Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Törökország elnöke sajnálkozik, de mindmáig tagadja, hogy országában száz éve népirtást követtek volna el az örmények ellen. A világ mind több állama azonban erről beszél, az örmények pedig vita nélkül állítják: 1915. április 24. után genocídiumot követtek el népük ellen a törökök. A tragédiáról most kiállítást is rendeztek a budai Várban, az Országos Széchényi Könyvtárban. Kevesen tudják azonban, hogy a 1,5 millió ember halálához vezető népirtást két másik mészárlás előzte meg az oszmán-török birodalom területén.
Száz éve következett be az örményeket sújtó genocídium (a Wikipedia szerint jelenleg 23 ország sorolja e kategóriába az 1915-ben történteket). Az örmények deportálását, sivatagi halálmenetekbe küldését, bebörtönzését, legyilkolását, kiéheztetését és koncentrációs táborokba zárását az első világháború alatti oszmán-török hatóságok rendelték el. Ezt a mai Törökország nem minősíti népirtásnak, sőt tagadja ezt. Az áldozatok számának becslése nagyon vitatott kérdés. Az örmény népirtásról május 20-áig tekinthető meg kiállítás a budai Várban, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) épületében. A tárlatot az örmény nemzeti könyvtárral közösen rendezték meg. E kiállítás szerint 1,5 millió örmény vesztette életét az üldözés következtében.
Az örmények a világ első keresztény népe, a krisztianizációt 301-re teszik a szakértők, és általában a hagyomány Világosító Szent Gergely nevéhez fűzi ezt az eseményt. Ugyanakkor Bertalan és Tádé apostolok térítéséről is szót ejtenek a források. Mindenesetre Gergely nyomán nevezik időnként örmény gregoriánus egyháznak is e nép vallási szervezetét, de létezik az örmény apostoli egyház elnevezés is.
Az örmény egyház élén két katolikosz és két pátriárka áll, közülük külföldön talán a konstantinápolyi a legismertebb. Az örmény egyház történelmi központja Ecsmiádzin, ez a legfőbb pátriárka, a katolikosz székhelye. A hagyomány szerint Jézus Krisztus leszállt az örményekhez – méghozzá a többi néptől külön, a mennybemenetele után. Ecsmiádzin alapítása is ehhez a tradícióhoz kötődik – a kiállítás szerint. A Wikipedia ehhez még hozzáteszi: egyes feltételezések szerint az örményországi Ecsmiádzinban van a világ első katedrálisa. Építése az örményeket térítő Világosító Szent Gergelyhez kötődik, Kr. u. 301-303 között. A jelenlegi épület központi része 483/484 körül épülhetett.
Az örmények nem tudtak részt venni a Kr. u. 451-ben megtartott khalkedóni egyetemes zsinaton, így nemzeti egyházuk külön fejlődött. Az örmény katolikus megújulás mechitarista szerzetesrend megszervezéséhez, illetve Szebasztei Mechitár szerzetes (1676-1749) nevéhez kötődik.
Dasnakcucjun – az örmény forradalmárok szövetségét nevezték így. A szervezet 1890-ben Tbilisziben, azaz Grúziában alakult meg. Célja a keleti és nyugati örmény területek szabad és független államban egyesítése volt, de rövid távon megelégedtek volna az oszmán birodalmon belüli nagyobb önállósággal is. A felszabadítási mozgalom egyes önvédelmi alakulatai harcoltak a különböző török mészárlások ellen, így a hamidi vérengzések(1894-1896), az adanai pogrom, illetve az örmény népirtás (1915) néven ismert üldözések idején is.
Az OSZK kiállításán látható tablók szerint II. Abdülhamid szultán kritikus szemmel nézte a birodalmán belüli reformtörekvéseket. Az 1890-es években a helyi kurdokból katonai alakulatokat szervezett, ezeket hamidijéknek nevezték. Keleten ezek az alakulatok tartották fenn a rendet. Közben a szultán szabad kezet adott a muszlim adószedőknek. Ezek az elsősorban vidéki városokban kézművesként dolgozó vagy pénzváltással foglalkozó örményeket túladóztatták. Előfordult, hogy egy év alatt négyszer is beszedték az adót, amire az éhezéstől fenyegetett örmények az 1894-es szaszuni lázadással feleltek. Ezt a hamidijék vertek le. A harcok 1896-ig tartottak. A pogromok, mészárlások 300 ezer ember halálához vezettek a budai tárlat adatai szerint. Emellett előfordultak kínzások, fosztogatások és rablások is, amelyek szintén az örményeket sújtották.
Az elavult szerkezetű török birodalomban az ifjútörökök képviselték a megújulás egyik lehetséges útját. Kezdetben őket támogatták az örmények is. A birodalom nacionalista reformerei - illetve az ifjútörök mozgalom jobboldali szárnyának 1908-ban hatalomra került vezetői - később mégis szembekerültek a keresztény örménységgel. Az ifjútörökök 1908-ban jutottak hatalomra, gyakorlatilag három pasa (Talat, Enver és Dzsemal) ragadta magához a döntési jogokat.
Az ifjútörökök – eredetileg a szultánnal szemben az alkotmányt erősítő - mozgalmával szemben II. Abdülhamid szultán ellenforradalmi törekvései gyengének bizonyultak. Ez azonban a kezdetben az ifjútörököket pártoló örményeket sajátos csapdahelyzetbe juttatta. A szultán konzervatív és nacionalista bizalmasai ugyanis vidéki (részben örmények lakta) területekre kényszerültek, miután a hatalmat a fővárosban az ifjútörökök ragadták magukhoz. A helyi konzervatívok az ellenségeskedés szításában voltak érdekeltek, így kapóra jött Adanában, hogy egy örmény férfi a feleségére rátámadó muszlimok közül kettőt úgy megsebesített (az OSZK tárlata szerint önvédelemből), hogy azok belehaltak sérüléseikbe. Egy harmadik támadó is megsebesült, mire a helyi muszlimok összegyűltek, fehér turbán viselésével megkülönböztették magukat, majd a boltosoknak előírták a kötelező nyitva tartást. Így az örmények nem zárhattak be, nem menekülhettek el, s megkezdődött a pogrom, a gyilkolás és fosztogatás az örmény negyedben. Az áldozatok száma 40 ezerre becsülhető a Széchényi Könyvtárban látható kiállítás szerint. Az ifjútörök kormányzat küldött ugyan központi csapatokat a kilikiai Adanába, de azok is végül inkább a muszlimok oldalára álltak.
Az 1909-es adanai mészárlás után az ifjútörök reformokat eredetileg támogató örmények kilátástalan helyzetbe kerültek az egész birodalomban. Hamarosan megbízhatatlannak kezdték tekinteni őket, és az első világháborúba belépő ifjútörök kormányzat sem nézett rájuk már szövetségesként, inkább felforgatónak, a birodalomra veszélyesnek, „szeparatista elemeknek” tartották az örményeket.
Az első világháború alatt, 1915-ben előbb a frontokra küldött katonák közül szelektálták ki a „megbízhatatlan” örményeket. Leszerelték, majd kényszermunkára vezényelték őket. Sokszor megűsatták velük a saját sírjukat, majd belelőtték őket azokba. Az üldözés második hulláma az örmény értelmiséget és a gazdaságilag befolyásos réteget érte el az oszmán-török fővárosban. Az ekkor, 1915. április 24-én kezdődő letartóztatásokra, bebörtönzésekre, majd deportálásokra és kivégzésekre emlékezve tartják az örmény népirtás emléknapját április 24-én. A masszív tömeggyilkosságok ezután, a katonák és az örmény értelmiség, illetve elit meggyengítése, kivégzése, deportálása után kezdődtek meg.
A birodalom különböző pontjain a kiéheztetett, halálra szomjaztatott embereket (döntően örményeket, de néhol más keresztényeket is) a szíriai sivatagba küldték halálmenetekben az oszmán-török csapatok. Közben koncentrációs táborokat is felállítottak. Az áldozatok számát 1,5 millióra is teszik a különböző források, ennél azonban kisebb számú halottról is sűrűn lehet olvasni. A várbeli kiállításon a 1,5 milliós adat szerepel. A túlélők száma is vitatott. Feltehetően százezres nagyságrendű örmény népességet kényszerrel térítettek át iszlám hitre. A kiállítás szerint ezeknek az embereknek a száma elérhette akár a 240 ezret is. Nagyon sok gyereket is iszlám hitű szülők fogadtak örökbe, így ők elvesztették örmény identitásukat.
Az emberieség elleni bűntett kifejezést elsőként 1915 májusában keletkezett diplomáciai dokumentumok használták – olvasható a tárlaton. Ezzel az örmények lemészárlását jellemezték az illetékesek. Az 1930-as években az örmény holokauszt kifejezést is leírták egyesek. Az 1940-es évek elején Raphael Lemkin jogász alkotta meg a genocídium szót, amivel az örmények oszmán-törökök általi deportálását és az európai zsidóság nácik általi megsemmisítését jellemezte. Az ENSZ 1948-ban ismerte el a népirtást mint nemzetközi jogi kategóriát.
