A vasárnapi olaszországi választások lezárták az elmúlt negyedszázadot a helyi politikában. Silvio Berlusconi elvesztette a jobboldal vezetését, a hagyományos balközép összeomlott, a szélsőjobboldalhoz mentek a kiábrándult jobboldaliak, és nagyrészt a kiábrándult baloldaliak szavazataival berobbant egy teljesen új, a 19. és 20. századi fogalmainkkal leírhatatlan politikai erő.

A kelet-európai térség mellett az olasz politikát alakította egykoron át leginkább a hidegháború vége: a nagy kereszténydemokrata gyűjtőpárt belesüllyedt a korrupciós ügyeibe, a nyugati világ legerősebb kommunista pártját pedig maga alá temette a berlini fal leomló törmeléke. A romokon új szereplők, de legalábbis új címkék jelentek meg. Egyrészről Berlusconi újjászervezte a jobboldalt, de már nem kereszténydemokrata, hanem jobboldali liberális alapokon és harsány, populista jelszavakkal. Másrészről a kereszténydemokraták balszárnyából és a posztkommunistákból egy új balközép született. E két tábor versenye határozta meg az elmúlt negyedszázadot Itáliában. Berlusconi eközben legyőzhetetlennek tűnt, és maga is elhitte: tényleg 120 évig fog élni.

Két nagy ütést kapott azonban ez a rendszer. Először is 2011-ben Silvio Berlusconinak külföldi nyomásra, az olasz gazdasági válság miatt vissza kellett lépnie. Őt technokrata, majd baloldali kormányok követték. A baloldal 2013-ban megnyerte ugyan a választást, de kormányfői, így Enrico Letta, Matteo Renzi és Paolo Gentiloni nem a választók akaratából, hanem pártalkuk vagy pártpuccsok eredményeként kerülhettek hatalomra. Főleg Renzi tűnt a balközép új csillagának: nagy elánnal látott neki alkotmányjogi, gazdasági és munkajogi reformoknak.

2016 decemberében azonban, amikor gyakorlatilag a saját programjával először állt a választók elé egy népszavazás keretében, elbukott az alkotmányreform, s vele együtt a Renzi-kormány. Ez volt a második nagy ütés. Renzit a nyugodt és elegáns Gentiloni követte – amolyan átmenetként. A harmadik, végső ütést az eddigi olasz politikai rendszernek a vasárnapi választás vitte be. Berlusconit és Renzit lesöpörték az új erők.

A választásokon koalíciók indultak, amelyeken belül önálló pártlistákra lehetett szavazni. A koalíciók versenyét a jobboldal nyerte – ám a jobboldali koalíción belül nem Berlusconi Forza Italiája, hanem Matteo Salvini EU- és idegenellenes, az északi jelzőtől mára megszabadult Liga pártja nyerte. A pártlisták versenyében pedig az Öt Csillag Mozgalom lett az első: Beppe Grillo anarchista komikus mozgalma a szavazatok több mint 32 százalékát söpörte be, különösen a déli tartományokban tarolt a párt, gyakorlatilag majdnem minden második dél-olasz szavazó őket ikszelte. Közben a Demokrata Párt a koalíciók és a pártlisták versenyében is lemaradt, éppen hogy csak még be tudott csúszni kicsivel Salvini Ligája elé.

A választásoknak két nagy nyertese van: az Öt Csillag Mozgalom, amelynek idén már programja és a 31 éves dél-olasz Luigi di Maio személyeben kormányfőjelöltje is volt; illetve a Liga, amely idegen- és EU-ellenes retorikájával immáron az olasz jobboldal vezető pártjává lett, amely nem csak északon, de délen is tudott szavazatokat szerezni. Az olasz baloldal pedig összeomlott: az elmúlt 10 évben tízmillió szavazót vesztett.

*

A választások politikai eredménye tehát világos: Olaszország dühös, és kidobta az eddigi szereplőket a kukába. Állampolitikailag azonban patthelyzet és bizonytalanság van. Egyrészről egyik blokk, se az ötcsillagosok, se a jobboldaliak, se a baloldaliak nem szereztek kormányzóképes többséget, azaz valamiféle koalícióra lenne szükség, de egyelőre senki sem akar a másikkal együttműködni. Másrészről mindenki, főleg persze az Európai Unió többi fővárosában, félve néz a két új nyertesre, a balpopulista Öt Csillagra és az idegenellenes Ligára, hogy mit is tudnak, mit is akarnak majd az olasz politikában elérni.

A Liga sok tekintetben persze ismert szereplő. A hajdanán északi szeparatista pártból, amely öt éve öt százalékot se kapott, a fiatal Matteo Salvini egy össz-olasz nacionalista, muzulmán-, idegen- és EU-ellenes pártot faragott, amely a francia Nemzeti Fronttal, a német Alternatíva Németországnak (AfD) párttal és az osztrák Szabadságpárttal alkot az Európai Parlamentben közös frakciót. Salvini Olaszországot mindenképp kivezetné az eurózónából, de akár az egész Európai Unióból is. Berlusconi hozzá képest mérsékeltnek számít, nem véletlenül drukkoltak sokan annak, hogy Berlusconi maradjon az olasz jobboldal vezető ereje, ő ugyanis a szavakban kemény, de tettekben EU-párti. Salvini azonban idén 17 százalékot szerzett. Ha nem is kerül még kormányra, átveheti ezzel az eredménnyel az olasz jobboldal vezetését, amely ennek megfelelően a jövőben szélsőségesebb lesz.

A választások valódi nyertese, az Öt Csillag Mozgalom Salvininél is nagyobb talány. Szokás baloldalinak, fasisztának, EU-ellenesnek, populistának, anarchistának egyaránt leírni, és mindegyik jelzőnek van jogosultsága. Az Öt Csillag azonban elsősorban a dühről szól. Mindazonáltal ez a düh esetükben nem idegen- vagy EU-ellenes, hanem elitellenes, mégpedig főleg a Berlusconi vagy Renzi nevével fémjelzett eddigi olasz elit ellen. Az Öt Csillag Mozgalom olyan, mintha Magyarországon Puzsér Róbert indulna harcba egyszerre Orbán és Gyurcsány ellen.

A magyar LMP-hez és a Jobbikhoz egyaránt hasonlítható a párt. A jelenlegi Európai Uniót elvetik, helyette szociális Európát akarnak, erősítenék az állam szerepét, visszaszorítanák a privatizációkat, szigorúan lépnének fel a bevándorlással szemben, növelnék a jóléti kiadásokat, esetleg kilépnének az eurózónából. Leginkább a gazdasági válság óta magára hagyott déli részeken tarolt a párt. Egykoron a Mezzogiorno a baloldal egyik erős bástyája volt az északi Berlusconival szemben. Ma az Észak – a balra voksoló Dél-Tirol kivételével – a Ligáé, Közép- és Dél-Olaszország pedig – a vörösnek megmaradt Toszkána kivételével – ötcsillagos lett. Az olasz politikában új kétpártiság alakult ki: a jobboldalt az idegenellenesek, a baloldalt pedig a populisták szervezhetik újjá. Renzi demokratáinak nem sok szerep jut, Berlusconi pedig végleg történelemmé vált.

*

Ez azonban az olasz belpolitika változása. De mit jelent az olasz választás Európa számára? A Berlinben, Párizsban és Brüsszelben remélt forgatókönyv, miszerint Berlusconi fut be elsőnek, és ő végül egy EU-barát politikust, például Antonio Tajani európai parlamenti elnököt jelöli kormányfőnek, nem jött be. Kormányfőt egyrészről Rómában vélhetően hosszú-hosszú ideig nem fognak tudni jelölni. Másrészről a kérdés immáron az, hogy az ötcsillagosok vagy a ligások adják-e majd a miniszterelnököt. Ma a legrosszabb forgatókönyv bizonyosan az lenne, ha a két nyertes, az Öt Csillag és a Liga összefogna. Ezt azonban kizárták a felek, ráadásul pártpolitikailag se éri meg nekik egymáshoz kötniük önmagukat. Elvégre ők lesznek az új olasz, harmadik köztársaság váltópártjai.

Minden más kormány azonban jelenleg matematikailag vagy politikailag esélytelen. A megvert hadaknak, Berlusconi és Renzi jobb- és balközép pártjainak együtt sincs többségük, valamelyik új, populista erőt be kell venni. Renzi nemet mond az Öt Csillagra. De lehet, hogy az olasz balközép megújulásának egyetlen útja az lenne, ha beállna Grillo mozgalma mögé. Ezzel segíthetné és egyben irányíthatná is az Öt Csillag baloldali néppárttá válását. Mert azt mindenképp elfelejtheti Renzi örökre, hogy bármikor még ő és a pártja lehetne a baloldali alternatíva az olasz politikában.

Az olasz választások egyrészről újabb bizonytalanságot hoznak Európának. Másrészről beleillik az eredmény abba a folyamatba, amely akár a francia elnök-, akár az osztrák parlamenti választásokon is megmutatkozott: a szavazók kidobálják a régi pártokat, a régi törésvonalakat, a régi témákat. Macron, Kurz vagy most az ötcsillagos Luigi Di Maio ugyan más személyiségek, más programmal – de közös bennük, hogy országuk addigi politikai beidegződéseivel szemben győztek.

Hogy az új európai (és olasz) világ, amelyből egyelőre csak a régi halála látszik, jobb lesz-e, nem tudni. Még az se biztos, hogy más lesz. Elvégre éppen Olaszországban nagy hagyománya van annak, hogy "mindennek meg kell változnia, hogy semmi se változzék".