Balavány György
Szerzőnk Balavány György

Kedves katolikus barátom, nem az a krisztusi mérce, ha hangosan anyázod a pápát. Hanem ha az életedet is odaadnád a muzulmánokért. Vélemény.

Azért most nem lehet könnyű a katolikusoknak. A „pápista” nevet ugyan pejoratív éllel ragasztották rájuk a hitvitázó reformátorok a XVI. században, azonban a mindenkori pápa tényleg egyházfő, Krisztus földi helytartója (vicarius Christi), így az ellene való lázadás az egyház, hovatovább Isten elleni lázadás. A Vatikánban nincs demokrácia, a pápa a Vatikán uralkodója, ítéletei és döntései ellen nincs fellebbezés. Ő a püspökök feje, nélküle nincs zsinat, nélküle nincs semmi. A pápai primátus tana a katolikus hit egyik sarokköve, aki ezt nem vallja, az nem lehet római katolikus. (Pontosabban lehet, de tévelygőnek számít.)

És akkor még ott van a tévedhetetlenség sokat emlegetett dogmája, amely ugyan nem állítja, hogy a pápa a személyében tévedhetetlen, de azt igen, hogy amit főpásztorként, hit és erkölcs dolgában nyomatékosan kijelent, az támadhatatlan; ha pedig Ferenc a nézeteinek erre hivatkozva adna hangot – amit megtehet –, az kötelező érvényű lenne minden egyháztagra. Okkal tartanak ettől sokan. Egy kortárs katolikus teológus, Hermann Pottmeyer szerint ennek feltételei a következők: „a pápa kifejezetten mint az egyház első tanítója és pásztora cselekedjék, a hit és erkölcs dolgáról legyen szó, amely Isten kinyilatkoztatott szaván alapul, és a pápa az egész egyházat végérvényesen kötelezze erre az igazságra.” A kritikusok gyakran beszélnek a pápa „magánvéleményéről”, próbálva elbagatellizálni a kijelentéseit, de azért tudható, hogy általános morális vagy teológiai kérdésekben egy pápa nem magánvéleményeket hangoztat, hanem az egyháza képviseletében szól. Akkor lehetne lázongani ellene, ha kijelentéseiben a Szentírással, illetve a hagyománnyal, a zsinati tanításokkal és dogmákkal, vagy korábbi pápák ex cathedra kijelentéseivel szállna szembe. Ez azonban, mármint a pápai legitimitás megkérdőjelezése, csak elméleti lehetőség.

Volt eddig.

Mert most eretnekezik, lemondásra szólítják, kígyót-békát és mindenféle undokságot kiabálnak katolikusok a pápára. Ennek vannak a vulgáristól a kifinomultig fokozatai, nem idézem, nem linkelem, mert túl sok van és unom, és a lényeg úgyis ugyanaz: „egy pápától nem ezt vártuk”.

A jelenség azon a régi elbeszélésen alapul, hogy „a mindenkori egyházfő a gonosz, kárhozatos és istentelen világgal szembehelyezkedve őrzi a keresztény értékrendet”. Ebben az elbeszélésben a világ és az egyház harcban áll egymással, a pápának pedig hol lenne a helye másutt, mint az egyház oldalán, erős védelmezőként. Ehelyett Ferenc furtonfurt olyan kijelentéseket tesz, amik az ún. liberális korszellem szólamaira rímelnek. Fogadja be az egyház a melegeket, sőt kérjen bocsánatot tőlük az eddigi kirekesztésért; ismerje fel a más vallások mélyén rejlő isteni igazságot; gyakoroljon az egyház alázatot és irgalmat; küzdjön a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, fényűzés helyett vállaljon egyszerűséget és takarékosságot. Ne féljen kimondani, hogy létezik, sőt intézményesült az egyházi korrupció, és iszonyatos méretekben terjedt el a gyermekek megrontása, de ne csak mondja ki, hanem küzdjön ezek ellen. És persze, a legaktuálisabban: a muzulmán menekültekben ne ellenséget lásson, hanem a rászorulók képében közeledő Krisztust.

Csupa libsi, komcsi, hippi duma, nem?

Nem.

Az antipápa-mozgalom azon a kolosszális tévedésen alapul, hogy a ferenci tézisek valamiféle balos-liberális elhajlások. Ez legfeljebb akkor lehetne értelmezhető, ha egyúttal ki lehetne jelenteni, hogy az egyház, lényege szerint, konzervatív és jobboldali. Ami pedig azt jelentené, hogy a katolikusok néhány száz éves, képlékeny politikai ideológiákból eredeztetik az identitásukat. Ezt azonban a tradicionalisták sem akarhatják, ha egyszer azt vallják, hogy az emberré lett Fiúisten alapította az egyházat, és az első pápa, Péter a kőszikla, amelyre építette. Mondom másképp: kétségtelen, hogy az éppen dívó politikai doktrínák kölcsönhatásban vannak az egyházi tanítással, de az egyház, ha reflektál is rájuk, nem ezekhez képest határozza meg magát, és nem ezekből építi fel a tanítását, hanem a Szentírásból és a keresztény hagyományból. A konzervativizmus lényege csakugyan a reakció, de az evangéliumi tanításé nem.  Vagyis: nem az a kérdés, hogy összecsengenek-e Ferenc tézisei bármelyik (akár a tradicionalisták által reszketve gyűlölt) világi tanítással. Akár össze is csenghetnek, de ez a pápai tanítás legitimitása szempontjából érdektelen. Az egyetlen értelmes kérdés az, hogy a pápa tanítása a Bibliával és a tanítói hagyománnyal összhangban van-e.

A válasz: igen.

Például: A szegényekkel való törődés már a XVIII. század, vagyis a politikai baloldal megszületése előtt is létezett. Azóta létezik, amióta az emberi lénynek vannak érzései. (Megjegyzem, a konzervatívoknak sem kéne ismérvük legyen az elesettekkel szembeni hidegszívűség.) Krisztusnak a földi szolgálata idején egyik fő témája volt a könyörületesség, nemcsak mondta, hanem mutatta is. (Vö. Máté 5, Lukács 6, János 6, stb.). Ez szerves része az apostoli hagyománynak, és a szerzetesrendek alapítói, valamint az egyház példaképei, a boldogok és a szentek közül sokan önfeláldozó adakozók is voltak. A szegényekkel való törődést valamiféle „balos” dologként elkönyvelni körülbelül olyan modernista badarság, mint a jeruzsálemi ősegyházban megszervezett vagyonközösséget kommunizmusnak bélyegezni.

A tolerancia, vagyis a tőlünk elkülönböző befogadása, az ítélkezéssel való felhagyás, akár a gyengébbel, akár a gyarlóbbal, akár a kisebbel, mindenesetre a másmilyennel szembeni alázat nem valamiféle libsi találmány (sőt), hanem a jóság alapvető, atavisztikus megnyilvánulása. És ami ennél is fontosabb: ez a keresztény etika lényege, ami a legteljesebben és nyilvánvalóbban Jézus Krisztus alakjában mutatkozik meg. Krisztus nem a vele azonosak megváltója, hanem a tőle különbözőké – a szent a bűnösöké, az Isten az emberé. Ez a tolerancia abszolútuma. A keresztény egyház (mint Krisztus teste) pedig ezt a példát és tanítást  hivatott követni. Nemcsak befogadnia kell a másmilyent, hanem, ha kell, az életét adni érte. Akkor is, ha ez irracionális. Hiszen a szentek épp a „bolondok Krisztusért”, azok, akik készek – ha kell – pofonokért szolgálni, és akár az életüket adni azokért, akik gyűlölik őket. Aki  Krisztust, „az ÚR szenvedő szolgáját” akarja követni, annak áldozattá kell lennie.

És ez alól nincs kibúvó. Kedves katolikus barátom, nem az ám a krisztusi mérce, és nem az tesz igaz kereszténnyé, ha hangosan anyázod a pápát. Hanem az, ha – például – az életedet is odaadnád a muzulmánokért. Ahogy a megváltód tette érted.

Szokás azzal érvelni, hogy „keresztény vagyok, de nem hülye”, „keresztény vagyok, de akik belém köt, azt leütöm”, „Jézus is azt mondta, hogy legyetek okosak, mint a kígyók”, és így tovább. A „legyetek okosak, mint a kígyók” amúgy talán az egyetlen olyan bibliai szövegrész, ami annak alátámasztására citálható, hogy a keresztényeknek keményen meg kell védeniük magukat. Persze, csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a kontextust. Jézus ezt a Márk evangéliuma 6. részében és a szinoptikus Lukácsnál mondja, a teljes mondat így hangzik: „legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Az összefüggés: éppen kiküldi tanítványait az Isten országa hirdetésére, felszólítja őket, hogy ne vigyenek magukkal semmit, érjék be azzal, amit az adományként kapnak, készüljenek fel üldöztetésekre.

Az okosság ebben az összefüggésben az a bölcs döntés, hogy a Szentlélek vezetésére hagyatkozzanak (Márk  6, 17-19.). Ugyanitt hangzik el, hogy Jézus bárányként küldi az övéit a farkasok közé. Ugyebár, a farkasnak vannak karmai és fogai. A báránynak nincsenek. És Jézus itt a bárány képével önmagára, a keresztáldozatra is utal, hiszen a hagyomány szerint ő az Isten báránya. Aki őt képviseli, az nem egyházellenes, ahogy a pápa kritikusai állítják, hanem éppen az egyház lényegét fogta fel.

Persze, van története a kirekesztő, vérnősző, erőszakos, karddal és korbáccsal térítő, gőgös, ítélkező egyháznak is; ez azonban nem a keresztény tanításnak megfelelő, hanem az attól elhajló viselkedés, amit az egyháznak meg kell bánnia és meg kell térnie belőle.

Na, erre szokott elhangozni válaszul, hogy AZ ILYEN BALAVÁNYOK SZERINT HAGYJUK LEMÉSZÁROLNI A CSALÁDUNKAT KERESZTÉNYI ALAPON, AMIKOR JÖNNEK A TERRORISTÁK, UGYE?

Nem. A kereszténység nem feltétlenül radikális pacifista, bár ez rengeteg bonyolult kérdést vet fel, amivel a kezdetektől próbál megbirkózni az egyház. A IV. századtól már megfogalmazódott elméleti szinten a jogos háború (bellum iustum) lehetősége. A katolikus katekizmus alapvetően ellenzi ugyan a háborút, ami azt jelenti, hogy mindent meg kell tenni az elkerülése érdekében, de a béke fegyverrel való megőrzését szükséges és arányos értékben megengedi akkor, amikor más lehetőség nincs.

A háborúk és ínségek elől menekülők esete – napnál világosabb – nem ez az eset.

Azt soha nem mondta a pápa, hogy ne férkőzhetnének be a migránsok közé terroristák, sőt figyelmeztetett ennek lehetőségére. Soha nem mondta, hogy ne kéne ártalmatlanná tenni a terroristákat, vagy hatékonyan fellépni az Iszlám Állam ellen, sőt mindezt ő maga is határozottan sürgeti. Csak azt mondta, azt mondja, aminek minden jóérzésű ember számára alapvetőnek kéne lennie: hogy semmilyen fenyegetettségérzés nem adhat alapot a gyűlöletkeltésre, a szolidaritás megtagadására, az emberség feladására.

És ha ezért támadják, az a fentiek értelmében nyilván természetes, legyen bármilyen szomorú.

Hirdetés