Noha csak hétfő este lesz végső eredmény, egy valami már most biztos: Ausztriának ellenzéki államfője lesz. Miért elégedetlen azonban Európa egyik leggazdagabb országa?
Ha csak az egyetemet végzettek szavazhattak volna Ausztriában, nem kéne hétfő estig várnunk az eredménnyel: a diplomások között Alexander Van der Bellen, a zöldek jelöltje nyolcvanegy százalékot szerzett. A baloldal azonban jó száz évvel ezelőtt már kiharcolta az általános választójogot Ausztriában, így a baloldali jelölt most vasárnap fej-fej mellett végzett Norbert Hoferrel, a jobboldali populista Szabadságpárt (FPÖ) jelöltjével, aki pedig a munkások között tarolt majdnem kilencven százalékkal. Tanult Ausztria áll a tanulatlannal szemben. Város a vidékkel szemben. Fiatalok az öregekkel szemben. Optimisták a pesszimistákkal szemben. A második világháború óta nem volt ennyire megosztott az alpesi ország, amelyet az elmúlt hetven évben – rövid megszakításokkal – majdnem folyamatosan a szociáldemokraták és a konzervatívok koalíciója határozott meg. Miért fordult most az ország a nagykoalíciós nyugalommal szemben?
Míg az államfők eddig a politikai középről jöttek, ezúttal a kegyeleti okokból még „nagykoalíciónak“ nevezett kormánypártok jelöltjei már a négy héttel ezelőtti első fordulóban csúnyán elvéreztek, alig haladták meg a tíz-tíz százalékot. Két olyan jelölt jutott tovább, aki nem a közepet, hanem a szembenállást testesíti meg: a zöld Alexander Van der Bellen a városi, fiatalos, nyitott, jómódú, európai, tanult, liberális Ausztriát képviseli, a szabadságpárti Norbert Hofer pedig mindennek az ellentétét. Ugyan Alexander Van der Bellen is ellenzéki jelölt volt, az elitellenes protestszavazatokat Hofer gyüjtötte be. Az FPÖ jelöltjére nem csupán meggyőződéses szélsőjobboldaliak, a nácik szavaztak, hanem azok is, akiknek elegük lett a nagykoalíciós nyugalomból és tehetetlenségből. Ausztriában növekszik az egzisztenciális félelem: a munkanélküliség vagy a menekülthullám miatt számos egykori szocdem munkásszavazó vagy konzervatív vidéki ember fordult szembe „saját“ pártjával, s szavazott dühösen Norbert Hoferra.
Szabadságpárti jelölt soha semmilyen választáson annyi szavazatot nem kapott, mint ő. Ha nem is lesz végül államfő, Norbert Hofer az ország (majdnem) felét tudta mozgósítani az FPÖ mellett. Alexander Van der Bellen mögött – noha ellenzéki jelölt volt ő is – a politikai, gazdasági és főleg kulturális elit jelentős része felsorakozott: a konzervatívok három korábbi elnökétől, a volt és a jelenlegi szocdem kancelláron át Bécs érsekéig számosan álltak ki a zöld professzorért. Hofernek egyetlen prominens támogatója sem akadt – ő ugyanis „a nép“ jelöltjeként indult harcba „az elit“ ellen. Van der Bellen ebben a küzdelemben, minden ellenzékisége ellenére, tényleg úgy nézhetett ki, mint aki az eddigi rendszert képviseli. Az FPÖ sikere tehát akkor is óriási, ha esetleg végül Norbert Hofer pár száz vagy pár ezer szavazattal – ugyanis ennyitől függ minden – elbukja a választást, az államfői posztot. Eredménye azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lakosság legalább fele elégedetlen a jelenlegi politikával, a „rendszerrel“.
Természetesen Van der Bellen se akarna mindent folytatni. Hiába állt be mögé az elit egy jelentős része, az ő szavazóinak többsége is elégedetlen. Csak ők nem az Európai Unióra, a menekültekre, a vendégmunkásokra, a tanultabbakra dühösek, mint a szabadságpárti szavazók, hanem azon szocdemekre, akik jobbról előzték volna menekültügyben az FPÖ-t, vagy azon konzervatívokra, akik egyre halkabban képviselik a polgári politikát. Van der Bellen mögött is összeállt egy óriási tábor – szintén az ország fele –, amely tehát unja a nagykoalíció teszetoszaságát, tehetetlenségét, kétértelműségét, és egy sokkal határozottabb, polgáribb, liberálisabb, Európa-pártibb, nyitottabb Ausztriát akarna.
Míg az elmúlt hetven évben jóformán mindig a lassú közép győzött, most Ausztria két táborra szakadt. A politika visszatért: barátok és ellenségek állnak egymással szemben. A változást, az irányváltást értelemszerűen heves viták kísérik. A jelenlegi út tényleg nem folytatható. Ezt nem az ellenzék vezére, hanem a lemondott Werner Faymann helyébe lépő új szocdem kancellár, Christian Kern mondta. A „nagykoalíció“ pártjai a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint alig haladják meg együttesen a negyven százalékot, míg az FPÖ önmagában harminchat százalék körül jár. A balliberális zöldek és a jobboldali liberális NEOS hívei szintén változást akarnak.
Alexander Van der Bellen vagy Norbert Hofer, győzzön bármelyikük is végül, bizonyosan élni fog az osztrák alkotmány biztosította alapvetően széles jogkörökkel, hogy a kormánypolitikát abba az irányba mozdítsa, amit jónak talál. De emellett ma csak az ország fele áll ki. Van der Bellen úgy lenne az ország államfője, hogy korábban megígérte, hogy nem nevez ki FPÖ-st kancellárrá. Hofer pedig úgy lenne az ország államfője, hogy elzavarná az FPÖ-nek nem tetsző kormányokat.
Ausztriát azonban éppen az tette Európa leggazdagabb, legnyugodtabb, legfejlettebb jóléti államává, hogy a második világháború után az első köztársaság ádáz ellenfelei, az egykoron egymást még az utcán is leküzdeni akaró szocdemek és konzervatívok kezet fogtak. És lehet számos hibát találni az így létrejött rendszeren – valóban befagyott a politika, nincsenek reformok, számos területet még mindig párttagkönyvek szerint osztanak fel, stb. –, de tény, hogy ha az osztrákok, akár csak az Orbánra példaként tekintő szabadságpártiak, körbenéznek Európában, láthatják: a skandinávok mellett azon kevesek közé tartoznak, ahol a jóléti állam még mindig működik. Ez pedig a szociáldemokrácia érdeme.
Azok a munkások, akik most dühből a szélsőjobboldalra szavaztak át, maguk ijednének meg leginkább, ha a mélyben antiszociális FPÖ határozhatná meg az ország jövőjét. Volt ugyanis már rá példa: amikor Jörg Haider FPÖ-je a kormány része volt 2000 és 2006 között, a kékek keményen betámadták a szociális jogokat, de végül dilettantizmusukba és korrupciós ügyeikbe csúfosan belebuktak.
Ma az FPÖ azonban nagyobb, mint Jörg Haider alatt bármikor is. Számolni kell tehát vele, de a pártnak, vagy legalábbis a szavazóbázisának, meg kell értenie, hogy „a rendszer“, ami ellen harcol, még mindig Európa egyik legélhetőbbje. Természetesen az osztrák választó – ahogy Rainer Nowak, a konzervatív Die Presse főszerkesztője írta – „nem összehasonlításban“ él, csupán azért nem lesz elégedettebb, mert Európa más országaiban rosszabbul élnek az emberek. Azonban nem csupán igaztalan, de veszélyes is volna az osztrák kormánypolitikát kizárólag a félelmek tükrében látni. Az osztrákok, ahogy Nowak hozzátette cikkében, nem azért dühösek, mert rosszul élnek – hanem mert attól félnek, hogy a jelenlegi nagy jólét nem tartható sokáig. Erre azonban nem az osztrák modell lerombolásával, hanem megerősítésével kell válaszolni. Ez pedig csak újabb kézfogásokkal fog menni. Az első már meg is történt. Alexander Van der Bellen a választások estéjén, az ORF tévéstúdiójában kezet nyújtott Norbert Hofernek, és elismerését fejezte ki. Kezet nyújtott az új szocdem kancellár, Christian Kern is a parlament valamennyi pártja felé.
Az osztrák „elitnek“ meg kell hallania az elégedetlenséget – még ha ez sokszor csak képzelt félelmeken is alapszik. Mind a szocdemek, mind a konzervatívok bizonyosan át fogják gondolni a viszonyukat az FPÖ-höz, elvégre jobb „rendszeren belül“ tudni Strachét, mint állandó külső fenyegetésként.
Alexandra Föderl-Schmid, a liberális Der Standard főszerkesztője abban bízik, hogy Ausztria ma sem megosztott, legfeljebb politizáltabb. Soha ennyien nem beszéltek politikáról, mint most. És igen, ez vitákkal jár. A megoldás ma már nem adja magát a megszokottból, hanem vitákban érhető el. Ha az FPÖ szerepe ebben az, hogy pofon vágta és ezzel felébresztette a polgári, liberális, európai, nyitott, Európa-barát Ausztriát – amely mégiscsak az ország fele (nem úgy, mint Magyarországon) –, akkor Norbert Hofer kiugró eredménye nem is olyan rossz hír.
De csak ebben az esetben.