Az európai parlamenti választásokhoz közeledve az élesedő kontinentális és nemzeti viták közös megállapítása szerint az Európai Unió válaszúthoz érkezett. E viták szinte minden résztvevője egyetért abban, hogy létrejötte óta soha nem látszott még ennyire bizonytalannak a projekt jövője.

A vitákban jelentős többsége van az integráció megőrzése mellett kiálló nézeteknek. Az integrációpárti erők között is megoszlanak viszont a vélemények a további útról: szorosabb integrációra van-e szükség, ha igen, hogyan szerezhető meg ehhez a széles demokratikus támogatás? Vagy csak a tagállamok egy része haladjon gyorsabban, nyitva hagyva a lehetőséget a kimaradók későbbi csatlakozásához, esetleg legyen az unió tartósan kétsebességes?

Az integrációt külső és belső folyamatok kényszerítik nem halogatható változtatásokra. Az uniónak is kulcskérdés a nemzetközi politikai környezet gyors átalakulása: új szereplők emelkedtek fel, mások jelenléte, szerepfelfogása átalakulóban van. Ha a tagországok nem reagálnak e folyamatokra, akkor nem alakítói, hanem elszenvedői lesznek a világpolitikai és -gazdasági átrendeződéseknek, és külső erők formálják majd az integráció jövőjét.

Az európai politikában a pártviszonyok átalakulása is érezteti a hatását, Európa-szerte megerősödtek a szélsőjobboldali, nacionalista pártok. Az európai parlamenti választások után ezért jelenlétük az EP-ben is sokkal erőteljesebb lesz. Nem függetlenül ettől számos országban csökkent a hagyományos középpártok befolyása és integráló szerepe, viszont felemelkedtek vagy stabilizálódtak ún. harmadikutas pártok és mozgalmak. Ezek a folyamatok érdemben befolyásolják az unió nemzetközi környezetének jelenét és jövőjét. Az unió alkalmazkodása e változásokhoz csak akkor lehet sikeres, ha a válaszok az unió erős kohézióját és a tagállamok ezen alapuló együttműködésének erősödését eredményezik.

Bizonytalanabbá váló világ

A második világháború utáni hidegháborút a kölcsönös nukleáris fenyegetettség, fegyverkezési verseny és eseti regionális fegyveres konfliktusok jellemezték. A világpolitikában ugyanakkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió kettős dominanciája egyfajta stabilitást, tervezhetőséget is jelentett. Az 1957-ben létrejövő Európai Gazdasági Közösség illeszkedett ehhez a világrendhez. Miközben az EGK létrejöttében a békeprojekt jelleg fontos szerepet játszott, nem volt kérdéses, hogy megszületése és működése ideológiai, gazdasági és biztonságpolitikai értelemben egyaránt a Nyugathoz kötődött.

Az 1989-1990-ben kezdődött világpolitikai változások eleinte „egypólusú”, az Egyesült Államok dominálta világpolitikát eredményeztek. Az új évezredben azonban az újonnan felemelkedő és maguknak helyet követelő országok megjelenésével, a nemzetközi terrorizmussal, új regionális konfliktusokkal, esetleg a régiek kiújulásával, vagy új jelenségként a migrációs kérdések jelentőségének megnövekedésével bizonytalanabbá váltak a nemzetközi körülmények.

Az Egyesült Államok  – Trump fogságában

Donald Trump elnökké választása nemcsak az amerikai establishment jó része számára volt sokkoló, de az unió és tagállamai sem tudták, mire számíthatnak a politikán kívülről érkező üzletember megválasztása nyomán. Az elnökválasztási kampány során hangoztatott, külpolitikát érintő megszólalásai alapján Trump hivatalba lépését nem kísérték optimista várakozások.

A béke, a stabilitás és a jólét megőrzéséért felelős nemzetközi intézmények (ENSZ, NATO, EU) Trumptól függetlenül is problémákkal küzdenek, ahogyan a nemzetközi kereskedelem szabályozó intézménye (WTO) is ingatagabbá vált. Trump elmúlt két éve, az amerikai külpolitika tervezhetőségének gyengülése növelte a bizonytalanságokat. Az Egyesült Államok nemcsak vonakodik betölteni hetven éve kialakult szerepét a nemzetközi biztonság „horgonyállamaként”, de olyan döntésekkel, mint az iráni atomalkuból való kihátrálás vagy a párizsi klímaegyezmény felmondása, maga is hozzájárul a globális biztonság csökkenéséhez, ami kihat az uniót és tagországait körülvevő biztonsági környezetre.

Az amerikai külpolitika irányvonaláról sokat elmond, hogy ma a korábbiaknál jobban látszik az USA külpolitikájának egyik hagyományos jellemzője, az egyes kormányzati intézmények közötti konfliktus. Ez jelenleg éppen a külpolitikailag járatlan elnök figyelmének megragadásáért zajlik, aki nem mellesleg az uniót az Egyesült Államok „ellenségének” minősítette.

A „horgony” szerepet jelenleg az Egyesült Államoktól senki nem tudja átvenni. A „másodosztályú szuperhatalmak” közül Oroszország ereje és politikai céljai leginkább a zavarkeltéshez elegendőek. Kína viszont csak közép-, hosszú távon fog az Egyesült Államokhoz mérhető nemzetközi szerepet játszani, jelenleg inkább saját biztonsági arculatának megteremtésével foglalkozik. Az Európai Unió, ha növelni kényszerül is biztonsági, stabilizáló szerepét, ez egyelőre csak az európai „közel-külföldre” terjed ki, ott is csak tétován.

A nemzetközi környezet bizonytalanságainak már most tovagyűrűző hatása van. Látható, hogy egyes regionális befolyással rendelkező országok növelni kívánják a saját játékterüket, befolyási övezetüket. Ez érhető tetten például Törökország megváltozott viselkedésében, vagy Szaúd-Arábia Jemenben vívott háborújában.

Európa helyzetét jelentős mértékben befolyásolja, hogyan alakul a NATO jövője. Az  észak-atlanti szövetségnek elvitathatatlan történelmi szerepe volt az európai stabilitás megteremtésében. Az Európai Unió biztonsága lényegében ma is elképzelhetetlen az erős és egységes NATO nélkül. Amikor azonban Trump a NATO-t „elavultnak” nevezi, vagy a tagállamok katonai kiadásainak növeléséhez köti a NATO-szerződés garanciális 5. cikkelyének érvényességét és ezzel a szervezet további sorsát, akkor ez a több évtizede fennálló biztonságpolitikai környezetre is kihat. A költségvetési kérdéseken túl a katonai szövetségben részt vevő országok között éppen az Egyesült Államokhoz való kétoldalú viszonyukban sem volt még annyi kezelendő feszültség, mint jelenleg.

A felemelkedő Kína

Trump külpolitikájának egyik meghatározó vonása az erőteljes Kína-fókusz. Az amerikai elnök helyesen mérte fel azt kihívást, amelyet Kína felemelkedése jelent mind az Egyesült Államoknak, mind a világnak, köztük az Európai Uniónak is. Az egy következő kérdés, hogy a Kínával szemben amerikai részről tervezett, illetve már zajló kereskedelmi és technológiai erőpróba vajon milyen eredménnyel járhat.

Kína egyelőre sikeresen került el egy pénzügyi válságot, és továbbra is többé-kevésbé látványos gazdasági növekedést képes felmutatni. A hidegháború évtizedeiben kialakult nemzetközi status quo viszont láthatóan már nem felel meg a mai, felemelkedő Kína érdekeinek.

Kína e „hosszú menetelését” jelenleg esősorban nemzetközi gazdasági jelenlétének kiterjesztésén keresztül kívánja megvalósítani. A kínai „Egy övezet, egy út” kezdeményezés pontosan ezt szolgálja. Az a tervek szerint 49 országot érint, keretében közel ezer projekt valósul meg. A China Development Bank már 2015-ben 890 milliárd dollárt különített el a kezdeményezés megvalósítására. E projekt keretében Kína erőteljes gazdasági aktivitást fejt ki Görögországban, és tárgyal ugyanerről Olaszországgal, de befektetésein keresztül fontos szereplő számos kelet-európai uniós tagállamban. Mindez azt is jelenti, hogy a Kínát érintő biztonságpolitikai, emberi jogi ügyekben már ma is egyre nehezebb egységes uniós állásfoglalásokat tető alá hozni.

Az ázsiai kontinensen több nemzetközi együttműködési formáció bontakozik ki, amelyek célja elsősorban az integrációs lépéseken keresztül javítani a földrész gazdasági versenyképességét és elősegíteni a nemzetközi piacszerzést. Érdemes megjegyezni, hogy e nemzetközi kooperációk egyikében sem vesznek részt az EU tagállamai. Kína növekvő aktivitása a jövő gazdasága szempontjából meghatározó technológiai szektorban is tetten érthető – gondoljunk az 5G körüli fejleményekre, a mesterséges intelligencia témájára, vagy a robotikára. Ezzel is növekszik azon területek száma, ahol szinte „magától érthetően” megy szembe egymással Kína és az Egyesült Államok. Az uniónak ebben a helyzetben szintén mielőbb ki kell alakítania összehangolt álláspontját.

A mai Kína szerepének viszonylag új, de növekvő jelentőségű eleme az egyre magabiztosabb nemzetközi katonai jelenlét is. Kiemelt szerepet játszik ebben a terjeszkedő kínai politika miatt kialakult konfliktus a Dél-kínai-tengeren, amely nemcsak elsőrendű biztonságpolitikai kérdés, hanem jelentős kereskedelempolitikai vonzatai is vannak. Ma a kínai külkereskedelem 40 százalékát bonyolítják a Vietnam és Borneó közötti tengerszakaszon, és nem mellesleg ez a terület érinti például a német külkereskedelem 10 százalékát. Így nem meglepő, hogy a Dél-kínai-tenger biztonságpolitikai helyzete globálisan is jelentős kérdéssé vált. Újabb keletű fejlemény a kínai katonai támaszpont-jogok megszerzése a számára fontos kereskedelmi útvonalak mentén.

 Egy kiszámíthatatlan Oroszország

Az 1970-80-as évek Szovjetuniója minden dermedtségével együtt sokkal kiszámíthatóbb ország volt, mint a Putyin vezette mai Oroszország. Igaz azonban, hogy nem csak Oroszország változott így, hanem az egész nemzetközi politika vált a korábbiaknál bizonytalanabbá.

Putyin elnöksége óta az orosz külpolitika eszköztárában felbukkant a katonai erő alkalmazása. Nemcsak a Krím annektálása és a Kelet-Ukrajnában vívott fegyveres konfliktus mutatja ezt, hanem a szíriai szerepvállalás is. Már a 2008-as grúziai válságban játszott orosz szerep azt mutatta, hogy a hidegháború lezárultát követően változóban van az orosz külpolitika.

Az ukrajnai konfliktusban nyilvánvalóvá vált, hogy Putyin az európai uniós országokat az orosz érdekszféra veszélyeztetőinek tekinti. Ezzel párhuzamosan az orosz belpolitikában antidemokratikus fordulat történt. Ott egyfajta „visszarendeződést”, mások szerint egy putyini terjeszkedés kibontakozását láthatjuk, annak minden következményével együtt. Sokkal kitapinthatóbbá vált egy új orosz befolyási övezet létrehozásának kísérlete Kelet-Európában, sőt, egyes jelek szerint Németország is az oroszok „célkeresztjébe” került.

A közös európai kül- és biztonságpolitika szükségessége

A fentiekből láthatóan a globalizáció egyik mai következménye a folyamatosan jelenlévő, sőt növekvő bizonytalanság. Ennek hatása kell legyen az európai kül- és biztonságpolitika tervezésére is. De a közös tervezést az is elengedhetetlenné teszi, hogy a globális gazdasági és mindinkább biztonságpolitikai rivalizálás közepette csak egy egységes Európai Unió őrizheti meg eddigi pozícióit, vagy tehet kísérletet önálló fellépéssel a kialakult helyzet stabilizálásában való részvételre, az európai érdekek érvényesítésére.

Mindez azt feltételezi, hogy az uniónak vannak közös kül- és biztonságpolitikai céljai. Ma azonban nem tudjuk, hogy melyek ezek a közös célok, hiszen egyes országok esetében ez a migrációval szemben folytatott küzdelmet jelenti, mások a menekülteket kibocsátó országok felé irányuló fejlesztéspolitikára esküsznek. Vannak, akik elsősorban az észak-atlanti szövetség megerősítésén dolgoznának, míg megint mások az orosz, vagy éppen kínai kihívás kezelését állítják középpontba. Abban is egyetértésre kellene jutniuk az uniós döntési fórumoknak, hogy milyen feltételekkel és milyen forrásokból érdemes megvalósítani a perspektivikusan nagyon is szükséges közös európai haderőt.

Az európai kül- és biztonságpolitika tervezésekor arra is figyelemmel kell lenni, hogy a kontinens populista, radikális, nacionalista pártjai minderről nem így gondolkodnak. E pártok vezetői a világra a nemzeti érdekek ütközőzónájaként tekintenek. Ezért ezen a területen mindössze valamifajta laza együttműködést látnak szükségesnek, és semmiképpen nem támogatnának egy értékvezérelt európai kül- és biztonságpolitikát. Trumphoz hasonlóan a különalkukban hisznek, akár a közös integrációs érdekek rovására is.

A korábban a NATO-ról leírtak alapján nem lehet kérdéses, hogy az unió egészének, de az uniós országoknak egyenként is elemi érdeke a NATO fennmaradása, egységének megőrzése. Ez a tagállamok mindegyike számára azt is kell jelentse, hogy a jelenleginél sokkal komolyabban kell venniük azt a 2014-es NATO-megállapodást, amely rögzíti a tagállamok kötelezettségeit a védelmi kiadások növelése tekintetében, amely 2024-ig a GDP 2 százalékára való növelést irányozza elő.

***

Számos európai közvélemény-kutatás egybehangzó eredménye szerint a globalizáció hatásai közepette az európai választók legfőbb várakozása az unióval szemben a biztonság garantálása. A fentiekben csak nagy vonalakban bemutatott globális környezet változásai és veszélyei a 2019-es EP-választásokon ezért fontos szerepet kellene játsszanak. Végül is a következő öt évben ezek a körülmények súlyosan fognak kihatni az unió és minden tagországának, sőt polgárainak biztonságára és jólétére, egészében az európai életforma megőrzésének esélyeire.

A szerző jogász, az IDEA Intézet elemzője, az Együtt volt elnökségi tagja