Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Magyar Baptista Szeretetszolgálat Észak-Koreában egy kórházat és gyermekotthont is segít. Vélhetően ez az utolsó olyan intézmény a világon, amit Rákosi Mátyásról neveztek el, és őrzi a nevét a mai napig. A szervezet alelnökével folytatott beszélgetésen kitértünk az ország helyzetére is.
A Baptista Szeretetszolgálat elhivatottan próbál elzárt, nehezen megközelíthető helyszínekre, országokba bejutni. Észak-Korea ilyen hely: míg Haitin a 2010-es földrengés után ezres számban munkálkodtak segélyszervezetek, Észak-Koreában alig tucatnyi szervezet kap engedélyt.
"Mondasz egy rossz mondatot, és megkapod a magad 15 évét” - vázolja fel a helyzetet Szilágy Béla, a Baptista Szeretetszolgálat alelnöke. A magyarok legveszélyesebb helyzete Észak-Koreában az volt, amikor a velük lévő angol-amerikai orvoscsoport egy idősebb tagja Padmindzsonban, a két Koreát elválasztó demilitarizált övezetben vitába keveredett a koreai háború északi verziója kapcsán a helyiekkel. „Nagyon gyorsan előkerültek a kézifegyveres katonák”, pattanásig feszült a húr. Mindennel próbálták menteni a helyzetet, hogy az idősebb orvos szenilis, nem tudja mit beszél, mindazonáltal„ igazából ma sem tudom, hogy hogy sikerült kikeveredni a helyzetből”.
Ima az ateisták gyűrűjében
Kim Ir Szen halálát követő két éveben nagy éhínség sújtotta Észak-Koreát, ennek ellenére alig pár segélyszervezet léphetett be az országba. Ez keltette fel a szervezet figyelmét, Szenczy Sándorék azt mondták, „menjünk, próbáljunk meg segíteni”. A szervezet képviselői az akkor még létező magyarországi észak-koreai nagykövetségen kijelentették, hogy egy egymillió dolláros segélyt szeretnének a szervezet eljuttatni az országba. A koreaiak azonnal behívták őket, és rákérdeztek, hol van a pénz. A válasz: az nincs, sőt még felszerelés, élelem sincs - de lesz.
„Van hitünk abban, hogy ez meg fog valósulni” - mondta Szenczy, majd a koreaiak legnagyobb megrökönyödésére és döbbenetére bejelentette, hogy akkor és ott imádkozni fog az ügyért. Az ateista hivatalnokok egymás után hagyták el az irodát, végül a sofőr kitessékelte az elnököt a nagykövetségről. Pár hónapon belül egyévként sikerült összegyűjteni az ígért segélyt, emiat tudott a szeretetszolgálat bejutni Észak-Koreába.
"A történet része volt szervezetnek az a törekvése is, hogy régi magyar szálakat is fel szeretett volna venni – Észak-Koreában elég sok magyar élt, illetve sok koreai jött ide még a szocializmusban tanulni, dolgozni. Valamint hálásak voltak a magyarok által az 50-es években, Szöultól 80 km-re délre fekvő Szarivon városában épült kórházáért, amelynek azóta már új épülete van, de emlékmű őrzi a két ország kapcsolatát. Ez a magyar szál is sokat jelentett, hogy a szeretetszolgálatot befogadták. Szarivon tartományi központ, és a kórházzal szemben két gyermekotthon is működik, így a Szeretetszolgálat elvállalta, hogy ezeken is segít.”
Az állam elveszi a gyerekeket a szüleiktől
A gyermekotthonok nem csak az árvákon segítenek, hanem olyanokon is, akiknek nevelését az állam „nagylelkűen” magára vállalta. Egyrészt , mert a szülőkre hatalmas terhet ró a felnevelésük, vagy egyszerűen még biztosabb kezekben akarja tudni az ideológiai nevelést, hogy még lojálisabb, még engedelmesebb lényeket faragjon a gyerekekből. Azaz az állam – az intézményben élő gyerekek legalább feléről van szó – elveszi szüleiktől, államosítja a gyerekeket, és főleg a hármas ikreket.
A gazdasági-megélhetési nehézségek is léteznek persze: egy hármas iker esetében nem biztos, hogy az állam tudja vállalni a napi fejkvótát, azaz a100-200 gramm rizst/kukoricát. Korábban gyakorlatilag nem volt pénzrendszer az országban, a csak papíron létező fizetésüket az emberek „felajánlották” az államnak, amely cserébe az ellátórendszeren át adta ki a terményeket, árukat az embereknek (pl. évente 1 pár csizma, 1 kabát, naponta 100, jobb esetben 400 gramm rizs). Tíz éve létezik a pénzrendszer (igaz, a rendszer egyik atyját kivégezték, mert nem jól sült el a dolog), már nem tilos a belső piac, de nagyon központosított formában él. Hihetetlen a szegénység, és hogy érezhető legyen az alulfejlettség és alultápláltság mértéke: a hadsereg leszállította a besorozhatóság kritériumát, ma már egy 150 cm magas, 40-45 kilós férfi már katonaképes, ilyenek a katonaérett fiatalok ma.
Szilágyiék 1998-99-ben jártak először a kórház-gyermekotthonban, ahol egészen katasztrofális állapotokkal szembesültek: télen, fűtés nélkül, a vastag falak sugározta hidegben gyerekeket láttak a földön, egy pokrócon feküdni, a szerencsésebbek ruhában, mások csak egy másik pokrócba takarva. A csontsovány gyerekek sebesek voltak, bőrbetegségek kínozták őket, mivel kéthetente egyszer fürödtek, a személyzet szerint ugyanis nem tudtak vizet melegíteni.
"Sajnos azt láttuk, hogy a gyerekek hihetetlenül gyorsan cserélődnek, és nem azért, mert kinövik az otthont”. Túlságosan nagy a csend a gyermekotthonokban, nyoma sincs az ilyen intézményekben tapasztalható zsibongásnak: egyrészt fenyítések miatt, másrészt egyszerűen nincs energiájuk erre.
Muzeális felszerelés, ideológiai agymosás
A kórházban is horrorisztikusak voltak a körülmények: Szilágyi konkrétan látott olyan műtétet, amikor a kikötözött kezű beteg a saját ruhájában feküdt a műtőasztalon, elemlámpával világítottak az asszisztensek az orvosoknak, mert nem volt áram, érzéstelenítésre nem volt mód, az infúziós állványon egy sörösüvegből folyt valami házilagos készítmény a betegbe. Az orvosi eszközök is ósdiak voltak, több közöttük 40-50 éves volt, az injekciós tűket többször használták, emiatt elég sok hepatitiszes beteg van az országban. Ezeken az állapotokon kellett tehát segíteni: eszközök a tűtől a műtéti eszközökig, érzéstelenítéshez szükséges felszerelésekig érkeztek a Szeretetszolgálat közvetítésében. Úgyhogy most már egy fokkal jobbak a körülmények, egy német kórház felajánlotta a műtőjét a célra, amely géppark Észak-Koreában ma a sci-fi kategória, jobb az áramellátás is.
Igazi időutazás egy koreai út, nemcsak ideológiailag köszönnek vissza az 50-es, 60-as évek (és azok vizuális leképeződése), hanem a metróban, közösségi terekben folyamatosan szólnak a mozgalmi dalok, és „két hét után már dúdolja magában az ember ezeket”, olyannyira befészkelik a dalok magukat az ember fejébe.
A szállítmányokkal való trükközésben is ki kellett ismerni az országot: volt, hogy minőségi és ideológiai ellenőrzés miatt kiállították a kamionokat, holott elég lett volna egy zacskó tésztát, egy marék rizst leellenőrizni – a gyerekruhákat pedig a rajtuk lévő Mickey egerek miatt tartották ideológiailag gyanúsnak hivatalosan. De úgy is eltűnnek szállítmányok, hogy a gúlába kirakodott élelmiszerek a külső részen még tényleg ételek, belül viszont csak farönkök vannak.
Nincs megoldás a láthatáron
Sokan úgy gondolják, hogy aki a koreai népet támogatja, a rezsimet támogatja, ami helytelen, meg kell várni, míg a nép elégedetlensége megdönti a rendszert. Ezzel Szilágyi több szempontból sem ért egyet, így is rengeteg halnak éhen és éheznek, a szenvedés rendszerszintű, ezt egy még komolyabb bojkott vagy szankciórendszer milliós éhhalállá változtatná csak.
Az elit ugyan ellátja magát, de a mindennapi ember ebből semmit nem lát. Egy felkelés kirobbanását a megfigyelés, a besúgás rendszere is ellehetetleníti, minden családra jut egy megfigyelő, és minden öt megfigyelőt megfigyel egy felettes megfigyelő.
Szombatonként ideológiai képzés van, ahol a családtagokat egyenként kihallgatják, de olyan szinten, hogy a feleséget, gyereket megkérdezik, hogy a férj hogy reagált, amikor otthon nézte a híreket. Ha pedig nem a megfelelő módon nézte, akkor a többiek előtt kell bűnbánást tanúsítani. Szilágyi emlékszik egy segítőre, aki a kórháznál tolmácsolt, 1-2 éves gyereke tüdőgyulladással fekszik. A magyarok felajánlották, hogy segítenek neki gyógyszert szerezni a szállítmányból, elvégre ezért vannak itt, de a férfi elhárította a segítséget, hogy mert az ő pici bajával a rendszert felborítják. Ebben benne volt a kötelességtudat éppúgy, mint a félelem, hogy mi lesz, ha kiderül ez a kis szabálytalanság.
Furcsa kérések
A baptisták missziójának immár 15 éves észak-korai elfogadásához persze nem elég az emberbaráti aktivitás, olykor érkeznek „furcsa kérések” is. Egy szállítmány kiérkezésével kiderült, hogy az élelmiszereknek a helyi vezetés alig tulajdonított jelentőséget, de a tízkilónyi akácfamagnak nagyon örültek – akácerdőt szerettek volna telepíteni. Az akkori vezető, Kim Dzsong Il ugyanis szívesen látott volna akácerdőt, és ezt kiadta utasításban. A magyarokkal kapcsolatban álló diplomata pedig a saját eredményeként prezentálhatta az akácmagokat, amivel a saját karrierjét is építhette.
De ugyanilyen furcsa kérés volt, amikor a mozgássérült-szövetségtől kosárlabdacipők és labdák igénye merült fel. A szeretetszolgálat szándékosan gyerekméretet vitt mindenből, majd kiderült, hogy Dennis Rodman volt NBA-kosaras látogatása hozta tűzbe a helyieket, és a mozgássérültek vezetője nem akart lemaradni a kegyekért folyó versenyben.
A legújabb szállítmány immateriális lesz: Észak-Korea ugyanis végre hajlandó elismerni, hogy az országban vannak mozgásukban sérült gyerekek, akiket remekül lehet fejleszteni a Pető-féle módszerrel. Ezt a módszert a Baptista Szeretetszolgálat több országba is importálta már, hozott létre intézményeket a Vajdaságtól Vietnámig. Észak-Koreának is már régóta ajánlotta a módszert a szervezet, hisz agyvérzés során megsérült vagy oxigénhiányos állapotban született gyerekeket eredményesen lehet vele fejleszteni. De ilyen gyerekek sokáig hivatalosan nem is léteztek az országban, mivel az ideológia szerint olyan tökéletes az egészségügyi rendszer, hogy ilyen nem történhet. A szolgálat időről időre felhozta azért a témát, és 2011 körül érkezett egy levél, amely elismerte, hogy nemcsak a dél-koreaiak és az amerikaiak által telepített aknák miatt lesznek mozgássérültek az országban, hanem vannak, akik így születnek, ezért elindítanának egy Pető-módszert használó próbaintézményt. Erre tíz évet kellett várni, Szilágyi szerint a háttérben egy vezető sérülten született vagy valahogy megsérült gyereke állhat az immár pozitív döntés hátterében. A telepítés előkészítése, oktatás, helyszíni szemle már meg is kezdődött.
