Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Történelme egyik legnehezebb időszakát éli át Fehéroroszország, ahol az egy évvel ezelőtt tartott elnökválasztást minden bizonnyal alaposan elcsalta Aljakszandr Lukasenka államfő, azóta pedig dél-amerikai diktátorhoz illő módon – tömeges letartóztatásokkal, megfélemlítéssel és gyilkosságokkal - üldözi a csalás ellen tiltakozókat. A „lázadók” azonban nem adják fel, és már csak a segítségért valószínűleg sokat kérő Oroszország áll ki Lukasenka mellett.
„Mostantól senki sem teheti be a lábát az ország területére, sem nyugatról, sem délről – erősködött a minap Aljakszandr Lukasenka minszki államfő, miután azt is közölte, hogy a Litvániával közös határszakaszt is lezárják, hogy megakadályozzák a Fehéroroszország felől onnan beküldött migránsok visszatoloncolását. Ez azt jelenti, hogy a volt szovjet tagköztársaságba már csak a „testvéri” Oroszország felől lehet belépni, az ukrán határt ugyanis már júliusban lezárták, hogy a Lukasenka által vizionált „puccsisták” ne hozhassanak be fegyvereket és zsoldosokat az országba.
Diktátori eszközök
Lukasenka nem csak ezt a bejelentést időzítette a minden bizonnyal elcsalt tavaly augusztus 9-ei elnökválasztás, illetve a már aznap kitört tiltakozások kezdetének első évfordulójára. Vitalij Sisovot, a rezsim elől menekülő ellenzékiek külföldre szökését és beilleszkedését segítő egyik szervezet vezetőjét augusztus 3-án egy kijevi parkban találták meg egy fára felakasztva. Bár az eset első pillantásra akár öngyilkosságnak is tűnhetne, ám Sisov a halála előtt pár nappal arról panaszkodott ismerőseinek, hogy követik őt. Holttestén ráadásul olyan nyomokat találtak, amelyek verésre vagy egy komoly esésre utalnak. Az sem jellemző, ahogy Sisov „öngyilkos” lett: futni indult ugyanis, és kevés olyan ember akad, akinek kocogás közben jut eszébe, hogy eldobja az életét.
Az esetet még inkább gyanússá teszi, hogy az utóbbi hetekben az egyik rendszerpárti fehérorosz tévés személyiség, Grigorij Azarjonov több műsorában is akasztófakötél-hurok társaságában mutogatták az ellenzékiek fényképét, majd ezt követően egy klipben azért fohászkodtak, hogy az isten büntesse meg a hazájukra és családjukra törő ellenzékieket, áldja meg az otthonukat védő becsületes embereket. Talán mondani sem kell, hogy a klip végén a becsületes emberek legbecsületesebbét, Lukasenkát mutatták.
A „legbecsületesebb hazafi” parancsára az utóbbi egy év során több mint 35 ezer ellenzékit tartóztattak le a brutálisan fellépő rendőrök, s több ezer embert meg is kínoztak a fogdákban. Többen meg is haltak. Volt, akit egyszerűen lelőttek a rohamrendőrök, s olyan is akadt, aki Sisovhoz hasonlóan „felakasztotta magát”. Az ellenzéki vezetőket, köztük azt a Szvajtlana Cihanouszkaját, aki ellenzéki elnökjelöltként a valóságban megnyerhette az elnökválasztást, külföldre kényszerítették, aki nem ment – például összetépte az útlevelét, amikor át akarták löki a határon – azt bíróság elé állították. Egyikük, Marija Kolesznikava akár 12 évet is kaphat a „zavargások” szervezéséért. A rendszerellenes tüntetéseket koordináló bizottság tagjai közül már senki sem tevékenykedhet hazájában: többségük elmenekült, akik maradtak, börtönben vannak.
A politikai foglyok már annyian vannak, hogy Lukasenka állítólag fogolytábort is építtetett a számukra. A Minszktől egyórás autóútra lévő Novokoloszovo környéki egyik erdőben egy katonai raktár területén szögesdróttal és térfigyelő kamerákkal őrzött barakktábort húztak fel, és nem kizárt, hogy ott azokat helyezik el, akik már nem férnek el a hagyományos börtönökben. Lukasenka előrelátó, még idén, esetleg 2022 elején népszavazást tartanak az alkotmányról, s szinte biztosra vehető, hogy a referendumot követően is lesznek tüntetések.
Gyorsan tanuló ellenzék
Nem véletlen, hogy az ellenzékiek üldözésében nincs megállás. Azokat, akik nagyon fontosak Lukasenkának, és nem elég óvatosak, külföldről is begyűjtik. Emlékezetes, hogy Raman Prataszevicset, az egyik legismertebb ellenzéki bloggert úgy vették őrizetbe, hogy az őt szállító Ryanair-gépet Minszkben – egy hamis bombariadóra hivatkozva – leszállásra kényszerítették, s amikor kiürítették a repülőt, őt már nem engedték visszaszállni. Szerencsésebben járt a tokiói olimpián – talán éppen Prataszevics példájából tanulva – az ismert sprinter, a 24 éves Kriszcina Cimanouszkaja, akit az után akartak hazakényszeríteni, hogy bírálta a sportvezetőket, akik egy olyan számban akarták őt indítani az ötkarikás játékokon, amilyenben korábban még sohasem versenyzett. Amint bekényszerítették őt egy autóba, hogy kivigyék a tokiói repülőtérre, a közösségi oldalakra posztolt üzenetekben kért segítséget a világtól. A külvilág pedig gyorsan lépett, több ország is menedéket ajánlott neki, s végül Lengyelországba utazott, ahol találkozhatott férjével, aki Fehéroroszországból a szomszédos Ukrajnába menekült át. Közben azért a családját zaklatják, a médiumokban pedig lejárató kampányt indítottak Cimanouszkaja ellen. Most ő az egyik „áruló”, aki néhány ezüstpénzért eldobta hazáját és a Nyugat zsoldjába állt.
Lukasenka annak ellenére is folytatja a harcot és használ egyre durvább eszközöket, hogy a Nyugat mind komolyabb szankciókkal válaszol. Az EU és az USA nem ismerte el a választási eredményeket – így nem fogadja el legitim vezetőnek a hatodik mandátumát kezdő egykori termelőszövetkezeti elnököt –, és a több alkalommal százezreket utcára vivő, jelenleg Litvániában élő ellenzéki Cihanouszkaját tekinti államfőnek. Brüsszel és Washington több, eleinte nem túl komoly büntetőintézkedést léptetett életbe, később azonban – a Prataszevics-ügy után – felfüggesztette a légiközlekedési kapcsolatokat Fehéroroszországgal, majd megtiltotta a stratégiai fontosságú fehérorosz termékek uniós importját.
Még az eleinte – szokásos módon – kifelé kacsintgató magyar diplomácia is beállt a sorba. Míg a választás előtt néhány héttel Orbán Viktor vígan parolázott Lukasenkával, majd a tüntetések első heteiben úgy tett a magyar kormány, mintha az emberi jogok durva megsértése egyértelműen fehérorosz belügy lenne, a légikalózkodás már Orbánéknak is sok volt.
Mikor jön a selyemzsinór?
Nem úgy Moszkvának, amely még mindig kitart Lukasenka mellett. Ennek egyik oka az, hogy a két ország hivatalosan államszövetséget alkot, a másik pedig az, hogy Moszkva sokat profitál a segítségnyújtásból. Míg korábban Lukasenka ellenállt a szövetségi viszony elmélyítésének – nem akarta, hogy Vlagyimir Putyin legyen a közös állam elnöke, ő pedig a másodhegedűs szerepét kapja – most egyre többször támogatja a közösség erősítését. E mellett Moszkva gazdasági és katonai szempontból is nyer, olyan ügyleteket lehet képes Minszkre erőltetni, ami csak a Kremlnek áll igazán érdekében.
Mindeközben már egyértelmű, hogy Lukasenka – akit ismét Európa utolsó diktátorának hívnak, még akkor is, ha újabb jelentkezők is akadnak – képtelen stabilizálni hatalmát, és csak idő kérdése, hogy Moszkva mikor küldi el a „selyemzsinórt”. Oroszország ugyanis keresi azt a személyt, aki megbízható szövetségesként válthatná le a már szavatosságát elvesztett Lukasenkát, ám egyelőre nincs megfelelő jelölt. A Kreml helyzete nehéz: a fiatalabb fehérorosz generációk egyértelműen a Nyugat felé orientálódnak, és nem kérnek még egy Lukasenkából, a jelenlegi rezsim hatalmának elnyújtása ráadásul sokakat elidegenít Oroszországtól. Hosszabb távon úgy járhat Putyin Fehéroroszországgal, mint Ukrajnával: ugyan sikerült elcsatolnia az országtól a Krímet és a keleti országrészben Moszkva-párti szakadárok vannak hatalmon, a Kijev fölötti teljes ellenőrzést a Kreml ura – és esetleges utódja – már aligha tudja helyreállítani.
