Sarkozy mélyrepülésének legfőbb oka, hogy a mandátuma végéhez közeledve lassan egyértelművé válik, legfontosabb választási ígéretét, a vásárlóerő növelését nem sikerült teljesítenie. Ebben kétségtelenül szerepet játszott a válság is, csakhogy a válságot a francia választópolgárok többsége a liberális gazdaságpolitika válságaként tartja számon. Sarkozy márpedig a liberális gazdaságpolitika elkötelezettje, sőt, sokak számára megtestesítője Franciaországban. Az ő szemükben a válság nem menti fel Sarkozyt: ellenkezőleg, épp az általa képviselt gazdaságpolitika bűnét látják benne. Sarkozy másik nagy vállalása néhány strukturális reform végrehajtása volt, de ezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, miközben nagyon sokaknak fájtak. Minderre ráadásként jött néhány kormány- és kormánypártközeli botrány, mint a Bettencourt-ügy, melyben a L’Oréal többségi tulajdonosa rendszeresen pénzelt Sarkozy köreihez tartozó politikusokat. 2007 óta „Sarko” négyszer kényszerült átszervezni a kormányát, külügyminiszterből például most koptatja a harmadikat. A legújabb felmérések szerint Nicolas Sarkozynek egyre kevesebb esélye van a duplázásra.

Főleg, hogy úgy tűnik, baloldalról ezúttal nem a „kedves” Ségolène Royallal kell megküzdenie, hanem az IMF jelenlegi igazgatójával, a vérprofi Dominique Strauss-Kahnnal. A francia bal immár évek óta képtelen igazán komoly és hiteles jelölttel előrukkolni: 1995-ben Lionel Jospin kikapott Chiractól, 7 évvel később ugyanőt a szélsőjobboldali Le Pen már az első fordulóban kiszorította, 2007-ben Ségolène Royal sem tudta megszorítani Sarkozyt. François Mitterrand óta nem volt a szocialistáknak igazán karizmatikus jelöltjük, és ezen természetesen nem segít, hogy évek óta ugyanazok a nevek forognak a francia bal élvonalában. Ebből az állóvízből emelkedett ki a franciák által csak DSK-nak becézett Strauss-Kahn, és vált a jobb és bal kompromisszumának szimbólumává. DSK régóta erős ember a francia baloldalon, és kétségtelenül nagy teljesítmény volt tőle szocialista politikusként eljutni az IMF igazgatói székéig. Sokan gondolják úgy ezért, hogy Dominique Strauss-Kahn az egyetlen szociális problémákra érzékeny politikus, akinek ugyanakkor kisujjában van a kapitalizmus is. Hogy mennyire, azt jól mutatja, hogy egyes szélsőbaloldali erők szerint Strauss-Kahn „rosszabb, mint Sarkozy”, és saját táborában is akadnak, akik olyan jó kapitalistának tartják, hogy csak végszükség esetén szavaznának rá. Ugyanakkor DSK könnyedén győzi meg a bizonytalan jobb-közép szavazókat, így ebben a pillanatban úgy a legnépszerűbb potenciális elnökjelölt Franciaországban, hogy kampányát – ellentétben a már a szocialista párt előválasztásaira készülő aspiránsokkal – még meg sem kezdte, hiszen az IMF szabályzata szerint igazgatóként nem politizálhat. Jobboldalt még reménykedhetnek abban, hogy DSK végül nem is indul, ugyanakkor Sarkozynek távolról sem ő jelenti az egyetlen problémát.

Egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy Sarko pártjában, az UMP-ben bárki kihívná az elnököt, de még ez sem teljesen kizárt. Miniszterelnöke, a szürke eminenciás szerepét játszó François Fillon ugyanis egyre népszerűbb, színesebb és önállóbb személyiséggé válik, és tavaly több csatát is nyert Sarkozy ellen. Noha a francia elnök szereti idejekorán a háttérbe szorítani esetleges kihívóit (legutóbb például egyik leghűségesebb fegyverhordozóját, Brice Hortefeux-t száműzte a belügyminisztérium éléről), és tudható, hogy Fillont nem is kedveli túlzottan, ez utóbbit nem sikerült elmozdítania a miniszterelnöki posztról, pedig állítólag tavaly már nagyon szerette volna. Ha tovább folytatódik Sarkozy vesszőfutása, az sem zárható ki tehát, hogy még a jelöltségről is lecsúszik.

Nicolas Sarkozy

AP

De ha nem csúszik is le, a jobboldalon további kellemetlenségek várhatják. Tavaly esett ki a pikszisből az addig környezetvédelmi miniszterként dolgozó és igen népszerű Jean-Louis Borloo. Borloo a miniszterelnökségre hajtott, de nem érte el a célját, így otthagyta a kormányt, és egyelőre nem tudni, mire készül, készül-e valamire. Ha netán elindulna az elnökválasztáson, néhány százaléknyit biztosan elvinne Sarkozy táborából. Ugyanez a helyzet az UMP-tagságiját a közelmúltban visszaadó Dominique de Villepinnel, aki új formációja, a République Solidaire élén szállhat csatába, tovább morzsolva a jobboldali szavazótábort. Ha DSK-nak sikerül elcsakliznia Sarkozy táborának egy részét, még az is előfordulhat, hogy a megosztott jobboldalról nem Sarko, hanem a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen kerül ki győztesen, és jut be a második fordulóba. Annál is inkább, mert az öreg Le Pen lánya egyre komolyabb jelöltté avanzsál.

Nicolas Sarkozy 2007-ben a szélsőjobboldali szavazók egy részének megnyerésével biztosította be győzelmét. Az azóta is rendszeresen xenofóbiával vádolt elnök odáig ment a radikális jobboldaliak csábításában, hogy a választások után Marine Le Pen kifakadt, mondván, bosszantó, hogy Sarkozy azzal nyer, amit édesapja évek óta hajtogat. Győzelme után Sarkozy többször hadat üzent a bevándorlásnak, egy ideig külön minisztérium felelt a bevándorlás és a nemzeti identitás ügyéért, betiltotta a burkát, majd a javarészt román cigányok tömeges hazatelepítésével nemzetközileg is kicsapta a biztosítékot, de mindezen erőfeszítések ellenére a szélsőjobboldali szavazók kiábrándulni látszanak belőle. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy Sarkozy regnálása óta egyre jobban eldurvul a helyzet az évek óta problémát jelentő leszakadt külvárosokban. Egyes francia városrészekben ugyanis a fiatalok munkanélküliségi rátája az arab országokéival egyezik meg, és Sarkozy keményvonalas rendpártisága, úgy tűnik, csak tovább ront a helyzeten.

Az utóbbi években rendszeres a külvárosokban a fiatalok, kamaszok rendbontása, lassan szokványossá válik, hogy a kemény rendőri fellépésekkel együtt járó vélt vagy valós túlkapások hatására országszerte hetekig tomboljon a lepukkant városnegyedek tétlen fiatalsága. Márpedig a közbiztonság nagyon fontos hívószó a jobboldalon, így a szélsőjobboldali szavazótábor egyre kevésbé bízik Sarkozyben, szimbolikus politikájára egyre kevésbé fogékonyak, míg ugyanez a szimbolikus politika a végletekig felbőszíti a baloldali szavazókat. Két hete sincs, hogy a Harris Interactive nevű közvélemény-kutató megjelentetett egy felmérést, mely szerint ha most tartanák az elnökválasztásokat, az első fordulót nem más nyerné, mint Marine Le Pen. Ugyanezen kutatás szerint ha a baloldal jelöltje Dominique Strauss-Kahn volna, Sarkozy be se jutna a második fordulóba. De ha valaki más, akkor sem lenne egyszerű a dolga. A szóban forgó közvélemény-kutatással kapcsolatban felmerültek módszertani aggályok (az intézet ajándékokat osztogatott a kérdésekre válaszolóknak), de ha ennyire nem is népszerű Marine Le Pen, az már hónapok óta látszik, hogy jön fölfelé.

Mindezen körülmények mellett egyre egyértelműbb, hogy Sarkozynek nagyot kell dobnia, ha biztosan versenyben akar maradni. Ilyen nagy dobás lehetne például egy, a nagy francia forradalom jelszavaival fémjelzett, győzedelmes háború. Annál is inkább, mert az arab világ eseményei igen rosszul csapódtak le a francia kormánynál. Az országnak és lakosságának történelmileg amúgy is fontos Magreb-országok rezsimjeivel általában elnéző francia vezetés nem tudott elég gyorsan reagálni a változásokra. Hatalmas botrányt okozott, mikor kiderült, hogy a külügyminiszter, Michèle Alliot-Marie a tunéziai elnök, Ben Ali klánjának magángépével ment szilveszterezni, később a miniszterelnök, Fillon is bevallotta, hogy igénybe vett ilyen gépét, majd azt is elismerte, hogy Franciaország rendvédelmi eszközöket szállított Ben Ali rezsimjének a háborgó ellenzék leveréséhez. Sarkozynek jól jött tehát az alkalom, hogy Kadhafival szemben már a „jó oldalon” szálljon harcba. Az amúgy is tudható, hogy Sarkozy külügyben és diplomáciában erős játékos, az EU soros elnökeként Grúzia és Oroszország közötti sikeres békeközvetítését például még legvérmesebb ellenfelei is elismeréssel emlegették. Sarkozy joggal gondolhatta, hogy könnyebben boldogul az ENSZ BT-vel, mint a saját választópolgáraival, könnyen elképzelhető, hogy ezért sietett annyira Franciaország elismerni Líbia forradalmi vezetését. A New York Times ENSZ-forrása szerint a nemzetközi offenzíva legelején a francia gépek a szövetségesekkel való egyeztetés nélkül indultak a líbiai hadszíntérre – mintha valakinek nagyon fontos lett volna, hogy az első tankokat francia Rafale-ok lőjék ki.

Az ügy pikantériája, hogy a francia elnök néhány éve már amúgy is pikkel Kadhafira. 2007 decemberében ugyanis Nicolas Sarkozy a nyugati hatalmak közül elsőként fogadta Moamer Kadhafit Párizsban. A hivatalos állásfoglalás szerint azért, hogy ezzel hozzájáruljon Líbiának a nemzetközi szcénába való fokozatos visszatéréséhez, a gesztusnak azonban volt egy sokkal gyakorlatiasabb célja is: Sarkozy atomerőmű-technológiák, Airbusok és hadászati eszközök eladásáról akart tárgyalni Kadhafival. A politikailag, morálisan és ideológiailag is rendkívül erősen támadott üzleti megbeszélés fiaskóval zárult, a hárommilliárdos megrendelésben reménykedő Sarkozynél Kadhafi végül alig 300 milliónyi berendezést jegyzett elő. Ha rosszindulatúak akarunk lenni, még azt is gondolhatjuk, Sarkozy a mostani offenzívával személyes sérelmét is törleszteni akarta. Annak pedig nagyon örülhet, hogy a Kadhafi által megrendelt 14 Rafale-ból eddig egyet sem szállított le a francia Dassault Aviation.

A szerző a Franciaországgal foglalkozó mistinguett.blog.hu blog gazdája