Galántai Zoltán. Borúra ború © hvg.hu

Galántai Zoltán: De, és egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy az űrben van a jövőnk. A Kraft Arnold Ehricke nevéhez kapcsolt „űrimperatívusz” szerint a Földnek korlátozottak a lehetőségei, lelakjuk, erőforrásait elkoptatjuk, megisszuk, megesszük, s ha nem költözünk, nem terjeszkedünk a világűrben, akkor hosszú távon a Földnek csak a „ledzsuvásodás” marad. Ha igaz ezt a tétel, akkor menni kell. A másik alternatíva, hogy maradunk, de akkor egy teljesen más minőségű élettel kell szembenéznünk, amelyben azok a ma a nyugati civilizációnál nyilvánvalónak tűnő dolgok, hogy akkor iszunk vizet, amikor akarunk, vagy hogy az állam nem korlátozza a szaporodást, megváltoznak. Még sokáig, akár évmilliókig szűkítgethetjük az erőforrásokat, de a civilizáció, legalábbis ahogyan ma ismerjük, biztosan megszűnik, tehát nem az ember, mint biológiai faj vagy a Föld, mint bolygó tűnik el, hanem a mai életforma.

hvg.hu: De hát az űrbe való kirajzás is megváltoztatná a ma ismert civilizációt.

G. Z.: Igen, és ezt nem szokás észrevenni. A Naprendszeren belül két fő célt szokást megjelölni, a Marsot és az ember által épített, a világűrben lebegő objektumokat, önfenntartó űrvárosokat. A Marsnál a program leegyszerűsítve az, hogy odamegyünk, s ha nincs rajta élet, akkor gyarmatosítjuk a bolygót, tulajdonképpen létrehozzuk a Föld 2-t. Ezzel több probléma van. A technikaiak közül például az egyik, hogy jelenleg nincs megoldva, hogyan szálljunk le a Marsra. Ahogy abban se lehetünk biztosak, hogy tudjuk, hogyan lehet visszahozni az űrhajósokat. Paul Davies csillagász szerint a jelenlegi technológiával sehogy. Mindez jól mutatja, hogy miközben Bush elnök 2004-ben meghirdetett űrprogramja (Vision for space exploration) kapcsán természetesnek, triviálisnak veszünk mindent, addig számos probléma még nincs megoldva. Az elvi lehetőség ugyanis nem azonos a gyakorlati megoldással, és a Hold-utazás analógiája sok vonatkozásban nem alkalmazható a Mars-expedícióra, abból hogy fel bírok emelni egy ötvenkilós cementes zsákot, még nem következik, hogy egy házzal is megbirkózom.

hvg.hu: Ön szkeptikus a Bush-terv megvalósulási esélyeit illetően?

G. Z.: Nekem nagyon az az érzésem, hogy 2030-ig nem sikerül ember juttatni a Marsra. Túl hosszú az időszak, túl sok pénzt igényel, és túl sok elnökválasztás lesz közben, hogy ez a „földiekhez” képest periférikus probléma összehozza az amerikai döntéshozókat. Részletkérdésnek tűnik, de nem segíti a megvalósulást az sem, hogy nem számít majd médiaattrakciónak a Marsra-szállás, körülbelül annyira lesz izgalmas a nézőnek, mint a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) történő dolgok, vagyis semennyire. Sok hónapig fog ugyanis tartani az út, és az ilyesmi unalmas. De az alapprobléma mégiscsak az, hogyha sikerül is az emberes utazás a Marsra, és az űrhajósokat is sikerül visszahozni, abból semmi nem következik a jövőre vonatkozóan, mert azok a technológiák, amivel ezt végre fogják hajtani, nem alkalmasak a tömeges kolonizálásra. Abból, hogy Bob Beamon 1968-ban Mexikóvárosban 890 centit ugrott távolban, még nem következik, hogy ez Galántai Zoltánnak is megy majd ez, ráadásul minden órában.

Bush bejelenti nagyszabású programját. Ember a Földön © AP

G. Z.: Már most is azt zsolozsmázzuk, hogy „űrkorszakban élünk”. Mitől is? Attól, hogy már ötszázan jártak a világűrben? Amíg ennyire drága a világűrbe való kijutás, és amíg nem lesz nagyságrendekkel olcsóbb, addig tömeges kolonizációról csak álmodozni lehet. A Föld közelében lévő űrtevékenység persze hasznos az emberiség számára, a műholdak segítenek bennünket, hogy telefonáljunk, tévét nézzünk, internetezzünk, hogy megtudjuk, milyen idő lesz holnap. De ebből még egyáltalán nem következik, hogy a Földtől távoli űrtevékenységre és főleg az emberes űrutazásra is szükség van. A tudományosság szempontjából persze fontos, hogy szondákat küldünk a Jupiterhez meg a Szaturnuszhoz, de más, gyakorlatiasabb indokot ezekhez nehéz lenne találni. Az ember fizikai jelenléte pedig csak megdrágítja az űrtevékenységet, gyakorlati haszna pedig csak elvétve van (például a Hubble űrteleszkóp megjavításánál). Az ember ma igazából csak arra jó, hogy mint afféle kísérleti nyúlon megvizsgálhassuk rajta, hogy a hosszadalmas világűrben tartózkodás milyen élettani folyamatokkal jár. Az emberes űrutazást végső soron csak az „űrimperatívusz” igazolhatja. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor valóban nincs sok értelme, hogy – mint most az amerikaiak – egy tanítónőt küldjünk fel. Egyesek szerint száz év múlva már olyan technológiai fejlettséggel rendelkezhetünk a Földön, hogy nem feltétlenül kell azt gondolnunk: „menni kell”.

hvg.hu: A drága kémiai üzemanyagokon túl nincsenek más technológiai lehetőségek a Földtől való elszakadásra?

G. Z.: De több is, legalábbis elvileg. A ma még tiltott nukleáris hajtómű az egyik. A másik az ún. űrlift. Ciolkovszkij már jó száz éve foglalkozott az űrlift gondolatával, de csak a nanocsövek 1991-es feltalálása tette lehetővé, hogy komolyan vehessük az ötletet. Ezek elég erősek ahhoz, hogy akár 22 tonna anyagból meg lehessen építeni a felül 31, alul 11,5 centi széles, 36 ezer kilométer hosszú „szalagot”, amely akár egy űrbázist is el tud repíteni. Ezzel együtt erősen kétséges, hogy több ezer kilométeres, erős szakítószilárdságú szalagot képesek vagyunk-e hiba nélkül legyártani. Az árát 100 milliárd dollárra saccolják. Nehezen tudom elképzelni, hogy sikerül meggyőzni az amerikai döntéshozókat, támogassanak egy ennyire kockázatos végkimenetelű vállalkozást, egy olyan technológiát, amiről nem tudni, hogy fog-e működni, mert nem lehet kicsiben tesztelni.

hvg.hu: Tegyük fel, hogy megjavulunk mi, Föld-lakók. Optimális társadalmi környezetet feltételezve, képesek lennénk-e egyáltalán az űrbe történő tömeges kirajzásra?

G. Z.: Nagyon kétséges, hogy földi méretekkel mérve tömegek kolonizációjáról lehetne szó, mert hát egy tízezer személyes, önfenntartó ökoszisztémával működő űrbázis se jelentene megoldást a földi civilizációnknak. Ide nem jönnének teherűrhajók levegővel, élelemmel, műszaki segítséggel, mindent a helyszínen kéne előállítani. Az ötvenes években az amerikai haditengerészet azon dolgozott, hogy a tengeralattjárókat önfenntartó ökoszisztémákká alakítsa. J. F. Kennedy elnök pedig nagyjából az Apollo programmal egy időben meghirdette a mára persze elfeledett „bunkerprogramját”, amely azt célozta meg, hogy minden amerikai családnak legyen az esetleges szovjet atomtámadás után tartósan használható óvóhelye. Sőt foglalkoztak azzal is, hogy a nagyvárosokat is meg kellene szüntetni, hogy az oroszoknak ne legyen érdemes nukleáris rakétákat kilőni Amerikára. Ezen ideológia szerint ezek az űrvárosok is valami ilyesmik lennének, bunkerek, amelyek szétszórva nagyobb esélyt adnának az emberi faj továbbélésére, mint az egy centrumba sűrített lakóformák. Még az is elképzelhető, hogy 2020-ra majd jön egy amerikai elnök, aki kijelenti, hogy a nemzetközi terrorizmus miatt nem a Mars a cél, hanem sok-sok űrváros építése pár százezer vagy millió kilométeres távolságban.

hvg.hu: Ezek szerint el is vethetjük a távolabbi célokat az univerzumban?

G. Z.: Messzebb nem nagyon van értelme menni, mert a távolabbi bázisokkal megszűnne a valós idejű kommunikáció, és sokszorosára nőne a szállítási költség. A Naprendszeren kívül már olyan kommunikációs időkkel kell számolni, hogy ha Mária Terézia korában indítunk el egy üzenetet, azt a Bach-korszakban kapják meg, s mire mi a választ olvassuk, már Horthy a kormányzó.

Ember a Marson. Ahogy az Európai Űrügynökség (ESA) elképzeli © AP

G. Z.: Abban mindenképpen, hogy éppolyan kicsiny zárványok jönnek létre majd a világűrben, mint egykoron voltak a görög kolóniák a mediterráneumban, és persze ezek sem oldják meg majd azokat a problémákat, amelyek létrehívták őket.

hvg.hu: Lehetséges-e egyáltalán az űrvárosok életét fenntartó ökoszisztémákat alkotni?

G. Z.: Máig nincsenek ember által tervezett-működtetett önfenntartó ökoszisztémák, és abból, hogy már van egy ilyen, amit Földnek hívnak, nem következik, hogy azt meg lehet építeni kicsiben is.

hvg.hu: Nem lenne olcsóbb és ésszerűbb a földi erőforrásokat leginkább veszélyeztető tényezőktől megszabadulni, és őket az űrbe telepíteni? Mondjuk, a radioaktív vagy más szennyező anyagokat kilőni, vagy bányákat, erőműveket nyitni más holdakon, bolygókon.

G. Z.: A garbológia tudománya, azaz a szeméttan szerint az emberiség története leginkább úgy írható le, hogy vagy mi megyünk, és a szemét marad, vagy a szemét megy, és mi maradunk. Az űrszemét már ma is sok gondot jelent, de összehasonlíthatatlanul nagyobb kockázatot jelentenének az űrben ténfergő nukleárisszemét-szállító kapszulák. Nem beszélve arról, hogy micsoda pusztítást végezne az ilyen teherrel megrakott az indításnál felrobbanó rakéta. De a fő probléma leginkább az, hogy ez is iszonyatosan drága megoldás. Kiszámolták például, hogy Föld körül keringő napenergia-gyűjtő erőművek jelenleg háromezerszer drágábban állítanak elő energiát, mit a ma legdrágábbnak számító földi megoldások. A nemzetközi jog egyébként kizárja, hogy az ember nukleáris robbanóanyagot juttasson a világűrbe. Bár az az érzésem, nem lesz ez mindig így, mert ahová az ember beteszi a lábát, oda a hadviselés is követi.

hvg.hu: Mekkora veszélyt jelent az életre az univerzumban az ember?

G. Z.: A földi életre mindenképpen nagy rizikót jelentünk.

hvg.hu: Most a Földön kívülire gondoltunk. Időről időre előállnak azzal, hogy vannak nyomok…

G. Z.: Amelyekről aztán kiderül, hogy mégsem igazolnak semmit. Egyelőre nincsenek árulkodó nyomok. Az alapkérdés, hogy hol van az élet, mert miközben szerintünk olyan szinten bele van huzalozva a természeti törvényekbe az élet, hogy mindenütt jelen kéne lennie, ehhez képest nem találjuk sehol a Naprendszerben. Ha találnánk a Földtől független életet, az azt bizonyítaná, hogy az univerzum életbarát. De ha találnánk a Marson életet vagy annak a nyomát, nem vehetnénk biztosra, hogy nincs köze a mi bolygónkhoz, mert a Mars és a Föld között bizonyítottan volt anyagcsere. Tehát a marsi élet felfedezése – hacsak nem különbözik alapjaiban a földitől – tudományosan nem adna választ. Az élet vagy törvényszerűség, vagy véletlenek folytán jön létre. Márpedig ha véletlenek eredménye, akkor hihetetlenül kicsi a valószínűsége annak, hogy megismétlődjék, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyedül vagyunk.

A SETI Intézet radarja. Nem zengő © AP

G. Z.: Az űrkutatásról szóló közbeszéd az utóbbi tíz évben valóban a Földön kívüli élet körül forog. Az amerikai űrkutatási ügynökség, a NASA is kénytelen kiszolgálni ezt a népszerű eszmét, mindenhez azért kérnek pénzt, hogy majd kutathassák vele az élet nyomait a világűrben, és, mondjuk, 2020-ig találjanak valamit. Ez nagyon veszélyes, mert a sikertelen vállalkozásokat a társadalom hajlamos leírni. A XIX. század végén – a „Mars-csatornák” felfedezése idején – még abban bíztunk, hogy karnyújtásnyira vagyunk a Földön kívüli értelmes élettel való találkozástól, aztán húsz év után kiábrándultunk, és minden a süllyesztőbe került, mert hát nem nyomát sem találták a „marslakóknak”.

hvg.hu: És ha találunk nyomokat?

G. Z.: Ha rábukkanunk valahol például baktériumokra a Naprendszerben, akkor a közvélemény talán megnyugszik, ám a tudósok majd továbbvitáznak azok eredetéről. Vagy azon, és ez még valószínűbb, hogy amit találtunk, az életnek minősül-e vagy sem. Az élettudományok legalább hétféle meghatározását adják az életnek, és mostanában megerősödtek az olyan elméletek, amelyek vitatják, hogy az élet csak fehérje alapon létezhet. Tehát egy kellőképpen komplex rendszer is vagyunk. De egy szélörvény is mutat „életjelenségeket” és egy „valódi” idegen élet esetén parttalan posztmodern vitára számíthatunk arról, hogy mi is valójában. Elgondolkodtató, hogy kozmikus értelemben ugyan egy köpésre vagyunk a Marstól, de hiába, mert nem tudjuk, hogy mi van ott, ehhez képest a NASA már azon töri a fejét, hogy a Naprendszeren kívül keresse az élet nyomait.

hvg.hu: Mi a helyzet a Földön kívüli értelmes élettel? Arról már végképpen letettek a komoly tudósok?

G. Z.: Paradox módon, ha nem bukkanunk a Földön kívüli élet nyomaira, még az is lehet, hogy a Földön kívüli értelmes élet kutatói könnyebben jutnak majd pénzhez, mint a „szimpla” élet kutatói. Mert az értelmes élet felfedezésének mégiscsak nagyobb az esélye, mint valamelyik holdon egy jégbe fagyott zuzmóénak. Én azonban hajlok rá, hogy rendkívül kicsi a sansza a Földön kívüli értelmes életnek. Darwin a természetes szelekció elmélete mellett említést tett szexuális szelekcióról is, amely annyira forradalmi volt, hogy jó száz évig nem foglalkoztak vele a biológusok. Ennél a kiválasztódásnál a nőstényeknél történő mutáció a meghatározó, például egy madár tojójának elkezdenek tetszeni a csillogó tollak. Ez a véletlen effektus eltolja a hímeket a csillogó tollak felé, aminek a természetes szelekció szempontjából nem, hanem csak a szexuális kiválasztódás szempontjából van haszna, mégis meghatározza majd a faj tulajdonságait. Geoffrey Miller A párválasztó agy c. könyvében felteszi a kérdést, hogy miért ekkora nagy az agyunk, miért élvezzük a humort, és miért rendelkezünk olyan tulajdonságokkal, amelyek az evolúciónak csak az utóbbi néhány ezer évében jártak előnnyel. Szerinte a nagy agy és az értelmi képességek szexuális szelekció eredményeként jöttek létre, vagyis a „nőstények” véletlen választási preferenciája áll a háttérben, a nők tették értelmessé az emberiséget. Ez azt jelenti, hogy az értelem megjelenése teljesen véletlenszerű, minimális az esélye tehát annak, hogy az univerzumban másutt megismétlődjék.

Zádori Zsolt