Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A világ meghódítására készül Irán, no, nem atomfegyverrel, hanem az árutermékeivel. De nem is elsősorban az olajjal – melyből a világon a hetedik legnagyobb termelő –, hanem a második legfontosabb exportcikkével, a pisztáciával.
A pisztácia Irán nemzeti büszkesége, olyan, mint az amerikaiaknak az almás pite, vagy a görögöknek a fetasajt. De az 1979-es iráni iszlamista forradalom óta az USA kisebb megszakításokkal tiltja a pisztácia bevitelét, legutóbb 2010-ben épp Barack Obama elnök hozott újabb korlátozó intézkedést. Az USA 1979-től, majdnem a nulláról megteremtette saját pisztáciaágazatát. Ma gyakorlatilag fej-fej mellett haladnak a termesztésében, és ketten együtt adják a világtermelés java részét, utánuk leszakadva Törökország a harmadik.
Irán amúgy főként Kínába, Indiába és Törökországba ad el, az európaiakat az amerikai termelők látják el.
A pisztácia szerelmeseinek azért lehet jó hír a kínálat bővülése, mert az utóbbi öt évben majdnem a felével emelkedtek az árak. Az iráni pisztácia hozzáértők szerint a legízletesebb a világon, de az USA legfőbb termővidékén, Kaliforniában azért nem aggódnak túlságosan az iráni rivális magvak megjelenése miatt, mert szerintük magas bennük a gomba okozta aflatokszin, egy mérgező vegyület tartalma.
A tengerentúli pisztáciatermés 95 százalékát adó Kaliforniában viszont gondot jelenthet az egyre súlyosabb szárazság. Bár az egyik legjobbnak tartott iráni fajta, az őshazájának mondott tartomány után elnevezett Kerman-pisztácia a hideg telet és a hosszú, száraz, meleg nyarat kedveli. Az amerikai pisztáciatermés értéke tavaly 1,3 milliárd dollár volt, és hasonló nagyságrendű az iráni is, amely az embargó sújtotta Iránnak nélkülözhetetlen devizaforrást jelent.
Az amerikai–iráni pisztáciaháború tehát folytatódhat, csak legfeljebb egyazon piacokon, például az európai országokban, ahol a verseny miatt annak árcsökkentő hatása lehet. A pisztáciáról a legkorábbi régészeti adatok 9 ezer évre nyúlnak vissza, a Közel-Keleten már akkoriban fogyasztották. A legjobb fákért állítólag fegyveres harcok is folytak az ókorban, a legenda szerint Sába királynője rendszeresen elkoboztatta az asszír termést. Nabukodonozor babilóniai király a híres függőkertjébe is telepített belőle, Nagy Akbár XVI. századi mogul uralkodó asztalára pedig olyan csirkét tálaltak, amelyet a levágás előtt 6–8 héttel kizárólag pisztáciával etettek. Itáliában kétezer évvel ezelőtt Lucius Vitellius, a Római Birodalom szíriai konzulja honosította meg a növényt, amely így került Európa déli részébe.
A világot évszázadokon át Perzsia, illetve Irán látta el a magas tápértékű és vitamindús pisztáciával. A legnagyobb iráni termelők az ország leggazdagabb családjai közé tartoznak, Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni volt elnöknek és népes famíliájának vagyona is az olajos magból származik. A növényt a XIX. század elején megfigyelésre vitték be Amerikába, ahol William Whitehouse amerikai botanikus – a legjobb becsempészett iráni fajtákból – az 1930-as években olyan hibrideket fejlesztett, amelyek az ottani körülmények között is termőre fordultak.
A pisztáciafa amúgy 7–10 éves korában hoz először termést, és 25 évvel később adja a legzamatosabb magokat. A fa több száz évig is él, de találtak már 2 ezer éves példányt is. A világ egy főre jutó pisztáciafogyasztásában egyébként Izrael vezet – amely az igények egy részét Törökországon keresztül éppen a legfőbb ellenségének tartott Iránból szerzi be.
