Az elnökválasztási kampány lezárulásával visszatértek a normális mederbe a francia – német kapcsolatok. A klasszikus tandem azonban mégsem állt helyre és „Merkozy” helyett mégsem beszélhetünk „Merkhollande”-ról. François Hollande-ot sok kritika éri a jobboldal részéről a francia – német kapcsolatok kezelése és tágabb értelemben Európa-politikája miatt. A francia – német motor működésében a látványosan hangoztatott „gyümölcsöző munkakapcsolatok” ellenére ugyanis továbbra is mutatkoznak kommunikációs zavarok, apróbb feszültségek, amelyekre a külön tartott sajtóértekezletek és az előzetes informális találkozók hiánya is utal. Pedig a francia – német páros „különleges kapcsolata” - mint erre Le Monde egyik júniusi számában a volt európai ügyekért felelős miniszter, Laurent Wauquiez is figyelmeztetett – az EU működésének kezdetektől fogva alapköve és záloga. Németország nem helyettesíthető más országokkal ebben a partneri viszonyban.

Hollande demokratikusabb, az állampolgárok bizalmát élvező „polgárbarátabb” és szolidáris Európát képzel el, a partnerek álláspontját jobban figyelembe vevő, kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat az EU-ban. Mint erre Jean Quatremer a Libérationban rámutatott, Sarkozyvel ellentétben, aki a jelenlegi válságot elsősorban pénzügyi válságként kezelte és elégségesnek vélte a tandem által irányított kormányközi megoldásokat, Hollande inkább annak politikai összefüggéseit hangsúlyozza. Megítélése szerint ugyanis az unión belüli válság döntően politikai, nincs pénzügyi szolidaritás a tagállamok között, „az eurozóna nem egy nyelven beszél és az állampolgárok és piacok elveszítették bizalmukat”. A motor szerepét, jelenleg azonban úgy tűnik, egyetlen hiteles és hitelképes személyként Angela Merkel tölti be.

A német kancellár és az új francia elnök viszonyának alakulásán az sem változtatott, hogy 2012 a francia – német barátság éve. 1962-ben júliusában Charles de Gaulle, francia köztársasági elnök Reims-ben fogadta Konrad Adenauer kancellárt, majd ezt követően, 1962 szeptemberében de Gaulle németországi tartózkodása során több városban mondott beszédet német nyelven (!) és foglalt állást a két nép barátsága mellett, megnyitva ezzel az utat a megbékélés felé. Az 50 éves évforduló alkalmával megemlékezésre került sor Angela Merkel és François Hollande részvételével szeptember 22-én Ludwigsburgban. Ennek a megemlékezésnek az aktualitását azonban az euróválság és az unió jövőjéről folyó viták adták. Bár beszédében Hollande kifejtette az integrációban való továbblépés szükségességét, komoly bejelentésre nem került sor.

Történelmi fordulat?

A komoly bejelentések már korábban történtek. A kormány és államfők 2012 június végi csúcstalálkozójának javaslatai alapján Manuel Barroso szeptember 12-én Az unió állapota címen az Európai Parlament előtt tartott évértékelő beszédében ambiciózus célkitűzéseket fogalmazott meg. A bankunión és az egységes bankfelügyeletre vonatkozó elképzeléseken túlmenően kevesebb visszhangot keltett Barroso beszédének az a része, amely a politikai integráció továbbvitelének lehetőségét és formáit elemezte. Az Európai Bizottság elnöke az uniót ért kihívásokra a föderális megoldások javaslatával állt elő, amelyben a nacionalizmus és populizmus térnyerése elleni harc eszközét látja.

Hollande és Merkel

AP

Az unió„alapító atyjai” - mint írásaikban ennek számos alkalommal hangot adtak - , a föderáció hívei voltak. Maga a föderáció kifejezés azonban eddig nem szerepelt az EU alapdokumentumaiban: a Római Szerződés „az Európa népei közötti mind szorosabb egység”-ről beszélt és e tekintetben ennél tovább a Maastrichti Szerződés sem ment. Barroso – aki tanulmányait a Genfi Egyetem Európa Tanulmányok Intézetében az ismert föderalista gondolkodó, Dusan Sidjanski mellett folytatta, sőt rövid ideig asszisztenseként is dolgozott - lényegében a Bizottság korábbi elnökének, Jacques Delors-nak 1994-ből származó elképzelését elevenítette fel, amikor a „nemzetállamok föderációja” kifejezést használta beszédében.

A kifejezés a ’90-es években nagy vitát váltott ki szakmai berkekben: a jogászok és politológusok rámutattak annak gyenge pontjára, az európai fejlődésnek az amerikai szövetségi modelltől eltérő vonásaira, és arra tényre, hogy a nemzetállamok léte nem a föderáció, hanem a konföderáció (államok szövetsége és nem szövetségi állam) lehetőségét hordozza magában. A kormányköziség és supranacionalitás kettősségére épülő uniós intézményrendszer inkább „hibrid” megoldásnak tekinthető, amelyet sajátosságai alapján különböző elnevezésekkel illettek.

A kormányköziség és szupranacionalitás finom egyensúlya azonban megbillenni látszik, és a jelenlegi válság a politikai integráció továbbgondolására ösztönöz. A „vízionárius” elképzeléseiről mindeddig kevésbé ismert bizottsági elnök, kilépve a kormány és államfők árnyékából, valószínűleg további vitát fog generálni azzal, hogy felelevenítette nagy elődjének elméletét. Barroso a válság ellen reformokat javasolt: a monetáris, a költségvetési és a bankunió mellett beszédében felvetette a politikai uniót kérdését, ezzel együtt pedig a szélesebb európai demokrácia kérdését is. Konkrét politikai javaslatként szorgalmazta az európai közéleti tér megteremtését, kitért a parlamenti pártok „európanizálására”, a pártokra vonatkozó szabályok megerősítésére és azt javasolta, hogy a 2014-es választásokon a főbb pártok állítsanak jelölteket a Bizottság elnöki posztjára. Ez a választások európai jellegének és témáinak erősítése mellett az EP választásokon való részvételi hajlandóságot is növelné. A Bizottság elnökének parlament általi megválasztására tett javaslata pedig alapvetően átalakíthatja az EU intézményi struktúráját.

Barroso Merkellel. Mindketten a föderalizáció mellett állnak

MTI / EPA

A németek egyértelműen hajlanak a föderalizmusra. Merkel kancellár korábban maga is inkább a kormányok közti együttműködés mellet érvelt, most már inkább úgy gondolja, hogy bizonyos kérdésekben a nemzeti döntéshozatal helyett uniós kézbe kell adni a döntéseket. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter viszont már régebb óta a föderalista elképzelések mellett áll. Nem meglepő, hogy a németek föderalista elképzeléseit elsősorban a fiskális kérdések, a német befizetések feletti hatékonyabb ellenőrzés igénye motiválják.

Francia visszhang

A francia sajtó inkább vitaindító előadásként értékeli Barroso beszédét, amellyel a Bizottság elnöke tesztelni kívánja a politikai partnereket és a közvéleményt. Meglepő viszont, hogy a beszéd - mint ahogy arra az írott sajtóban felhívták a figyelmet - csaknem észrevétlen maradt a francia médiában: Barroso évértékelőjét egyetlen csatorna sem közvetítette egyenes adásban.

Úgy tűnik, maga a föderalizmus is tabu téma Franciaországban, amely erősen megosztja a közvéleményt. Hollande már a júniusi csúcson is óvakodott a szónak a dokumentumban való szerepeltetetésétől, az „F wold” helyett inkább az európai szolidaritás és európai politikai integráció együttes megvalósítását magában foglaló „szolidáris integráció” kifejezést javasolta használni. Hollande-hoz hasonlóan enigmatikusan fogalmazott Najat Vallaud-Belkacem kormányszóvivő is, és a beszéd kapcsán csak annyit jelentett ki, hogy a kormány támogatja a tagállamok nagyobb mértékű politikai integrációját: az eurozóna válságát „több és jobb Európával” lehet legyőzni.

Franciaország és köztársasági elnöke egyenlőre nem tűnik késznek a föderalizmus kifejezés elfogadására. Kerülné a vitát a pártjában, és inkább a kis lépések politikáját választaná. A Szocialista Pártot is megosztó 2005-ös Alkotmányszerződést elutasító referendum ugyanis óvatosságra inti. Annál is inkább, mert a legutóbbi közvélemény-kutatások felmérései szerint 20 évvel Maastricht ratifikálása után a franciák 64%-a nemmel voksolna az egységes pénz bevezetéséről döntő szerződésre. A válaszadók 55%-a pedig úgy véli, hogy az euró hátrányt jelentett a válságban és negatív következményekkel járt a gazdaság versenyképességére, a munkanélküliségre és az árak alakulására. A többség (64%) hasonlóképpen vélekedik az európai föderáció tervéről is és kevésbé tartja valószínűnek egy egységes európai állam létrejöttét. (64%).