A kétszintes villa Sanghaj belvárosában zarándokhely, a mellé épült múzeummal együtt arra emlékeztet, hogy 1921. július 1-jén 13 küldött – köztük az ifjú Mao Ce-tung – részvételével ott tartotta alakuló kongresszusát a Kínai Kommunista Párt (KKP). Az út túloldalán magas, modern irodaépület, délre a nagyváros egyik előkelő lakónegyede, a villa mögött egy szivarszalon, néhány percnyi sétára pedig egy McDonald's. Ahogy a kommunista párt szülőhelyét körbeveszik a tőke jelképei, úgy rejtette Kína kapitalista gúnyába a hivatalosan még mindig államszervező erőként létező kollektivista ideológiát. Az eredmény pedig olyan, ellentmondásoktól feszülő ország, amely az idén a válság viharában egyenlő partnerként tárgyalt a kínai megtakarításokra szoruló USA-val, és a világ harmadik legnagyobb gazdaságává és első számú exportőrévé lett.

HVG

A kezdet nem ezt ígérte. Amikor Mao az egykori pekingi császári palotaegyüttes, a tiltott város mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a népköztársaságot, Kína kirívóan szegény, háború sújtotta, elmaradott ország volt. Hol volt már a Középső Birodalom? Amelynek a világ a puskaport, a papírt vagy a porcelánt köszönheti, amelynek a 15. század elején nagyobb hajóhada volt, mint az európai hatalmaknak együtt, s amely egy brit közgazdász számításai szerint még bezárkózottságában is a világgazdaság teljesítményének a harmadát adta 1820-ban, mielőtt a nyugati féltekén nekilendült volna az ipari forradalom. Az évszázados leszakadást Mao nagy ugrással akarta behozni. Ám az erőltetett kollektivizálás és iparosítás 40 millió halálos áldozattal járt, az ezt követő kulturális forradalom pedig az újabb milliós emberveszteség mellett az ideológiai alapokban okozott törést.

A népköztársaság idén ünnepelt 60 évéből az első három évtized felfordulását másik három egyre gyorsuló építkezése követte, miután Teng Hsziao-ping 1978-ban elindította, majd 1992-ben felpörgette a gazdasági reformokat. A kapitalizmus áldásaként az országban az egy főre jutó gazdasági teljesítmény a harminc évvel ezelőtti hússzorosára, 6 ezer dollárra ugrott. Pedig a Richard Nixon amerikai elnök történelmi látogatásáról tudósító veterán újságíró, Dan Rather visszaemlékezése szerint 1972-ben a nagyvárosokon kívül még középkori állapotok uralkodtak Kínában.

Gombamód szaporodnak a felhőkarcolók, autópályák, gyorsvasutak épülnek, és Kínában ma már 221 városnak van egymilliónál több lakosa, míg egész Európában mindössze 35-nek. A születéskor várható élettartam az 1949-es 35 évről 73 fölé emelkedett, a 80 százalékos írástudatlanság 4 százalék alá mérséklődött, és az 1,3 milliárdos lakosságból több száz milliós középosztály nőtt ki, amelyet Mao fenyegető burzsoá csökevénynek tartott. Az egyre nívósabb egyetemeken – amelyek felszámolása a kulturális forradalom egyik célja volt – évente hatmillióan végeznek, és csak mérnökből félmillió kap diplomát. Kína a világgazdaság legfontosabb ipari manufaktúrája, ahol az egykor jellemző bedolgozás után ma már saját világhódító márkák is vannak.

A kommunista ideológia és a kapitalista gyakorlat húsz éve állt tartósan külön pályára. Az 1989-es Tienanmen téri vérengzést követően a sorait rendező kínai vezetés – Tenggel a színfalak mögött – azt az alkut ajánlotta a lakosságnak, hogy a gazdasági gyarapodásért cserébe ne kérdőjelezzék meg a párt hatalmát. A kínaiak éltek ezzel, kiépült a modern fogyasztói társadalom, a KKP tagsága pedig 74 millióra duzzadt.

A sajátos kínai kapitalizmus átkaként a jövedelmi olló szélesebbre nyílt, mint az 1949-es kommunista fordulatot megelőző, elégedetlenséget szülő időszakban bármikor. A nagyvárosokban luxusautókban suhanók és a csillogó bevásárlóközpontokban pénzt költő tömegek mögött ott vannak a vidéki migráns munkások tízmilliói. Mindannyiuk hátterében pedig a több száz milliós paraszti réteget még mindig csak alacsony színvonalon eltartó vidék. Az etnikai feszültségtől terhes két tartomány, Tibet és Hszincsiang a gazdasági fellendülésből csak a betelepülő han kínaiak gyarapodását látja, Kína nagyhatalommá emelkedését pedig abban mérheti le, hogy halkul a nyugati kormányok elnyomást bíráló hangja.

A párt a felszínen továbbra is kommunista szólamokkal él, és nacionalista húrokat penget, miközben a növekedésben és a stabilitásban játszott szerepét hangsúlyozza. A látványos elemek közé tartozik a tavaly nyári pekingi olimpia – ahol Kína nyerte a legtöbb aranyérmet –, a Tajvannal szembeni kardcsörtetés, vagy a néphadsereg modernizálása éppúgy, mint az 1980-as években még jobbára sötét tónusokkal festett Mao-kép újrarajzolása. A 60. évfordulóra megrendelt, szeptemberben bemutatott, A köztársaság születése című filmben a Nagy Kormányos már tompított politikai hevületű, helyenként a kapitalizmus iránt is megértést, sőt emberi arcot mutató vezérként tűnik fel. A szereplők között pedig olyan külföldön élő kínai származású akciósztárok jelennek meg, mint Jackie Chan és Jet Li. A mai kínai vezetés mondandójába illesztett Mao-arculat legfontosabb üzenete, hogy akadtak ugyan hibák, sőt bűnök is az új társadalom felépítésében, ám Mao évszázados megaláztatás után újra eggyé kovácsolta és büszkévé tette Kínát.

NAGY GÁBOR