Akadtak katonák, akik az aznapi ütközet előtt még mindenképpen be akartak lépni a pártba, hogy ha úgy adódna, akkor kommunistaként essenek el a harc mezején. A sztálingrádi fronton a csata hónapjaiban, csak 1942 augusztusa és októbere között kis híján a duplájára, 53 és fél ezerre nőtt a párttagok száma a Vörös Hadseregben. Szégyen lett volna, ha roham közben bármelyik párttag nem állt volna társai élére.

HVG Zrt.

Szemtanúk ilyen beszámolóival tépázza meg Jochen Hellbeck német történész új könyve azt a mítoszt, amely szerint a szovjet katonákat erőszakkal, halálos fenyegetéssel és kivégzésekkel kényszerítették helytállásra. A néhány hónapja németül megjelent, hamarosan orosz és magyar kiadásban is napvilágot látó Sztálingrád-jegyzőkönyvek azonban a német történeti közvélekedést is kiigazítják, felidézve, hogy Sztálingrádnál a németek nem áldozatok, kálváriájuk nem bekerítésükkel kezdődik, hiszen a csata nyitó fejezeteihez tartozik a Volga-menti nagyváros bombázása is, amely napok alatt civilek tízezreit ölte meg.

A Sztálingrád-jegyzőkönyvek talán legnagyobb feltűnést keltő tabudöntése: Hellbeck nem talált bizonyítékot a tömeges, megfélemlítő kivégzésekre, amelyeket elsősorban a dezertálások megfékezésére létrehozott hírhedt záróosztagoknak tulajdonítanak.

Erről, valamint a szovjet hadsereg komisszárjainak szerepéről a HVG e heti számában olvashatnak további részleteket.