túlmutatott a ruházkodási szabályokon, az egész társadalmat egyformára szerették volna gyúrni Szentpéterváron, mert úgy vélték, hogy ez fogja csak igazán megkönnyíteni a birodalom fölötti uralmat, hiszen minél többféle az eltérés (legyen az akár vallási, nyelvi, vagy kulturális) annál nagyobb a kockázata a birodalom meggyengülésének. A meggyengülés pedig területek elvesztéséhez és más szerencsétlenségekhez is vezethet. Ennek megfelelően a XIX. századra kialakult az az elképzelés, miszerint ezt a birodalmat úgy kell igazgatni, mintha csak egyetlen nép, az orosz lakná, ahol pedig nem így van, ott el kell indítani a russzifikációt.
Ennek az uniformizálásnak volt még a korszak viszonyaihoz képest is brutális szélsősége az I. Sándor cár nagyhatalmú kegyence, Alekszej Arakcsejev által az 1810-es években bevezetett és egészen 1866-ig működő katonatelepek rendszere. Arakcsejevről érdemes tudni, hogy a cári gárda kiképzőtisztjeként kezdte karrierjét és az így megszerzett szemléletmódján a későbbiekben sem változtatott. Ő azt gondolta, hogy a határvidékeket úgy kell őrizni, ahogyan a rómaiak is csinálták, ahol a katonák egyben földművesek is voltak. Létrehozott hát több katonai tábort (csak a mai Ukrajna területén vagy 20-at), ahol többszázezer embert telepített le, akiknek a katonáskodás mellett a földeken is dolgozniuk kellett. A földműveskatonák életét a legapróbb részletekig rigorózus szabályok keretezték, parancsra dolgoztak, aludtak, házasodtak és gyereket is parancsra csináltak, hiszen évente egyet produkálniuk kellett, ellenkező esetben büntetést kaptak. A fiúgyermekek úgynevezett kantonista zászlóaljakban kaptak valami alapfokú oktatáshoz hasonlítható képzést, majd néhány évig szüleik gazdaságában dolgoztak, de 18 éves korukban be kellett lépniük apjuk ezredébe.
A russzifikáció diadalútja
Már ebben a korszakban is szilárdan tartotta magát az az orosz elképzelés, hogy az ukránság léte egy történelmi anomália csupán, ami annak tudható be, hogy bizonyos szerencsétlen események folytán az oroszok pár évszázadra elvesztették az államiságuk bölcsőjének tekintett területeket. Így az oroszok és a kisoroszok (így hívták az ukránokat a cári időkben) közötti kulturális, illetve nyelvi különbségeket mihamarabb meg kell szüntetni, hogy ők is teljes értékű oroszokká változhassanak vissza. Természetesen az újkori Orosz Birodalomban a társadalmi mobilitás szűkös lehetőségeivel is csak azok élhettek, akik vállalták a russzifikációt.
Újdonságként hatott a birodalomba viszonylag frissen bekerülő ukránokra az orosz állami hivatalnokok velejéig romlott korruptsága is. A birodalom ugyanis hírhedten rosszul fizette a közszolgákat, cserébe viszont elnézte nekik, ha a bérüket megvesztegetésből származó pénzekkel egészítették ki. Nem véletlen, hogy éppen egy ukrán író, Gogol lesz az, aki olyan remekül emléket állít a cári orosz társadalom minden eresztékében tetten érhető korrupciónak A revizor című művében.
Maradjunk is Gogolnál egy gondolat erejéig, a XIX. század ugyanis a nemzeti ébredés kora és neki is volt egy kísérlete az ukrán nemzeti eposz megteremtésére, ez a Tarasz Bulba című regénye volt. A történetet 1835-ben jelentette meg először, ebben Tarasz Bulba egy ízig vérig ukrán kozák volt, majd történt valami és Gogol átdolgozta az írását. Máig vitatéma, hogy mi lehetett az események hátterében, hogy esetleg jött valaki a cenzori hivataltól és azt mondta, hogy „Nyikolaj Vasziljevics, nem lesz ez így jó!”, vagy magának Gogolnak a nézetei változtak meg, nem tudjuk, de tény, hogy amikor 1842-ben újra kiadták a Tarasz Bulbát, az addigra egy orosz nemzeti eposz lett, amelyben az ukrán kozákok Oroszország Anyácskáért halnak hősi halált és nem a független hetmanátusért.
Annyira erős volt a centralizáció hatása, hogy a cári rendszerrel szembeszálló összeesküvők és forradalmárok egy jelentős része sem gondolkodott máshogy a birodalom etnikai viszonyairól. Például a francia forradalom és a napóleoni császárság eszmeiségével szimpatizáló fiatal gárdatisztek, a dekabrista konspirátorok egyik ideológusának számító Pavel Pesztyel alezredes meglehetősen érzéketlenül reagált az ukrán függetlenség kérdésére. „Kisoroszország soha nem volt és soha nem is lehet független, így fel kell adnia a külön államisághoz való jogát” – jelentette ki Pesztyel.
A nemzeti ébredés kezdete
A XIX. század közepére olyan jelentéktelennek tekintették az ukránokat Szentpétervárról, hogy a Jobb parti Ukrajnát vaskézzel kormányzó, főrusszifikátor, Dmitrij Bibikov gyalogsági tábornok is fontosabbnak tartotta a lengyel kulturális hatás ellen hadakozni, amivel óhatatlanul is szívességet tett a nemzeti ébredés útjára lépő ukrán értelmiségnek. A lengyelek elleni nagy kultúrharcos hevületében ugyanis elrendelte a területre vonatkozó történeti dokumentumoknak az összegyűjtését egy kijevi levéltárban. Ezt abban a reményben tette, hogy ezen iratokkal igazolni tudja majd, hogy Ukrajna mindig is Oroszország része volt, de ehelyett a projekten dolgozó ukrán értelmiség lehetőséget kapott arra, hogy belemerüljön a régió oroszoktól független történelmébe.
Az ukrán értelmiség nemzeti ébredését kezdetben nem igazán tudta hova tenni a hatalom, az általuk létrehozott társaságokat (az első ilyen hromadát Mikola Kosztomarov, Vaszil Bilozerszkij és Tarasz Sevcsenko hozták létre) és a parasztság művelésére alapított vasárnapi iskolákat hol támogatták, vagy legalábbis jóindulatú semlegességgel nézték, máskor pedig betiltották, tagjaikat száműzték, aztán idővel újra engedélyezték. Hozzá kell tenni, hogy az 1860-as, illetve 70-es években járunk és ekkoriban általánosságban is elmondható ez a fajta ingadozás a merev abszolutizmus és a liberális gondolatok felé való kacsintgatás között, ami egyrészt II. Sándor cár reformokra való nyitottságát húzza alá, másrészt pedig nem független az 1863-as lengyel felkelés letörését követő, a nemzetiségi kérdésben jelentkező konzervatív fordulattól, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiával egyre hűvösebbé váló viszonyrendszertől. Ez azért fontos, mert a két nagyhatalom elhidegülésének egyik következménye éppen az lett, hogy Oroszországban elkezdték az osztrákok szálláscsinálóinak tekinteni az ukrán nemzeti mozgalmat. Ez abból a szempontból nem volt alaptalan vád, hogy az osztrák kézen lévő nyugat-galíciai területeken az állam korábban valóban támogatta az ukrán nemzeti mozgalmat.
Háború, polgárháború és szabadságharc
A hatalom ambivalens akciói mellett több szempont nehezítette még az ukrán nacionalizmus szárba szökkenését a korszakban. Egyfelől a társadalmi szakadék óriási volt a nemesi, illetve polgári származású értelmiség és az ukrán népesség túlnyomó többségét kitevő földművelésből élő parasztság között, másrészt a russzifikáció is éreztetni kezdte hatását. Az oroszországi ukránok többsége a XX. századra elfogadta hazájának az Orosz Birodalmat, a Rogyina (родина = haza) védelmére ugyanolyan lelkesen sereglettek 1914-ben, mint bármelyik orosz. Az 1917-es összeomlás se változtatott túl sokat ezen felálláson, leszámítva, hogy ekkor a hatalmat Kijevben megszerző, alapvetően baloldali, szociáldemokrata nézeteket valló ukrán Központi Rada képviselői egy olyan szabad Ukrajnáról álmodtak, amely megmarad Oroszország határain belül, így kihasználva a zavaros petrográdi eseményeket, saját kormányt alakítottak.
Az ukránok önállósodását azonban a Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány sem nézte jó szemmel és megfosztotta a Radát a törvényhozói jogtól, pusztán tanácsadói jogkört kívánt rá testálni. Az ebből keletkező vitás helyzetet a petrográdi bolsevik hatalomátvétel vágta el, utána pedig elszabadult a pokol. Az orosz polgárháborúnak nevezett konfliktus itteni változata egyben ukrán szabadságharcnak is tekinthető. Már csak azért is, mert a hatalomért birkózó fehér és vörös oldal mellett megjelent egy az ukrán függetlenségért küzdő szociáldemokrata frakció, az Ukrán Népköztársaság, amit Szimon Petljura vezetett, de beszállt a küzdelembe a régivágású, konzervatív, a fehérekkel rokonszenvező kozák atamán, Pavlo Szkoropadszkij is, akinek a vezetése alatt egy rövid időre újjáéledt a Hetmanátus. A történelem első anarchista hadseregét is egy ukrán, Nyesztor Mahno szervezte ekkor meg, de a frissen megalakult Lengyelország csapatai is betörtek a területre és volt, hogy az ukránok ellen, máskor pedig mellettük harcoltak. A széttartó érdekek egy idő után akkora káoszt teremtettek Ukrajnában, hogy 1919 elején már hat ellenséges hadsereg küzdött a területért.
A konfliktust végül a lengyelek és a szovjetek között megkötött rigai békeszerződés zárta le 1921 márciusában. Itt megint az ukránokról született döntés, csak éppen megint nélkülük. A két ország felosztotta egymás között Ukrajnát, a régi osztrák-magyar-orosz határt visszaállították, Nyugat-Galícia a lengyeleké lett, míg az attól keletre eső területeken az új szovjethatalom rendezkedett be.
Terror, halál és ellenállás
A bolsevik uralom kezdetben nem jelentette azt a súlyos elnyomást, amit majd a sztálini korszak hoz magával. Lenin még egy föderális államban gondolkodott és a nemzetiségek egyenjogúságának tézisével a cári birodalom russzifikációs törekvéseinek emlékét próbálta kitörölni. Persze ez nem volt több puszta látszatnál, hiszen a hatalom új kommunista gazdái az önrendelkezés legapróbb csíráit sem engedték szárba szökkenni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ukránok egy rövid időre szabad nyelvhasználatot kaptak, ám ez az állapot Sztálin hatalomra kerülését és különösen a 20-as évek végére való megerősödését követően gyorsan változásnak indult. Sztálin maga már a 20-as évek elején attól tartott, hogy Ukrajna városi oroszságát asszimilálni fogják a vidékről a városokba települő ukrán földművesek.
Emellett fontos ügye volt a korszaknak a kolhozosítás, azaz a termelőszövetkezetek kialakítása. Ezt nem csak az ukrán parasztság vette zokon, az egész országban tiltakozóakciók robbantak ki ellene, viszont Ukrajnában etnikai jelleget is öltött a forrongás. Ennek következtében az állami tervek füstbe mentek, a hatalom pedig kényszerbeszolgáltatással büntette a parasztokat. Erre azért is szükség volt, mert a gabonát exportra szánta Moszkva és cserébe a gazdaság modernizálásához szükséges gépeket szeretett volna beszerezni. Mindennek a következménye az lett, hogy az ukrán parasztoktól sok helyen még a jövő évi vetőmagot is elszedték, ami 1932-33-ban az ország történelmének legkatasztrofálisabb éhínségét okozta, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a holodomornak nevezett szörnyűség nagyjából hétmillió emberéletet követelhetett.
A Szovjetunió idején, egészen 1987-ig még az éhínség puszta ténye is tabu volt, nemhogy a hatalom szerepe benne. Arról ugyan a mai napig heves viták zajlanak, hogy Sztálinék előre eltervezték-e milliók éhhalálát, vagy csak a katasztrofális gazdasági döntések sorozata szülte alkalmat ragadták meg egy etnikai tisztogatásra. Mert az megint csak tény, hogy a hatalom az éhínség kitörését követően lezárta az érintett területeket és nem engedte az éhezőknek, hogy a katasztrófától kevésbé sújtott országrészekbe húzódjanak. Borzalmas, ép ésszel alig felfogható tragédiák játszódtak le abban az évben Ukrajnában, és ezek ismeretében talán nem is okoz akkora meglepetést, hogy az ukránok egy része a második világháború kitörését követően szembefordult a szovjethatalommal és nem csak a megszálló németek, hanem a később visszatérő szovjetek ellen is harcolt. Ráadásul akkora eltökéltséggel, hogy az utolsó szovjetellenes ukrán partizáncsapatokat csak Sztálin 1953-as halála után sikerült felszámolni.
