Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar belpolitika langyos állóvíz ahhoz képest, amit az exjugoszláv államok és szomszédaik produkáltak a kilencvenes évek óta. A Balkán történetében mindenre volt már példa, amit Magyarországon politikai újdonságnak élünk meg.
Az április 8-i országgyűlési választás után merült fel, hogy az ellenzéki képviselőknek bojkottálniuk kellene a parlament munkáját, tiltakozásul az általuk illegitimnek tartott választási rendszer ellen. Olyanra, hogy az ellenzék képviselői nem veszik át a mandátumukat, a közelmúltban Montenegróban volt példa.
A sztori 2015 őszén kezdődött, amikor az ellenzék először kivonult a parlamentből. Montenegróban lassan három évtizede Milo Djukanović és pártja, a DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja) kormányoz, ellenzéke pedig megosztott. Az egyik oldalról szerb és oroszbarát nacionalista pártokból, a másikról liberális értékrendű, pragmatikus, modernista pártokból áll. 2015-ben az ellenzéki erők mégis összebékülni látszottak, a szerb pártok háttérbe szorították nacionalista politikai programpontjaikat, és közösen tartottak korrupcióellenes megmozdulásokat, különös hangsúllyal követelve tiszta választásokat. A tüntetések sikerén felbuzdulva az előrehozott választásokat is felvették programpontjaik közé.
Hogy nyomatékot adjanak a megmozdulásoknak, kivonultak a parlamentből is, egyenesen a parlament elé az utcára, ahol hangulatos sátortáborokat vertek fel. A rendőrség erélyesen, néhol brutálisan lépett fel – az erről készített képsorok, továbbá a helyzet értékelése a külföldi szereplőket is állásfoglalásra késztette, és rá tudták bírni a kormányzó pártokat, hogy átmeneti kormányt hozzanak létre, bizonyos kulcspozíciókba beengedve az ellenzék politikusait. Így a belügyminisztériumban, a közmédiában, a választási bizottságban is helyet kaptak az ellenzék delegáltjai, hogy a 2016-os választás előkészületeiben részt kapjanak.
Akkor még nem sejtették, hogy valójában csapdába kerültek. Egyrészt a sok pártot, több különböző nézetet magába olvasztó, egységesen fellépő, de messze nem egységes ellenzéki összefogást rögtön el is kezdte szétverni a pozíciókért folyó harc, másrészt a végül kiválasztott ellenzéki delegáltak meglehetősen magukra maradtak: a szervezetek, ahol megjelentek, összezártak előttük, érdemi munkát nem tudtak végezni. Néhány fontos újítást sikerült keresztülvinni, elsősorban a választási jegyzékek és a személyi azonosítók reformját, amivel legalább a legprimitívebb választási csalásokat sikerült megakadályozni (halott emberek szavazását, illetve a szavazók utaztatását). Viszont ezzel kijátszották a választási csalás kártyát, többet nem hivatkozhattak erre.
A 2016-os választást mindezzel együtt is szokás szerint a DPS nyerte, igaz, minimális előnnyel - a kisebbségi pártok képviselőivel háromfős többséget tudott alkotni a Szkupstinában. De a választás napjának volt másik eseménye is, egy zavaros puccskísérlet Djukanović ellen. Az üggyel kapcsolatban a legnagyobb ellenzéki pártszövetség, a Demokratikus Front két vezetőjét rögtön is le is tartóztatták, az őket megillető képviselői mentességet megkerülve.
Emiatt történt az, hogy az ellenzék képviselői nem vették fel a mandátumukat. Ez különösebben nem hatotta meg a DPS-t, megalakította a kormányt és megkezdte a törvénykezést, olyan nagy jelentőségű döntéseket meghozva, mint az ország NATO-csatlakozási szerződésének ratifikálása. Éppen emiatt a döntés miatt nyomás nehezedett az ellenzékre, hogy térjen vissza a parlamentbe, még a Podgoricába látogató Mike Pence amerikai alelnök is megpróbált közbenjárni, de eredménytelenül.
Paradox módon az ellenzéki bojkottot éppen a Demokratikus Front törte meg. A képviselőik különböző ürügyekkel egyre gyakrabban jelentek meg a Szkupstina épületében, majd pár hónap múlva be is ültek – miközben a többi ellenzéki párt folytatta a bojkottot. A DF vezetői arra hivatkoztak, hogy a bojkott éppen a vezetőiket sújtja, a párt nem jut elegendő médiafelülethez, hogy kifejthesse a nézeteit, így a parlamenti felszólalásokat is ki kell használnia, hogy a választókhoz szóljon.
A bojkottot teljesen kontraproduktívnak látja a HVG által megszólaltatott Rajko Milić is, a podgoricai Vijesti korábbi szerkesztője. „A mostani bojkottnak semmilyen hatása nincs az ellenzék szempontjából, pozitív meg aztán végképp semmi. A kormánytöbbség szilárd és az ellenzék jelenléte nélkül is zavartalanul végzi a munkáját. Bármilyen törvényt vagy rendelkezést simán át tud tolni, anélkül, hogy ellenérvek hangoznának el a parlamentben. Végső soron így a nyilvánosság sérül, a politikusok pedig nem képviselik azok érdekeit, akik megválasztották őket.”
A bojkott sikertelenségét mutatja az is, hogy az áprilisi elnökválasztást simán nyerte Milo Djukanovic.
| Mindeközben Albániában |
Tavaly februárban Albániában – talán a szomszédos Montenegró ellenzéki pártjainak kezdeti sikerein fellelkesülve – a parlamenti ellenzék szintén az utcára települt a széksorokból, előrehozott választást követelve. A forgatókönyv itt is hasonló volt: nyugati (elsősorban amerikai) nyomásra az ellenzék visszatért a parlamenti munkához, és néhány hónappal a választás előtt becsatlakozott a kormányba, egy miniszterelnöki és hat miniszteri pozíciót magának tudva. A forgatókönyv későbbi fejezete is követi a montenegróit: a választást az addig is kormányzó Szocialista Párt nyerte, és ők alakítottak kormányt Edi Rama miniszterelnök vezetésével. |
