hvg.hu: Az "Innocence of Muslims" film miatt kitört zavargásokra az európai országok közül Franciaország reagált a legmeredekebben, ahol betiltottak az üggyel kapcsolatos minden tüntetést. Franciaország egyrészt a kontinens legnagyobb muszlim kisebbségével rendelkezik, másrészt híresen büszke demonstrációs, ill. sztrájk-kultúrájára és történelmére. Hogyan látják a franciák ezt az ellentmondásos helyzetet, és milyen reakciókat figyelt meg a társadalmuk egyes rétegeiben erre az ellentmondásra?

Berkovits Balázs: Volt szeptember 15-én Párizsban egy nem bejelentett tüntetés az amerikai nagykövetség előtt, amelyen kb. 200 ember vett részt. Ezt a rendőrség feloszlatta, illetve sokakat előállított. Azonban semmi sem utal rá, hogy ez tömegmozgalommá nőné ki magát. A franciaországi muszlim vallási vezetők elítélték ezt a tüntetést is, s itt a helyzet természetesen teljesen más, mint a Közel-Keleten. Sokszor emlegetik a népes franciaországi muszlim közösséget. Azonban az igazság az, hogy az egykori, leginkább arab országokból származó bevándorlók leszármazottai elsöprő többségükben vallástalanok. S ezért nem valószínű, hogy ez a többség (s feltehetően a vallásosok nagyobb része sem, akik mérsékelt iszlám hívők) blaszfémiát kiáltva utcára vonulna.

Egyébként senki nem gondolhatja komolyan, hogy a tüntetéseket az arab országokban, illetve a felütést megadó líbiai támadást és az amerikai nagykövet meggyilkolását az Innocence of the Muslims című film váltotta volna ki – de persze a film megfelelő ürügynek bizonyult. A tüntetők közül aligha látták sokan ezt az „opuszt”, s persze a líbiai terroristák sem ezért csaptak le a szeptember 11-i évfordulón.

hvg.hu: Ebben a feszült helyzetben jelent meg a Charlie Hebdo politikai szatíra-magazin Mohamed prófétára emlékeztető karikatúrája. Az újság dolgozói ezt nem provokációnak nevezik. Gérard Biard főszerkesztő a hvg.hu-nak korábban azt nyilatkozta, hogy ők csak kiállnak a szólásszabadságért, hiszen ez a dolguk. A lap munkatársai francia -és nyugati- társadalmak egyik alapértékére, a szólásszabadságra hivatkoznak. Szerinted hasonlíthatjuk-e a kialakult helyzetet a sokat vitatott "burka-kérdéshez"? Lesz-e, van-e Franciaországban érték-háború?

B. B.: Az újságírók azt mondják, hogy nem provokáció, s valóban, abban az értelemben nem is erről van szó, hogy a muzulmán közösséget szeretnék megsérteni – s szerintem, amikor ezt mondják, ezt komolyan is gondolják. Az más kérdés, hogy mi a nem szándékolt következmény. Ugyanakkor a Charlie Hebdo folyamatosan provokál, de hát mi mást tenne, szatirikus lapként ez a dolga. Az ott dolgozó újságírók baloldaliak, sőt radikális baloldaliak,  így aztán „provokálják” a bankokat, a nagytőkét, a politikusokat, a jobb- és baloldalt, a mindenkori uralmon levőket, akik persze gyakran megsértődnek rájuk, vagy perelik őket – ezt egyébként el is várják. Ezen túl, s ez fontosabb, mint a politikai alapállásukból adódó kritika, a tényfeltáró újságírásban is jeleskednek, számos nagy port kavart botrány indult el cikkeik nyomán, vagyis beteljesítik azt, amit az ember egy demokratikus országban a sajtótól elvár: a hatalom ellenőrzését. Végül és mindenek előtt: a sajtószabadság föltétlen hívei.

Rendőri készültség a Charlie Hebdo szerkesztőségénél. Egyszer már megtámadták őket Mohamed-karikatúra miatt.

AP / Michel Euler

A burka-vita, illetve a burka viselésének betiltása köztereken alapvetően más jellegű, mint a sajtószabadság védelmezése, hiszen konkrét, tartalmi kérdésben foglal állást – a Charlie Hebdo egyébként ostoba vitának titulálta. A burka tiltása Európában csak Franciaországban született meg (állítólag száznál kevesebb nőt érint), illetve részlegesen Hollandiában. Ennek egyrészt köze van a női egyenjogúsághoz, másrészt és leginkább ahhoz, hogy a franciák irtóznak a kulturális másság köztereken való megnyilvánításától, ami számukra az integráció kudarcát reprezentálja. Itt tehát egyszerre van jelen a multikulturalizmustól való félelem, a vallási jelképek magánszférába való száműzése, az „elzárkózó csoportok” (communautarisme) elutasítása, az emberi jogi szemlélet, valamint a terrorizmustól való félelem (az eltakart arcú emberek nem azonosíthatóak).

hvg.hu: Jean-Marc Ayrault francia miniszterelnök úgy fogalmazott, "fontos a szólásszabadság, de felelősségeink is vannak." - Van-e, lehet-e a szólásszószabadságnak feltétele egy szabad nyugati társadalomban? Érez-e erről konszenzust a franciák között?

B. B.: Nyilvánvaló, hogy egy miniszterelnöknek a következményeket kell mérlegelnie kül- és belföldön egyaránt. Ayrault nem a sajtószabadság korlátozására buzdított, hanem egyfajta önkorlátozásra az adott helyzetben, talán terrorista támadásoktól tartva. Persze a terrorizmusnak ebben az értelemben nincsen kiváltó „oka”, számára csupán ürügyek kellenek, ugyanakkor a terroristák figyelme fordulhat egy bizonyos ország felé.
 
hvg.hu: Ayrault felelősségről beszélt - itt nyilván Líbia amerikai nagykövetének és kollégáinak halálára gondolt. A karikatúra megjelenését követően több arab országban bezárták a francia követségeket, iskolákat. Eközben muzulmán kommentátorok tapintatot kérnek számon a Charlie Hebdón és társain - hiszen itt nem csak politikai szatíráról van szó, hanem arról is, hogy a muzulmán vallás tiltja a vallásalapító bármilyen vizuális ábrázolását. Csakhogy a rajzot készítő karikaturista nem muszlim, így joggal kérdezheti, milyen alapon akarják kiterjeszteni rá ezt a tilalmat. A kérdés tehát, hogy ki sérti kinek az értékeit, és hogy egy ország felfüggesztheti-e az elveit az egyik kisebbsége igényei miatt.

B. B.: Nemcsak muzulmán kommentátorok jártak el így, hanem sokan mások is. Ezek az emberek úgy gondolják, hogy a sajtószabadságnak, a véleménynyilvánítás szabadságának is vannak jól kijelölhető határai. De hát mindig az a kérdés, hogy e határok hol húzódnak. Olyan is volt, aki a Charlie Hebdo újságíróit nevezte meg fanatikusként, a sajtószabadság „ajatollahaiként”, ami nyilvánvalóan tarthatatlan kifordítás. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Charlie Hebdót jellemzi egyfajta naiv hevület, vagy akár felvilágosító arrogancia. De itt ugye mindig egy univerzálisan érvényesnek tatott elv, a szólás szabadsága áll szemben egy tartalmi megfontolással avagy korlátozással, amely ez esetben az istenkáromlás, a „blaszfémia” korlátozása lenne. Csakhogy a valláskritika a felvilágosodás és a liberalizmus egyik legősibb hagyománya, a korlátozására való felhívás ezért igencsak furcsán hat a francia forradalom hazájában. A blaszfémia jogi tényállását a francia forradalom törölte el először, hogy azután 1830-tól végleg kikerüljön a törvényszövegekből. Ezen kívül Franciaországban az állam és az egyház szétválasztása megkérdőjelezhetetlen evidencia, a vallásgyakorlás szigorúan a magánszférához tartozik.

Persze, egyfelől, a szólásszabadságnak mindenhol vannak bizonyos korlátai, ám ezek bevezetését nagyon meg kell indokolni. Másfelől pedig lehet azt mondani, hogy ez esetben nem a vallás kritikájáról van szó, hanem mások érzékenységének megsértéséről, illetve otromba és leegyszerűsítő ábrázolásról. A karikatúra azonban mindig sztereotip és leegyszerűsítő, ez egy ilyen műfaj, ezért könnyen keveredik az előítéletesség gyanújába is. Csakhogy, s erre előszeretettel hivatkoznak az ott dolgozó újságírók, a Charlie Hebdo nem vádolható iszlámellenes elfogultsággal, hiszen minden vallást ugyanúgy gúnyolnak és kritizálnak. Az ő ellenfelük – saját bevallásuk szerint - a vallás mint olyan, a fanatikus hit, amelyet nem érintett meg a szekularizáció. „A mi identitásunkat az összes vallás elleni küzdelem alkotja”- mondják. „Addig kell folytatni, amíg az iszlám annyira banálissá nem válik, mint a katolicizmus” - ugyanis kizárólag az iszlám részéről érik őket fenyegetések, ami számukra ugye azt jelzi, hogy e vallásban még mindig erős a fanatizmus, ezért ellene a küzdelmet folytatni kell. Hiszen, ha a pápát ábrázolják szexuális pózban, nem gyújtják fel a szerkesztőséget, legfeljebb beperelik őket. 
 
hvg.hu: A karikatúrával kapcsolatban felvetődik a gyűlöletbeszéd fogalma. Ön szerint mennyire reális, hogy szándékos uszítás, provokáció történt volna?

B. B.: A vallás kritikája önmagában nem gyűlöletbeszéd és nem rasszizmus. Ha ezt megtiltják, minden kritika megtiltható. Az elmúlt tizenöt évben az Iszlám Konferencia Szervezetéhez tartozó 57 ország azért küzdött, hogy a nemezetközi jog szankcionálja a blaszfémiát – amiképp ők teszik saját, otthoni törvényhozásukban. Természetesen erre a nemzetközi porondon semmi esély, furcsa is lenne, ha nem lehetne bírálni például a sáriát, az iszlám törvénykezést. Egyébként sok országban pontosan azért nem tiltják a Holokauszt-tagadást, és más egyéb negacionizmust, mert úgy vélik, hogy túlságosan korlátozná a szólásszabadságot, nem várt következményként fontos dolgok megvitatását tenné lehetetlenné. Például Franciaországban az idén ezért nem sikerült elfogadtatni az örmény népirtás tagadását tiltó törvényt, pedig a Nemzetgyűlés és a Szenátus is megszavazta, mivel az Alkotmánytanács végül is megsemmisítette.

"A multikulturalizmus gondolata mindig is távol állt a franciaországi republikánus eszmétől"

AP

Persze, ettől függetlenül, a népirtás tagadása mindig annak megismétlésére hív fel, ezért a tiltás mellett szerintem jobb érvek szólnak. Ezzel szemben gyűlöletbeszédet emlegetni a karikatúrákkal kapcsolatban súlyos tévedés, itt inkább a felvilágosodás értékeinek leegyszerűsítő és dacos védelmézéséről van szó. Leegyszerűsítő, mert egyrészt elfogadja, hogy a tüntetések és zavargások a muzulmán országokban ténylegesen alulról jövő kezdeményezések lennének, spontán reakcióképpen az említett filmre, másrészt, hogy kizárólag vallásilag motiváltak. Ebből adódik a konklúzió: tovább kell feszíteni a húrt, hogy lássák, nem hátrálunk meg, illetve hogy a fanatikus hívek belássák, dogmatikusan ragaszkodnak valamihez, ami semmilyen módon nem igazolható. A dac, az értékek melletti feltétlen kiállás ugyanakkor nagyon is üdvözlendő lehetne, ha helyes diagnózisra támaszkodna.

hvg.hu: A Charlie Hebdo magazin, amelyet most marketingtrükkel, provokációval gyanúsítanak, egyszer már címlapon közölt egy Mohamed-karikatúrát. Ezt követően tavaly novemberben párizsi szerkesztőségüket Molotov-koktélokkal megtámadták és az leégett. Az esetet az összes francia muzulmán szervezet elítélte. Bátor húzás volt a részükről az újabb szatirikus-rajzos reakció? A franciák szemében ők a szólásszabadság valamiféle hősei lettek?

B. B.: A Charlie Hebdo felvilágosító hevülete pontosan azt célozza, hogy a fanatikusnak tartott hívek emancipálódjanak a vallás alól, váljanak felvilágosult polgárrá. Azonban itt van egy alapvető félreértés, legalábbis, ami a franciaországi helyzetet illeti. Nevezetesen, a Charlie Hebdo úgy tesz, mintha kizárólag a vallás kritikájáról lehetne szó, mintha ez egyértelműen leválasztható lenne a kisebbségi és alárendelt helyzetről, ami a muzulmán erdetű bevándorlók osztályrésze. A franciaországi bevándorlók többségét tehát nem vallásosságukban sérthetik meg a karikatúrák (minthogy nem vallásosak), hanem kisebbségi léthelyzetükben – amennyiben úgy érezhetik, hogy a kifigurázott Mohamed azt jelenti, hogy őket a többség fanatikus muzulmánként képzeli el, akik elmaradottak, robbangatnak, és egyáltalán képtelenek beilleszkedni a többségi társadalomba.

A sok szempontból kevéssé sikeres francia integrációs illetve asszimilációs modell mindenféle kollektív jog és identitás tagadására épült, azonban az észak-afrikai bevándorlókat etnikailag és kulturálisan nagyrészt „inkompatibilisnek” tekintette (vagyis az iszlám cimkéje alatt konstruált számukra kívülről egyfajta egységes identitást), és szembeállította az európai és „fehér” bevándorlókkal, az asszimiláció sikeres példáival. Ezen túl, ahogy Gérard Noiriel, a neves történész kifejezte, a bevándorlást a franciák sohasem gondolták el úgy, mint amely gazdagíthatná nemzetüket, amelyet nem etnikai alapon fogtak fel. A multikulturalizmus gondolata mindig is távol állt a franciaországi republikánus eszmétől, amely az univerzálisként elképzelt francia nemzetbe próbálta meg „beemelni” a bevándorlókat, s egyúttal civilizálni őket. Azonban úgy tűnik, ezt az univerzalizmust mégis csak a konkrétan létező, etnikai sajátságokkal felruházott francia nemzet fejezi ki a franciák számára, s belátható, hogy a bevándorlók és leszármazottaik igen nehezen nyernek bebocsáttatást ebbe az egyszerre univerzálisnak (a felvilágosodás kitűntetett hordozójának) és partikulárisnak (etnikailag és kulturálisan franciának) tekintett közösségbe.

Azonban a sok országban állami ideológiává vált fanatikus iszlamizmussal szembeni kiállás nagyon is fontos, és itt erőteljes szimbolikus gesztusokra is szükség van. Kérdés, hogy hogyan kerülhető el az ilyen típusú kritika félresiklása, az újságíróknak ezen kellene törni a fejüket. 

hvg.hu: Lehet-e Párizsban zavargásokra, összecsapásokra számítani? Meg fogják-e szegni a demonstrációs tilalmat - és ha igen, Ön szerint a Charlie Hebdo rajz megjelenése nélkül is megszegték volna?

Nem valószínű, hogy Franciaországban zavargások lesznek, minden muzulmán szervezet a szórványos tüntetések ellen foglalt állást, amelyeken amúgy is nagyon kevés ember vett részt. Ahogy az egyik vallási vezető megjegyezte: „A muzulmánok megvető csenddel feleltek a provokációra”.