Az EU által delegált német, francia, belga és spanyol katonák jelenléte ismét rávilágít a néhány éve nagy csinnadrattával létrejött Afrikai Unió gyöngeségére. Az 50 államot tömörítő szervezet egyik elsődleges feladatává deklarálta a fekete földrészt kínzó polgárháborúk és törzsi viszályok elsimítását. Az e célt szolgáló gyors bevetésű hadtest azonban egyelőre ábránd csupán, s az afrikai "békéltető" katonák szudáni (Dárfúr) látványos kudarca után alig van remény arra, hogy ezek valaha is ütőképes erőt fognak alkotni. Azzal, hogy Kongóba európai katonákat kért a választások biztosításához, az Afrikai Unió megszabadult attól a felelősségtől, amelyet megalakulásakor nagy hangon magának követelt.

Az érme másik oldala sem sokkal szebb. Vajon mit tehet 1600 (vagy akár 20 000) európai katona egy akkora országban, amelynek a területe kétharmad akkora, mint egész Nyugat-Európa; ahol hagyományosak a viszályok a több tucat nép és törzs között, s a tetejébe több ezernyi hutu fegyveres martalóc is bujkál, miután Ruandából a szomszédos Kongóba menekültek a felelősségre vonás elől? (A hutu banditák számát még a problémát bagatellizálni igyekvő Paul Kagame ruandai elnök is harmincezerre becsülte a Der Spiegelnek adott interjúban, tizenkétezerre téve a fegyveresek létszámát.)

Ráadásul ott vannak a polgárháborús klánok és több ezres seregeik, amelyeknek tagjai közül sokan csak elrejtették fegyvereiket a 2004-ben létrejött békeszerződés nyomán. Az egykori hadurak közül a két legjelentősebb alelnöki posztot kapott: Joseph Kabila elnök így "vásárolta" meg jóindulatukat és semlegességüket. Hónapok óta külön villákban éldegélnek Kinshasában - derült ki a ZDF televízió helyszíni riportjából -, ám nem lehet tudni: vajon nem szólítják-e újra fegyverbe híveiket, ha a választások eredménye kedvezőtlen lesz számukra? Ez pedig újabb vérfürdő kezdetét jelentheti Kongóban.

A fenti aggályok fényében a német parlament csak hosszas habozás után adta áldását a Merkel-kormány előterjesztésére, és szavazta meg azt a brüsszeli tervet, amelynek értelmében a Bundeswehr adja a Kongóba küldendő EU-kontingens legnagyobb hányadát, 780 katonát. Ez annak dacára alakult így, hogy januárban Franz Josef Jung védelmi miniszter még nagy hangon kürtölte szét: Berlin "nem kíván vezető szerepet játszani" semmiféle afrikai misszióban. Ráadásul a németek mindenképpen csak nem harcoló alakulatokra (logisztikai és egészségügyi egységek, szállítógépek) kívánták korlátozni részvételüket. A Brüsszelből és Párizsból diktált forgatókönyv alapján azonban harcoló egységeket is kell Kongóba küldeniük.

A német sajtó Jung vereségét egyúttal az egykori gyarmattartó hatalmak, Belgium és Franciaország győzelmének is minősítette. Utóbbiak évek óta próbálkoznak azzal, hogy Németországot szorosabban bevonják politikai és gazdasági érdekeik biztosításába az Afrika szívében fekvő válságövezetben. "Németország átlépte a Rubikont, minőségi ugrást hajtott végre" - idézte a Der Spiegel egy belga diplomata lelkendezését márciusban, amidőn eldőlt a "kongói játszma".

A Bundestag elvben megfúrhatta volna a kongói kalandot, amelytől a Bundeswehr vezérkara is igencsak ódzkodik. Ám erre a nagykoalíció pártjainak (CDU, CSU, SPD) frakciói nem merték rászánni magukat, éspedig éppen a kancellár szavahihetőségének megőrzése miatt.

Angela Merkel ugyanis még az év elején megegyezett a francia elnökkel, aki egy EU harci egység Kongóba küldése mellett kardoskodott (az egység 1500 német és 4 francia katonából áll). Hogy leszerelje Jacques Chiracot, a kancellár azt ajánlotta: Berlin adja a kongói kontingens egyharmadát, ha a másik harmadot Párizs, a fennmaradó hányadot pedig a többi EU-ország állítja ki. A francia elnök nagy kegyesen belement az alkuba.

Berlin szerepvállalását paradox módon éppen a most hevesen ellenkező Zöldek készítették elő. Gerhard Schröder kancellár junior koalíciós partnereként ugyanis - Joschka Fischer külügyminiszter vezérletével - szilárd támogatói voltak a közös európai védelmi és biztonsági politika (ESDP) létrehozásának. Ennek alapjait a kölni EU-csúcson fektették le 1999 júniusában. Vezérlő elve, hogy Európának (vagyis az EU-nak) önállóan, az USA és a NATO nélkül is képesnek kell lennie "autonóm fellépésre" az egész világon. 2004-ben a Schröder-kormány sietve csatlakozott Párizs és London azon tervéhez, hogy az EU-államok egyenként 1500 fős harci alakulatokat hozzanak létre, elsősorban afrikai bevetések céljából "A fekete földrészt nem szabad átengedni az egykori gyarmatosító hatalmaknak" - indokolta Berlin lépését akkoriban Fischer.

Nem csak német megfigyelők tartanak attól, hogy a kongói misszió azon kudarcok sorát fogja bővíteni, amelyeket az ENSZ szenvedett el Afrikában. (Nota bene: az EU behívására is azután került sor, hogy a kinshasai ENSZ-misszió bejelentette, nem tudja szavatolni a júliusi választások békés lebonyolítását.) Afrika szarván, ahol kéksisakos katonák vigyázzák az Etiópia és Eritrea közötti, vitatott határt, az utóbbi állam repülési tilalmat rendelt el az ENSZ gépeire, és korlátozta a kéksapkások mozgásszabadságát, megbénítva a missziót. Elefántcsontparton az ENSZ-katonák kapituláltak felheccelt suhancok bandái előtt: fegyvereiket és lőszerüket hátrahagyva elmenekültek az ország nyugati részéből, meg sem állva a fővárosig. Kongóban egy uruguayi ENSZ-zászlóalj került a világsajtó "szájára", miután hanyatt-homlok megfutamodott gyerekkatonák rohama elől

Az utóbbi években jól megfigyelhető, hogy a harmadik világban zajló konfliktusok megfékezése érdekében az ENSZ harmadik világból érkező katonákat vet be. Ennek oka pofonegyszerű: sem Európa, sem az Egyesült Államok nem hajlandó saját csapatokat küldeni a tűzvonalba. A Frankfurter Allgemeine Zeitung hasonlata szerint "miért kellene brit, amerikai vagy német katonáknak rendet teremteniük ott, ahol nem ők törték össze a bútorokat?" Másrészt pedig a fejlődő országok katonáinak fizetett zsold (Elefántcsontpart esetében a megfutamodott bangladesi katonák napi 100 dollárt kaptak!) úgy is tekinthető, mint a harmadik világ megsegítését szolgáló humanitárius beruházás.

Ellentétes értelmű hangzatos kijelentések dacára a helyzet az, hogy Afrika csak nagyon keveseket érdekel a fejlett világban. A fekete földrész sem politikai, sem gazdasági szempontból nem játszik szerepet - az egyre több országát elérő káosz és polgárháború taszítja a beruházókat, miközben a nyomor viharos sebességgel terjeszkedik a kontinensen. 1970-ben a világ szegényeinek mindössze 11 százaléka élt Afrikában (76 százalék pedig Ázsiában) - tavaly viszont már a világ nyomorgóinak 70 százaléka volt afrikai lakos, miközben Ázsia részesedése 12 százalék alá csökkent (ékes bizonyítékaként a kínai és indiai tömegek folyamatosan javuló életszínvonalának).

Afrika szinte magától értetődő, törvényszerű dolognak tekinti, hogy a problémáit mások oldják meg. Akadnak ugyan messze tekintő politikusok, köztük Oumar Konaré, az AU elnöke - ám ők csak annyira lehetnek hatékonyak, amennyire azt az 50 afrikai állam vezetői megengedik nekik. Talán még Nagy-Britannia - a földrész egykori első számú gyarmatosítója - az, amely a szívén viseli egykori "hátsó udvarának" a sorsát. Erre enged következtetni a brit külügyminisztérium, a Foreign Office tavasszal fölvetett gondolata, amely szerint a fekete földrész válságainak a rendezését magáncégekre kellene bízni. Amennyiben ezt az ötletet a költség/haszon hányadosra redukáljuk, alighanem zsoldosok alkalmazása volna a legegyszerűbb, leggyorsabb és legolcsóbb módszere a háborús összetűzések lezárásának. Ráadásul ez a megoldás azzal az előnnyel is járna, hogy a résztvevőket senki nem vádolhatná politikai elfogultsággal. Ám ezzel a őszinteséggel egyelőre még egyetlen más kormány sem hajlandó közelíteni az afrikai valósághoz