Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem szűnik a közel-keleti és afrikai menekültek áradata. A Törökország nyugati partja és a látótávolságban lévő görög szigetek közötti, néhány kilométeres tengeri átjárók egyikén, Bodrum és Kósz között a hideggel és a szelesebb időjárással dacolva kisgyermekes családok és idősebb emberek is vállalják a kockázatos utat. Munkatársunk a menekültválság gócpontján járt.
Még éjszakai sötét van, amikor a távolsági busz hajnalban megérkezik Bodrum nyugat-törökországi kikötővárosba. Hideg az idő, 10 fok körüli a hőmérséklet, az ég felhőtlen, tisztán látni a csillagokat és a stílusosan sarló alakú holdat, amely az ország nemzeti lobogójának egyik szimbóluma is. A buszpályaudvaron a büfék nyitva vannak, forró teát is kínálnak.
Menekültet nem látni, egyelőre semmi tanújele annak, hogy Bodrum a Törökországból Görögországba tartó migránsok egyik kapuja, holott a város neve összefonódott annak a hároméves szíriai kurd kisfiúnak, Ajlan Kurdinak a nevével, akinek holttestét szeptember elején egy közeli strandra sodorta a tenger. Pedig az embercsempészet éjszaka sem maradt észrevétlen, az Izmirből Bodrumba vezető úton egy-egy településen a nyitva tartó boltok némelyike szinte világított a narancssárga mentőmellényektől.
50 euró helyett 1000 euró az átkelés
A bodrumi buszállomástól csak tíz perc a kikötő. Az öbölben hatalmas luxusjachtok ringatóznak, húszméteres árbocokkal. Elméletileg elég volna belőlük néhány, hogy egy nap alatt pár ezer embert biztonsággal átvigyen egy görög szigetre. Ezt elvileg megtehetnék a menetrend szerint járó kompok is, amelyek 50 euró körüli árakon szállítják a turistákat az Égei-tenger görög gyöngyszemeire. De a menekültek nem rendelkeznek megfelelő úti okmányokkal, ezért számukra jóval többe kerül a tengeri átkelés, fejenként ezer euróba. Ráadásul az út rendkívül veszélyes, hiszen egy húszfős gumicsónakban általában hatvan embert zsúfolnak össze az embercsempészek.
Bár a tenger a kikötőben nyugodtnak tűnik, de amint a komp elhagyja a bodrumi öblöt, és a látótávolságban lévő Kósz görög sziget felé veszi az irányt, a víz igencsak hullámzóvá válik. Az erőteljes szél méteres hullámokat korbácsol, amelyek még a nagy hajót is megdobálják. Az áramlat is erős lehet, hiszen a komp nem közvetlenül a görög kikötő felé halad, hanem mintha az áramlattal szemben egyenesen a szigetcsúcs felé tartana, amely a török partokhoz a legközelebb, alig négy kilométerre van. Ez az a partszakasz, ahova a menekülteket szállító gumicsónakok megérkeznek, szerencsés esetben.
"Itt nincs menekülttábor"
A komp végül élesen balra fordul, megcélozva Kósz kikötőjét, amelyet egy középkori lovagvár tesz tetszetősebbé. A sziget szintén Kósz nevű városkája délelőtt álmos, nyugodt benyomást kelt. Ahogy a nap egyre magasabbra hág, az idő is melegszik, úgy bukkan fel egyre több menekült a parti sétányon. A szabad ég alatt eltöltött éjszaka során sokan annyira átfáztak, hogy a helyiektől kapott vastag takaróba burkolóznak továbbra is, és úgy sétálgatnak, vagy ücsörögnek a padokon.
„Az előző nap érkeztünk, de nincs étel, ital, itt nincs menekülttábor” – panaszkodott pakisztáni fiatalok egy csoportja. Ők azért jöttek Európába, mert elmondásuk szerint otthon nincs munka, nincs megélhetés. „Apám azt mondta, hogy Pakisztánban egyáltalán semmi jövő” – válaszolta egyikük arra a kérdésre, hogy mit szóltak a szülei a távozásához. Nem tudják azonban, hogy továbbjuthatnak-e, mindenesetre ők Olaszországba mennének, mert azt hallották, ott kellemes az élet, és kedvesek az emberek.
A nélkülözéstől kimerültnek és tanácstalannak tűnő fiatal pakisztániakkal, irániakkal, afgánokkal és afrikaiakkal szemben sokkal felszabadultabb az a szíriai család, amely megkapta az Athénba való utazáshoz szükséges papírokat, hiszen másnap már indulhatnak is egy hajóval. Ők azért jöttek el Damaszkuszból – mondja Ijád, az apa –, mert a várost egyre többet bombázzák, a háború megállíthatatlannak tűnik. A szülők és 6 éves kisfiuk túlélték a tengeren való átkelést, de mint mesélték, legalább hatvanan meghaltak azon a két héttel ezelőtti éjszakán.
Ez a szám jóval magasabb, mint a Kósz szigeténél életüket vesztett menekültek hivatalos száma összesen azon a héten.
Bár túl vannak a megpróbáltatásokkal járó út legveszélyesebb részén, a tengeri átkelésen, nem tudják, hogy még mi vár rájuk a Balkánon, és azt sem, hogy hova is tartanak, mi a végcél. "Ahol befogadnak minket" – válaszolja Ijád, cáfolva azt, hogy minden menekült Németországba igyekszik.
Ahogy a szír család, úgy mások is, akiknek van pénzük, szállodában laknak, a városka Kanari nevű utcáján több arab szót hallani, mint görögöt. Délután azonban – vasárnap lévén – a város főtere megtelik a helyiekkel, és ahogy a jellegzetes, kék kupolás görög templom és az ottomán időkből megmaradt dzsámi egymáshoz közel magasodik az égbe, a sziget lakosai és a menekültek is békésen megférnek egymás mellett. Sőt, a migránsok még forgalmat is jelentenek a helyi éttermeknek, amelyek egyfajta találkahelyekké váltak a migránsok számára. Arabok, afgánok, pakisztániak, afrikaiak adják egymásnak az információkat, kezükben a szinte hozzájuk nőtt mobiltelefonokkal.
Az idill azonban csak a felszín, sőt a nyár elején, amikor hétezer menekült lepte el hirtelen a szigetet, káosz alakult ki. Nincs hivatalos menekülttábor – sokak szerint a sziget vezetése nem akar –, ezért több százan most is a vár tenger felőli tövében felállított turistasátrakban töltik az éjszakát. Ők zömében nem szírek, ezért a sorsuk még bizonytalanabb, hiszen az EU nem tekinti őket háborús menekülteknek, hanem gazdasági migránsoknak. Többségükben legyengült, beteg, reménytelen emberek a sorsukra hagyva.
Úgy fest, nemcsak Kósz szigete vagy Athén, de az EU sem képes útját állni az újabb bevándorlók hadának. Még a brüsszeli akarat és a Törökországgal való megállapodás esetén sem egyszerű – ha egyáltalán lehetséges – a szabdalt török partok és a közéjük ékelődött görög szigetek közötti tengeri határt lezárni.
A menekültek vállalnak minden kockázatot, hogy Európába jussanak. Kósz partja tele van elhagyott mentőmellényekkel, a gumicsónakok szakadt maradványaival, sőt mentőövekkel, köztük gyerekméretű, rózsaszín úszógumival, melyeket leginkább strandokon lehetne használni, de életmentésre teljesen alkalmatlanok.
Ahogy a délutáni komp kifut Kósz kikötőjéből, az egyik mólón mintegy mementóként, hatalmas halomban rikítanak az összeszedett mentőmellények, amelyek minden bizonnyal csak gyarapodni fognak. Este a bodrumi kikötő jóval mozgalmasabb, turisták töltik meg az éttermeket, és megjelennek a menekültek is. Akiknek „jegyük van”, készen kell állniuk, hiszen, amint jelzést kapnak az embercsempészektől, indulni kell arra a partszakaszra, ahonnan a gumicsónakokat indítják Kósz szigete felé.
