Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Dnyeszter két partján jártunk, hivatalosan nem léptünk át országhatárt, mégis az útlevelünket kérték az átkelésnél, sőt, igazi rendszerváltás előtti idegenrendészeti eljárások alanyaivá is váltunk. Tiraszpol és Kisinyov: két kissé szürreális, de érdekes város, nagyon barátságos helyiekkel.
És akkor Elena (talán így hívták) odaadta mindkettőnk útlevelét a nagy tányérsapkás, széles vállapú, szovjet tisztet idéző egyenruhásnak, aki az adatainkat akkurátusan feljegyezte egy füzetbe. Tollal, nehogy valaki utólag kiradírozhassa! Mindez Tiraszpol egyik külső utcájában, egy lakótelep mélyén megbúvó kisebb ipartelep bejáratánál történt, a portásfülkénél. Adminisztráló emberünk a jelek szerint egyszerre képviselte ezen a szombat délutánon a Dnyeszteren Túli Köztársaság idegenrendészetét, és látott el egyben portási feladatokat is.
Így én hivatalosan a következő napokban Elenánál (vagy Tatjánánál, esetleg Olgánál) laktam, miközben valószínűleg soha többet az életben nem fogunk találkozni, leszámítva, hogy elvállalta, papíron a „nevére vesz”. Erre barátja, Andrej kérte meg, akinél valójában laktam. Andrejnek azonban nincs állandó tiraszpoli lakcíme, így ő nem regisztrálhat, legfeljebb a szülőfaluja rendőrőrsén tehette volna meg, de oda egyikünknek sem volt kedve kibumlizni.
Amúgy Andrej címe sem volt nálam, amikor átléptem a senki által el nem ismert köztársaság határát, hanem egy harmadikat diktáltam be az ugyanolyan tányérsapkás, széles vállapos egyenruhásoknak, amit Tim, egy amerikai srác küldött nekem mailben. Erről sem tudtam semmit, Tim csak annyit üzent, írjam a beutazási lapomra, és kész. A „határőröknek” valószínűleg kapásból lejött, hogy kamu a cím, de nem foglalkoztak vele, így beléphettem „sehol sincs ország” területére, azzal a megkötéssel, hogy 24 órán belül regisztráltatnom kell magamat egy helyi lakossal – így került a képbe Elena (vagy Tatjana, esetleg Olga – tényleg utálatos dolog, hogy nem vagyok képes neveket megjegyezni).
Vodka, márka
A „seholsincs ország” kitétel persze súlyosan dehonesztáló. (Riportsorozatunknak ez a második darabja, első részét a Dnyeszter menti konfliktusról itt olvashatja.) Transznyisztria vagy Pridnestrovie igenis létezik a maga materiális valóságában: egy prémium vodka márka formájában mindenképpen. Az italt természetesen a Sheriff szupermarketben lehet kapni. Tiraszpolban rengeteg Sheriff szupermarket van, mint ahogy az egész területen rengeteg Sheriff benzinkút, ahogy Tóta W. kolléga korábban megírta, a Sheriffnek van még ezen kívül bankja, építőipari cége, szesz-, és kenyérgyára is. Na és persze a focicsapat, a Sheriff Tiraspol, amelynek stadionja bárhol Európában megállná a helyét, a tulajdonos Igor Szmirnov láthatóan annyira vigyáz is rá, hogy a városon kívül, jó messze mindentől építette fel, földi halandó még csak a közelébe sem kerülhet engedély nélkül.
A stadion melletti edzőpálya is van olyan, mint itthon mondjuk a Szusza Ferenc Stadion, ehhez még számoljunk hozzá egy fedett edzőközpontot, egy uszodát és egy lakóparkot, az egészet természetesen kerítéssel körbevéve: „Sheriff-land” állam a (senki által el nem ismert) államban. Ahol egyébként Tim, már ismert amerikai barátunk már ötödik éve él, nyáron egy hostelt üzemeltet, télen ismerőseinek közvetít ki szálláskeresőket. Tim szerint Tiraszpol sokkal jobb hely, mint Los Angeles. Például azért is, mert a Sheriff szupermarketekben a pénztárnál a cigaretta, rágógumi, óvszer mellett „Express Yourself” márkájú terhességi tesztet is lehet kapni - meg lehet venni minden szükséges eszközt egy jó bulihoz jó előre.
A képre kattintva megtekintheti a galériát!
Tiraszpol valóban kellemes hely lehet egy külföldinek, valamint egy olyan helyinek, aki megfelelő jövedelemmel rendelkezik, és esze ágában sincs megkérdőjelezni, hogy „országa” vezetői, a már említett Igor Szmirnov, vagy a most irányító Jevgenyij Sevcsuk jól kormányoz. Ha egyre emberarcúbb is, de mégis csak Európa egyik utolsó rendőr „államáról” beszélünk, ahol szabad média nem létezik, szabad politikai élet sem, a civil szervezeteket is megfigyelik, és ahol a biztonsági szolgálatok máig megtartották a KGB elnevezést. (Egyébként az összes volt szovjet utódállam közül még Belaruszban van ez így.)
A KGB-n kívül megmaradtak a Lenin-szobrok, a már inkább szovjet relikviaként szolgáló utcai kvasz és sörárusító bodék. Természetesen van a régi orosz nyelvkönyvekben szereplő „Park Kulturü” is (kedvelt esküvői helyszín még télen is, a bejárat előtt nagy fekete Mercikkel, BMW-kkel), na és persze sarló-kalapácsos címer, és például a Legfelsőbb Tanács is, mint az „állam” fő döntéshozó szerve.
Bár a cikk elején említett „idegenrendészeti portaszolgálat” a karcsú közszféra egyik mintapéldája is lehetne, ha az utazó tesz egy kis sétát Tiraszpol belvárosában, könnyen az a benyomása lehet, hogy itt valójában szinte mindenki állami alkalmazott. Legfelsőbb Tanács, minisztériumok, rendőrség, KGB, Nemzeti Bank, Alkotmánybíróság, mindez egy 400 ezres közösségnek, és ehhez még számoljuk hozzá, hogy a 120 ezres Tiraszpolnak természetesen saját városi tanácsa is van, nagyjából akkora épülettel, mint a budapesti parlamenttel szemben álló Földművelésügyi Minisztérium.
Buliturizmus
A széles utak, nagy terek, monumentális emlékművek, gigantomán középületek az egykori szovjet várostervezés emlékeiként élnek tovább. A főutcaként funkcionáló Október 25-e út ma már persze jórészt üzletekkel és éttermekkel van tele, az árak csak némileg mérsékeltebbek a hazainál. (Egy sör egy étteremben 400 forint körül, egy pizza, vagy főétel 1200 forint körül van.) Persze elég csak pár száz métert letérnünk a főutcáról, hogy szürke lakótelepekre jussunk, ahol mintha még mindig 1982-t írnánk. A tízemeletesek között ráadásul itt is, ott is egészen falusias hangulatú utcácskákra jutunk, ahol földszintes kis házak bújnak meg deszkakerítések mögött.
Persze, aki megteheti, Tiraszpolban is nagyon jól élhet, a várost egyre inkább kezdik felfedezni a nyugati turisták, elsősorban a nálunk is ismert „buli turizmus” sikeres, Tim szerint nyáron sorra nyílnak a szabadtéri helyek a Dnyeszter mentén, ahol hajnalig lehet fürdőruhában ropni. Télen ugyan kissé szűkül a választék, de a vastagabb pénztárcájúakat két igényesebb klub is várja.
Az egyik a Hotel Rosszija alagsorában, ahol a tiraszpoli aranyifjak szórakoznak elsősorban, a másik a Plazma Klub, ami azért vicces hely, mert a fehér tánctér mentén néhány méterenként hallássérült biztonsági őrök állnak marcona tekintettel, szigorúan kis terpeszben, összekulcsolt kézzel, és itallal a kezében senkit nem engednek a táncolók közé. De csak úgy egyszerűen átsétálni sem szabad a bulizók között, ha mondjuk a pulthoz menne az ember, hanem a lehető legrövidebb útvonalon kell elhagyni a táncteret, és az egészet megkerülve juthatunk el a pulthoz.
A bejutási procedúrához képest már-már csalódást keltően egyszerű volt elhagyni a Dnyeszter Menti Köztársaságot – vagy, ahogy Moldovában emlegetik „a Dnyeszter bal partját”, hiszen a jobb parton természetesen mindenki máig az ország szerves részének tartja az elszakadt területeket. Ettől függetlenül vámhatár létezik a két terület között, így Kisinyovban jóval drágább ugyanaz a vodka, és konyak például, mint Tiraszpolban.
A moldáv főváros egyébként is kifejezetten drága tud lenni, főleg a divatosabb helyek – volt, ahol 900 forintnyi moldáv lejt is elkértek egy sörért. Nem érvényes természetesen persze a lerobbant külvárosi kiskocsmákra, ahol ennek töredékéért is olthatjuk szomjunkat, ráadásul tört oroszunkkal hamar felhívhatjuk magunkra a helyi közönség figyelmét is, és – lévén a moldávok kifejezetten barátságos emberek – könnyen megtörténik, hogy meghívnak minket egy-egy pohár borra, erre ugyanis nagyon büszke minden moldáv. (Olyannyira, hogy a keményebb srácok egyenesen söröskorsóból fogyasztják.) Persze Kisinyovban sem a divatos helyeket kell feltétlenül felkeresnünk, vannak sokkal érdekesebbek is, például a mi romkocsmáinkra emlékeztető Tiporgafia 5, ami egy lepukkant ház ötödik emeletén található, innen kapta a nevét is.
Persze nem árt, ha csak addig isszuk le magunkat, ami nem okoz jelentős zavarokat a mozgáskoordinációban. Még a belvárosban is belefuthatunk ugyanis egy-egy közvilágítást nélkülöző utcába, nem is beszélve arról, hogy olyan kátyúrengeteget, feltört, majd félig visszabetonozott, elhagyott gödrökkel tarkított járdák tömkelegét, mint Kisinyovban, még sehol sem láttam. Nem véletlen, hogy az elit körében a városi terepjárók a legnépszerűbbek, a luxuskategóriás BMW-k, Mercik, Lexusok, Toyoták koncentrációja valószínűleg nemzetközi léptékkel is kiemelkedő. Azt viszont tényleg nem értem, hogy miért vesz valaki a moldáv utakra Ferrarit: néhány száz métert és pár útszakaszt leszámítva szinte sehol nem lehet használni a kocsit.
Egy demokráciáért aggódó kommunista
Kisinyov kissé szürreális hely. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a helyi kommunista párt vezetőjét hallgatja, amint a sajtószabadság és a tiszta választások miatt aggódik; a moldáv demokrácia általános állapota miatt búsong, és arról beszél, milyen szép is lenne, ha jövőre, a Helsinki Záróokmány 40. évfordulóján alakulna egy új, szerinte a jelenleginél demokratikusabb kormány – természetesen az ő vezetésükkel.
Erre, mondjuk, minden esélye meg is van a kommunistáknak, jelenleg ugyanis nagyjából 40 százalékos népszerűséget tudhatnak magukénak, így nagyot kellene változnia a közhangulatnak novemberig, amikor a választások lesznek, hogy ne nyerjenek. Persze – ahogy azt egy politikai elemző ironikusan megjegyezte – Moldovában azon is sok múlik, hogy éppen ki számlálja a szavazatokat.
A kommunisták aggodalmait a demokrácia állapota miatt azért nem teljesen alaptalanok: az egyik legnagyobb politikai botrány éppen januárban pattant ki, amikor a kormány váratlanul a választási rendszer megváltoztatását kezdeményezte, az arányos felől az erősen többségi felé elmozdítva azt. Ez érzékenyen érintené a kommunistákat, akik igazi egyszemélyes pártként a veterán Vlagyimir Voronyin népszerűségére építhetnek; egyedül nincsenek helyben népszerű vezetőik. Nagyon jól jöhet a változás (milyen érdekes…) a kormányzó, de jelenleg erősen gyengélkedő liberális demokratáknak, akiknek sokkal erősebb a helyi beágyazottsága.
A kormánykoalíció egyébként nem is a rossz teljesítménye miatt (a gazdaság tavaly 6 százalékkal bővült, a munkanélküliség is jóval alacsonyabb az európai átlagnál, 8 százalékos), hanem elsősorban a sorozatos botrányok miatt került nehéz helyzetbe. Vadászgatni például a moldáv notabilitásoknak sem mindig szerencsés: 2013 január 1-én a moldáv legfőbb ügyész részvételével tartottak például egyet, amin máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette egy fiatal vadász.
A hatósági vizsgálat nem derített ki semmit, a kisebbik koalíciós partner Demokrata Párthoz tartozó főügyésznek végül mennie kellett, de ezek után az ügyészség mintegy bosszúból sorozatos vizsgálatokat indított minisztériumok, kormányhivatalok ellen, így a helyzet odáig eszkalálódott, hogy áprilisban Vladimir Filat kormányfő is távozásra kényszerült. Utódja Iurie Leanca nemrég amiatt magyarázkodhatott az Európai Unió, az EBESZ és az Egyesült Államok előtt is, hogy a moldáv médiahatóság megvonta három, az ellenzéki pártokhoz húzó tévécsatorna sugárzási jogát.
A fentiek miatt a már említett búsongó kommunista polgártársunk még abban sem biztos, valamilyen sötét trükkel nem halasztják-e el a novemberi választásokat, de erre azért komolyan senki nem számít. Így idén könnyen kormányváltás jöhet Európa hivatalosan legszegényebb, de valószínűleg az egyik legvendégszeretőbb államában. Addigra talán már az uniós előcsatlakozási szerződést is aláírják. Apró sikerek egy nagyon nehéz helyzetben lévő, de a mostaninál sokkal jobb sorsot érdemlő nép történetében.
A riport a DemNet Alapítvány V4Aid projektje keretén belül, az Európai Unió támogatásával valósult meg. A cikk nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.
