Könyvrendelés

Megrendelem a kiadványt.

Gately a nomádok sivatagi szépségversenyétől a nagyvárosi evészetorgiákig sorra veszi a világ jelentősebb fesztiváljait, felvonultatva az áhítatosság, a véráldozat, a testiség, a dorbézolás mindenféle motívumait. Ezek az események - amellett, hogy a civilizációk csodálatos változatosságáról tanúskodnak - mind az emberi találékonyságot dicsérik – véli Gately. A kiválasztott fesztiválok mindegyike a maga módján ötvözi az ideát és a látványosságot, és a legképtelenebb ürügyek kapcsán arra ösztönzik a résztvevőket, hogy kifejezetten furcsán viselkedjenek – a legtöbb ünnep fő eleme a hedonista igények mellett ugyanis leginkább a transzcendencia. Minden ünnepély külön univerzum, saját szabályokkal és filozófiával.

Gately beleásta magát az ünnepek történetébe, hogy megtudja: mennyire állandóak az ilyen alkalmakkor engedélyezett vagy előírt szokások. Lehet, hogy az ezerféle hivatalos ürügy kapcsán megült ünnepek valójában hasonló szórakozást kínálnak? Lehet, hogy – miként intim megnyilvánulásaink – tömegmulatságaink is az egész világon hasonló, egyetemes motívumokra épülnek? Az alábbiakban a szerző könyvének néhány fejezetéből olvashatnak részleteket.

Ritka, hogy egy egész ország együtt táncoljon, és egész népe vagy túl- vagy alulöltözve elárassza az utcákat. A Venezuelától északra, a Nyugat-Indiai szigeteken fekvő Trinidadban ez a bizarr látomás minden évben megismétlődik. A szigetország legfőbb ünnepét, a Karnevált a nép apraja-nagyja végigtáncolja. Akik pedig morális vagy egyéb okokból ellenzik az ünnepet, inkább elhagyják az országot, ahol már hetekkel az esemény előtt lázban ég a Karnevál népe.

© AP

A Karnevál negyvennyolc órás nonstop ünnep. Ezt a két napot Trinidadban az érzékiség, a lüktető zene, a rum, a napsütés és a csábító tánc uralja, lélegzetállító kellékekkel fűszerezve. A trinidadiak hónapokig dolgoznak jelmezeiken, amelyeket mindössze két napig viselnek, majd fölöslegessé vált kacatként kidobnak vagy elajándékoznak. A Karnevál központi eseménye a zenei vetélkedő a versengő calypso-dalokkal és a „steel band”-ek dobdallamaival, illetve a jelmezes felvonulás. Az utóbbin 100 000 trinidadi vesz részt, azzal a céllal, hogy meglepje és elkápráztassa honfitársait táncával és merész jelmezével. Az ötletesség és kifejezőkészség soha máskor nem jut ilyen központi szerephez; minden szigetlakónak az a vágya, hogy az újdonság erejével tudja lehengerelni a többieket.

Az ünnep összeforrt a nemzeti büszkeséggel: a trinidadiak csak „a Karnevál népeként” emlegetik magukat, és úgy tartják, hogy társadalmuk nem is létezne Karnevál nélkül. Sokan vallják, hogy a Karnevál nélkül soha nem csiszolódott volna össze az apró szigetre összezsúfolódott megannyi kultúra.

A Karnevál számos régi és újkori elem összeolvadásából nyerte el mai káprázatos, versengő, kreatív formáját, amely immár hűen tükrözi a nemzet karakterét. A francia emigránsok hagyatéka kiforrott jellegű nemzeti ünneppé érett, sőt, végül is más ünnepek eredőjévé lett: a trinidadi karnevál mintájára rendeznek farsangot Torontóban, Londonban és New Yorkban is.

A futballmeccs-közvetítések nézői, ha úgy vesszük, világot átfogó hatalmas ünnep résztvevői. A meccs minden mozzanata érzelmi reakciót szül bennük: izgalmukban harapdálják az ajkukat, visszafojtott lélegzettel figyelik a meleg helyzeteket, és üdvrivalgásban törnek ki az értékelhető megmozdulások nyomán. A meccs más dimenzióba ragadja magával a nézőket: a múlt és jövő megszűnik létezni, a játék és az izgalmas momentumok ismétlései válnak az abszolút idővé. A kilencvenperces rítus annyi embert vonz, hogy a XXI. századra a Föld legnépszerűbb passzív szórakozásává vált.

A futball népszerűségének titkát, a versengés ösztönének kiteljesedését az angliai Ashbourne-ben tartott ünnep illusztrálja a legjobban. Az Ashbourne-i Királyi Farsangi Futballgálát több ezer fős csapatok játsszák egy folyó által kettéválasztott, 5 km hosszú pályán. A város lakóházai között, illetve a mezőn zajló játék a modern kori futball – angol, azaz klasszikus futball, rögbi, amerikai futball és ausztrál futball – közvetlen őse. Az eredeti játékot azonban közel sem korlátozza annyi szabály, mint a kései utódokét: tilos az előre kitervelt és a gondatlanságból elkövetett emberölés, valamint tilos a labdát járművel szállítani – minden más megengedett. A csapatok tehát bármilyen stratégiát bevethetnek a pontszerzés érdekében. Az Ashbourne-i Királyi Farsangutói Futballgála másik jellegzetessége, hogy a nézők és a játékosok nem különülnek el olyan mereven, mint a mai labdajátékok esetében. Mindkét nem tagjai bármikor csatlakozhatnak a meccshez, és akkor szállnak ki belőle, amikor kedvük tartja.

A bájos vidéki tájon megrendezett ünnepben különösen vonzó a kiszámíthatatlanság. A Farsangi Futballgála két napig tart, és ez alatt legalább két mérkőzést játszanak le a résztvevők. A meccsek alatt maga a labda eltűnik a játékosok forrongó tömegében – a Hugban –, akik lassan özönlenek végig Ashbourne szűk utcáin, a mezőkön és a patakokon, letaposva mindent, ami útjukba akad. A furcsa mérkőzés tulajdonképpen kötetlen tánc, amely önfeledten ünnepli több ezer hasonló gondolkodású ember versengésének örömét. A játékba feledkező tömeg varázslatosan átalakítja a kisváros megszokott képét. Az ünnep idejére a tisztességes – hétköznapokon dolgos és szorgosan kereskedő – vidéki városka vad összecsapások helyszínévé válik, ahol a polgári rendet ünnepi káosz váltja fel. A látvány így „a rögbi, a futball és a polgárháború ötvözetének” tűnhet.

Az Andalúzia fővárosában, Sevillában tartott egyhetes ünnepség, a Semana Santa (Szent Hét) a gyász, a sírás és a bűnbánat ünnepe. Résztvevőinek érzékeit gyertyák, füstölők, narancsvirágok illata, és szívbemarkoló zene bódítja el, miközben olyan látványban lehet részük, amivel a XIV. századi flagelláns virágkor óta semmilyen bűnbánatról szóló esemény nem veheti fel a versenyt.

© www.semana-santa.org

A Semana Santa mindenekelőtt katolikus ünnep, amely a keresztre feszített Krisztus szenvedéseiről emlékezik meg. A hívek mennybe jutásáért vállalt kínok kapcsán merőben furcsa élvezetes ünnepről beszélni, de a sevillaiak mégis mesterfokon merítkeznek meg a fájdalom mámorában. Igaz, hogy szomorú, de ugyanakkor lenyűgöző is. A felvonulások sorából álló ünnep során a szenvedő Krisztus és édesanyja, Szűz Mária képeit viszi körbe Sevilla utcáin a hívők sereglete. A meneteket fúvósok vezetik fel, gyertyák és virágok árasztják el, nyomukban pedig jelmezes bűnbánók vonulnak. Ezek a menetek hatalmas passiójátékká állnak össze, amelynek színpadául a város utcái és terei szolgálnak. Az előadás Krisztus földi életének utolsó hetét jeleníti meg, kellően látványosan, ugyanakkor az alkalomhoz illő méltósággal.

A Semana Santa alatt büszkén vállalt könnyek, az őszinte bűnbánat és a nyílt gyász kevéssé illik bele a Sevilláról alkotott általános képbe. A város mind hagyományait, mind hírességeit tekintve, jellegzetesen spanyol. Ha Sevilla, akkor flamenco, Byron és Don Juan, Carmen, narancslekvár, inkvizíció, gitár, keresztény szentképek, nagy spanyol festők és írók. A város lakóiról azt tartják, hogy romantikus, gondtalan, érzéki népség – senki nem gondolná, hogy éppen ők öltöznek feketébe egy hétre, és vonulnak az utcákra zsebkendőkkel itatva buzgón ömlő könnyeiket. A látszólagos ellentmondást egy csapásra feloldja Sevilla történelme: a városban az utóbbi 2000 évben ugyanis sűrűn váltogatták egymást a dicsőséges és gyászos korszakok. A merőben ellentmondásos hatások nyomán alakult ki a sevillaiak két arca: az első a számos vagyonos és magas szintű kultúrából örökölt hedonizmus; a második a virágkorok végét okozó háborúk, járványok és üldöztetések során keservesen megtanult bánat.

A mai Semana Santa arról híres, hogy nemcsak szomorú apropójával, hanem az érzékek lehengerlésével is befolyásolja az ünneplők érzelmeit. Az ünnep során egyszerre támadják az ember érzékszerveit. A szaglószervet rózsák, narancsvirágok, füstölők és gyertyák illata kábítja. A hallószervet a mezítlábas bűnbánók trappolása, a sírás, a hangos jajveszékelés fájdalmas hangjai és a közel száz fúvószenekar hangja tompítja el. A Krisztus és a fájdalmas Szűzanya képeire hintett csókokkal az ajkakon sűrűsödik össze az ünnep minden szenvedélye és fájdalma. Az ízlelés kifinomul az állandó böjtöléstől; és az embereket elkápráztatja az érzelmek sodrában úszó tömeg látványa.

Az érzéki hatások kavalkádját megsokszorozzák az ünnep hihetetlen méretei. A Semana Santából gyakorlatilag egész Sevilla kiveszi a részét – az ünnep legalább annyira szolgálja az összetartozást, mint az áhítatosságot. Minden menet egyetlen, hatalmas rítussá áll össze: a Hermandadok bűnbánó tagjai minden lépésükkel közelebb kerülnek ahhoz, hogy egy nagyobb, egyetemessé táguló ősi egység részei lehessenek. Bár a Semana Santa nyolc napja közül nem minősül mindegyik hivatalos munkaszüneti napnak, Sevillában mégis megáll az élet. Csak annyian dolgoznak, hogy az üzletvitel valamennyire folyamatos legyen, de minden alkalmazottat elengednek, amikor városrészének ikonja megkezdi a székesegyház felé tartó útját.

Az India keleti partján fekvő Puri egyike az ország négy Kardhámjának: olyan hely, ahol a hatalmas Visnu máig megtalálható, méghozzá testvérével és nővérével együtt, néhány kézzel faragott farönkben. Az elnagyolt, de így is kellően ijesztő fadarabokról a hinduk azt tartják, hogy az istenek igazi megtestesülései. Visnu fa megtestesülését Dzsagannáthaként, a Világegyetem uraként tisztelik. Dzsagannátha egy hatalmas kőtemplomban lakozik, 6000 szerzetesből és 14 000 szolgából álló udvartartásával együtt. Szolgálói mindennap megmosdatják, felöltöztetik, szórakoztatják, táplálják, és elkísérik számos programjára. Az Úr Dzsagannátha zsúfolt naptárjában a legfontosabb esemény a Rathajátrá, amikor testvéreivel együtt kikocsikázik a templomból egy közeli pavilonba. A hintókat lelkes zarándokok ezrei húzzák végig Puri utcáin, a több mint egymillió néző bíztató szavai közepette, akik igyekeznek minél közelebb férkőzni a járművekhez, hogy megpillanthassák az Úr Dzsagannátha arcát. A fellelkesült zarándokok tömegeit a hindu szent szövegeknek azok a passzusai csábítják Puriba, amelyek garantálják a móksát – a reinkarnációból való kitörést – azoknak, akik megnézik az Úr Dzsagannáthát Rathajátrá idején. Így felmentést nyerhetnek a kalijága végén várható tűzviharok megtapasztalása alól.

Az ajánlaton kapva kapó hinduk az utóbbi 700 évben ámulatba ejtették, ugyanakkor elborzasztották az ünnep külföldi megfigyelőit. Oderik atya, a Rathajátrá első európai tanúja a következőket jegyezte le a hintók körül összezsúfolódott zarándokokról: „az ünnepre érkezők körül sokan a hintók elé vetik magukat, hogy a kerekek áthaladjanak rajtuk, mondván, hogy istenükért kívánják feláldozni az életüket. A hintó átmegy rajtuk, összetöri és kettévágja őket, és mind azonnal szörnyethalnak”.

Az Oderik atya figyelmét megragadó spontán, bár hivalkodó öngyilkosságok előtt a Rathajátrá későbbi külföldi szemlélői is értetlenül álltak: fel nem foghatták, milyen előnye származhat egy embernek abból, hogy halálra gázoltatja magát. Európai fejjel valóban nehéz megérteni az azonnali móksát jelentő egyedülálló lehetőséget. Minden évben akadt néhány zarándok, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy a vallásuk által javasolt legjobb helyen, és legjobb időben, Puriban, a Rathajátrá alatt lelhessék halálukat.

A modern kori zarándokok közül azonban kevesen érkeznek azzal a céllal, hogy kihasználják az ünnep kínálta posztumusz előnyöket. Puri ugyanis nemcsak az Úr Dzsagannátha lakhelyeként, illetve a véres ünnep helyszíneként híresült el: a település vonzó tengerparti nyaralóhely, ahol bármely vallás hívei nagyszerűen meditálhatnak az élet nagy kérdésein. Nem is beszélve arról, hogy a Rathajátrá idejére érvényét veszti a szigorú indiai kasztrendszer, így a hindu zarándokok olyan szabadságot élvezhetnek, amiről egyébként álmodni sem mernek: egy helyen sétálhatnak, sőt, együtt ehetnek a felsőbb kasztok tagjaival. Végül megemlítendő, hogy a tírtha – szanszkritul: zarándoklat – „önmagában véve is nemes cselekedet”, így „az igazmondás, a megbocsátás, az önuralom, minden élőlény iránt tanúsított kedvesség, és az egyszerűség szintén tírtháknak számítanak”. A puri látogatás lehetőséget ad a zarándokoknak, hogy mindezeket a nemes erényeket gyakorolhassák.

Minden július 6-án mintegy százötvenezren gyűlnek össze az észak-spanyolországi Pamplonában, hogy az ott megrendezett ünnepen, valós veszéllyel szembenézve szerezhessenek örömet maguknak. A Fiesta de San Fermín hivatalosan a bőrkulacsok védőszentjének életéről és munkásságáról emlékezik meg – valójában az Encierro de los Toros-ról, avagy a bikák futtatásáról híresült el. Az utóbbi szertartást az egyhetes ünnep minden hajnalán megrendezik, alkalmat adva az adrenalin szerelmeseinek, hogy több 600 kilós, ölésre idomított bikával kergettessék végig magukat a város szűk, kanyargós utcáin. A gyengébb idegzetűek számára, akik inkább nézni szeretik a veszélyt, minden este bikaviadalokat rendeznek. Éjszakánként pedig a bátrak és félénkek egyaránt élvezhetik a tűzijátékot, a féktelen ivást, az éneklést és a táncot a bájos, örega városka utcáin.

© AP

A bika csak egyike az ünnep kínálta számos veszélyforrásnak – a féktelen élvezetekbe belefeledkező résztvevők gyakran az életüket kockáztatják. San Fermín ünnepét ennélfogva ajánlatos elkerülni, ha valaki kényes a ruhájára, ellenzi az állatok merő szórakozásból történő leölését, vagy esetleg érzékeny a szaglása. A veszély ugyanis izzadságot és vizeletet egyaránt kiválthat – és ugyanezek a testnedvek képződnek a bor kedvező hatására is, amit az ünnep alatt vályúkból, ingyen fogyaszthatnak a város vendégei. A fent említett összes folyadékok San Fermín idején igen nagy mennyiségben kerülnek az utcákra, ahonnan a melegben elpárolognak – a jellegzetes szag a pamplonai ünnepnek, mondhatni, védjegyévé vált. Azoknak, akik kedvelik a máj- és a végtagmegterhelést, akik előszeretettel táncolnak együtt az ittas tömeggel, és szívesen kockáztatják az életüket fenevadak előtt futkározva, San Fermín maga a mennyország.

Az ünnep minden napján két nagy esemény várja a mulatni vágyókat: a délelőtti encierro, amikor a sanfermínek személyesen néznek szembe a veszéllyel, és a délutáni corrida, amikor közvetetten, a matadorok életveszélyes bravúrjai révén élvezhetik az adrenalin örömeit. A két program közötti üresjáratot féktelen kicsapongások jellemzik, amelyek egyúttal furcsa selejtezőként működnek: a Sanfermínek egy része – alkoholmérgezés vagy kimerültség miatt – kiesik a következő encierro résztvevőinek sorából, míg másokat ekkor sikerül meggyőzni, hogy életre szóló élményt jelent – és ingyen! –, hogy meneküljenek egy harci bika elől.

Akad-e jobb eszköz a Szűzanya iránt érzett hála kifejezésére, mint egy lóverseny? Egy toszkán kisváros, Siena lakói az évente rendezett Palio keretében mindenesetre így tisztelegnek Szűz Mária előtt. A város fantasztikus látványt nyújtó, hátára fordított kagyló alakú főterén tartott verseny őrült futam, amit erőszakosság és vakmerőség jellemez. Általában nem tart tovább kilencven másodpercnél – rövidebb, mint egy szeretkezés – de remekül levezeti a sienainak egész évben felhalmozódott feszültségét. A verseny és a köré szerveződő események szelepként szolgálnak a tizenhét egymással rivalizáló kerületből, avagy contradából (többes számú alakjában: contrade) álló város életében. A contrada több mint földrajzi egység: minden contrada lakossága gyakorlatilag külön törzs, amely saját totemállata – pl. sárkány, farkas – nevét viseli. A Palio minden évben alkalmat ad a contradáknak, hogy egyediségüket és különállásukat ünnepeljék, és felújítsák a Siena alapításáig visszanyúló szövetségeket és ellenségeskedéseket.

© www.ilpaliodisiena.com

A legtöbb lóversennyel ellentétben a Palio nem annyira lóról és lovasáról, mint inkább a contradák több évszázadok viszályairól szól. Ha a szerencsejátékok felől közelítjük meg az eseményt, leginkább a lottóra emlékeztet, mivel a contradák nem maguk választják a színeikben induló lovakat: el kell fogadniuk a sorshúzás eredményét. A Palio esetében azt sem mondhatjuk, hogy a részvétel a fontos, mivel csak a győztest ünneplik, és a többi befutó mind gúny tárgyává válik. Mind az atmoszférát, mind céljait tekintve közelebb áll a Római Birodalom fogathajtó versenyeihez, mint az angol derbihez. Ebben a formájában azonban remek megoldást kínál az együttélésből adódó feszültségek levezetésére: hadd ülje meg a szerencse a lovat, hadd hibáztassák őt a gyűlölködő ellenfelek, és – amennyiben ez lehetséges – hadd döntsön az eredményről a sors!

A Palio önkényességébe a siennaiak persze a legkevésbé sem nyugszanak bele. A contradák, ahelyett, hogy elfogadnák a sors rendelését, mindent megtesznek ellenfeleik hátráltatásáért – nem riadnak vissza a lovak megmérgezésétől és a lovasok megvesztegetésétől sem. A zsokék egyébként egymást is hajlamosak megvesztegetni – még a rajtvonal is reklámozzák ajánlataikat. A Palio távolról sem sportesemény, sőt, a versenyen a sportszerűség bármilyen gesztusa közröhej tárgyává válna. Andrea de Cortes, az utóbbi idők egyik legsikeresebb lovasa a következőképpen ragadta meg a Palio lényegét: „A Paliónak két eleme van: az első a szerencse, ami ellen tehetetlen az ember, a második pedig a csalás és az ügyeskedés, ami kiegyensúlyozhatja a sorsot”. A „csalás és ügyeskedés” alatt Cortes feltehetően a rajtmester megvesztegetését, illetve ellenséges lovasok elrablását értette, amikből több mint húszéves karrierje során maga is kivette a részét.

Egyes társadalmakban a szépséget oly nagyra értékelik, hogy még ünnepet is rendeznek a tiszteletére. A nyugat-afrikai wodaabe törzs az utóbbiak közé tartozik: a múlandó szépség elismerése és dicsőítése rituáléik fontos részét képezi. A Gerewol ünnep alkalmával minden évben szépségversenyt rendeznek, ahol kiválasztják és megünneplik a legszebb ifjú woodabékat. A Gerewol alapvetően táncok sorozata, amelyeket a wodaabe fiatalemberek lejtenek a törzs hölgy tagjai előtt. A wodaabe lányok a felvonulók közül szigorúan szépségük alapján ítélve választják ki a legvonzóbbakat. A társaik megbecsülését élvező nyertesek jutalma egy szerelmes éjszaka a zsűri egy-egy tagjával.

A wodaabék komoly filozófiai hátteret dolgoztak ki a szépségkultusz indoklására, és az újabb generációkat is arra tanítják, hogy élvezzék bájaikat, és gyerekkoruktól kezdve ügyeljenek rájuk. Szépségideáljuk egyedi, törzsi szépségeszmén alapul, de egyes egyetemesen elismert feltételek – például az arc szimmetriája, a fiatalság – a wodaabéknél is megtalálhatók. Az ideális wodaabe férfi magas, karcsú, de izmos, stílusosan öltözik, jól táncol, ötletesen díszíti testét, és erős lelkületű. Arcvonásai szimmetrikusak, szemei nagyok és kerekek, orra hosszú, kecses, fogai fehérek és rendezettek. A Gerewol ünnepen vizsgált kritériumokra a wodaabéknak lehetőleg már a bölcsőtől kezdve ügyelniük kell. A nagy becsben tartott ideál részben azért alakulhatott ki, hogy segítse a nomád törzs identitásának megőrzését, akik testi jegyek alapján igyekeztek elhatárolni magukat más afrikai törzsektől.

A Bajorország fővárosában, Münchenben tartott Oktoberfest nemcsak a bőséges sörkínálatról híres: az odalátogatók élvezhetik a tiszteletükre levágott állatok húsát, illetve – emésztésüket segítendő – a változatos programkínálatot. Óriási tömeg gyűlik össze, köztük sok hagyományos bajor öltözéket viselő ember, hogy a színes sörsátrakban étellel, itallal megtömjék, és kidalolják magukat. Az ünnep helyszíne önálló városnak is beillene. Ez az egyszerű recept olyannyira bevált, hogy az Oktoberfest a Föld legnépszerűbb ünnepévé nőtte ki magát. Körülbelül hatmillió ember feledkezik bele az ünnep kínálta örömökbe; ilyen nagy számok esetében már a statisztikai adatok is tobzódnak. A millenniumi Oktoberfesten például 6,2 millió liter sör, 750 000 csirke, 300 000 virsli, 81 000 sertésköröm és 73 ökör – mind jó kövér – csúszott le az ünneplők torkán.

© oktoberfest.de

Az Oktoberfestnek szűk értelemben véve eredetileg egyáltalán nem a sör és a lakomázás állt a középpontjában: valaha egy hercegi pár házassági évfordulóját ünnepelte vele egy tartomány, amely ma már a Német Köztársaság részét képezi. 1810. október 12. és 17. között ülték meg először, I. Lajos bajor herceg és Therese von Sachsen-Hildburghausen esküvője alkalmából. A királyi pár emlékezetessé akarta tenni a menyegzőt, ezért utolsó napjára lóversenyt rendeztek, és frissítőkkel vendégeltek meg München akkori 40 683 lakosa közül 30 000-ret. Lajos alattvalói a kedves gesztust az első évfordulón egy hasonló – haszonállat-bemutatóval kiegészített – rendezvénnyel viszonozták. Alattvalói hűségük jeleként a rákövetkező években is megismételték az ünnepet, és azután sem tettek le róla, hogy I. Lajos egy táncosnővel folytatott botrányos viszonya miatt lemondott a trónról. Az Oktoberfest az affért követően is élvezte Lajos utódainak kegyeit, hiszen az évek során a rendezvény elszakadt a balul elsült házasság ünneplésétől, és a bajor kultúra jelképévé vált.

A bajor vonatkozások ellenére az Oktoberfest külföldön is népszerűnek, sőt utánzásra méltónak találtatott – persze nem a Wurst, a sramli vagy a Lederhosen, hanem elsősorban a résztvevők által nagy mennyiségben fogyasztott folyékony kenyér révén. Amerikai, japán, sőt francia nyelvű kanadai városok is rendeznek külön bejáratú Oktoberfesteket, amelyek közül némelyik már szintén elérte a századik évfordulóját. Az epigon rendezvények mindegyike abból a feltételezésből eredt, hogy az Oktoberfest kifejezetten a sör ünnepe, és minden más eleme csak a Bajorország lelkét jelentő ital fogyasztását hivatott még szórakoztatóbbá tenni. Az eredeti ünnep persze sokkal összetettebb, mint azt a jelmezes-koccintgatós Oktoberfest-utánérzetek sugallják, de a poharazgatás valóban fontos részét képezi.

Vajon milyen lenne, ha nagyra becsült, elhunyt rokonainkat egy kedvükért rendezett ünnepély erejéig visszahívnánk a másvilágból? A mexikói Halottak Napját, az eredeti nevében is láthatóan több napon át ünnepelt Los Dias de Muertost („halottak napjai”) éppen ilyen elgondolások ihlették. Az ünnep a halottakról szól, ám közel sem olyan gyászos, mint a halottakkal kapcsolatos egyéb események. A színpompás ünnepély elveti azt a feltételezést, hogy a másvilágra költözöttek halálukkor humorérzéküket és ízlelőbimbóikat is elvesztették. Nagyon is evilági, érzéki örömöket kínálnak az élő ismerősök az eltávozottaknak: pompás fogások, illatos füstölők, állandó hangzavar, átszellemült tánc és komoly alkohol-mennyiség várja a sírból fellátogatókat.

A fesztivál általában október 28-án kezdődik, és egybeesik a Mindenszentek napjával (november 1.), illetve a keresztény halottak napjával (november 2.). Az Egyesült Államokban ugyanekkor ünnepelt Halloweenhez hasonlóan a Halottak Napját nem egyetlen közösségi eseményként kell elképzelni: sokkal inkább szűk körben tartott ünnepségek tömegéből áll össze; valamilyen formában szinte minden mexikói részt vesz benne. A Halottak Napja általában három napig tart és – bár az ünnepi rítusok országszerte eltérőek – a lényeg, hogy a halottat étellel, itallal, virágokkal, füstölőkkel és más ajándékokkal várják vissza a család otthonába. A halottak az általános hiedelem szerint szívesen veszik a meghívást, és élvezik, hogy leszármazottaik körében tölthetnek egy-két napot. A Los Dias de Muertos alkalmából nemcsak a holtak kapnak ajándékokat: az élők is meglepik egymást. A gyerekek kis, névre szóló cukorkoponyákat kapnak, míg a barátok csontvázakat és egyéb memento morikat vásárolnak egymásnak. A családi körben megült ünnep fényét a legkisebb falutól a legnagyobb városig parádék és tűzijátékok emelik tovább. Országszerte színdarabokat adnak elő – a halál főszereplésével – és szépségversenyt rendeznek a halottaknak szánt ajándékokból. A halál ellepi egész Mexikót; az újságok, kirakatok és tévéműsorok ontják a csontvázakat. A Halottak Napját támogatja az állam – néha még pénzzel is –, az iskolákban is tanítják, és az újságok is címlapon ünneplik: „Los festejos tenen como finalidad fortalecer las traditions y costumbres de nuestra Mexicanidad” („Az ünnep mindenek felett álló célja a mexikóiságunkat jelentő hagyományok és szokások megerősítése”).

Az ünnep védjegye a mereven vigyorgó táncoló csontváz, amely arra emlékezteti Mexikó népét, hogy „vegyék észre a bőr alatt a csontot”. Az életet idéző ezernyi pózban ábrázolt, vidáman grimaszoló csontváz révén az emberek – akik végső soron folyvást a halál árnyékában élnek – kifigurázzák az életüket kitöltő megannyi véges, hiú, triviális elfoglaltságot. Az ünnep idején Mexikót szó szerint elöntik a csontvázak. A férfiakat formálók elegáns öltönyt viselnek, és leginkább James Bondra hajaznak: túlvilági, halálosztó 007-es ügynökök. A catrinának nevezett női változat mostanában karcsú és ellenállhatatlan, de a töretlen népszerűségű női ábrázolásokon végigkövethetjük az elmúlt száz év összes divathullámát. A női csontvázakat mindig az aktuális nő ideálról mintázták: az Edward-kori kalapos-krinolinos csábítóktól kezdve a miniszoknyás, vörösre lakkozott körmű femme fatale-ig, a legkülönbözőbb formákban jelent meg.

A mexikói halott- és halálkultusz már feszegeti az országhatárokat. A mexikóiak legnagyobb bánatára a Los Dias de Muertosszal egy időben ünnepelt Halloween egyre inkább rátelepszik a hagyományokra. Szomorú, de a gyerekek ahelyett, hogy cukorkoponyákra koldulnának néhány pesót, átvették az amerikaiak szokásait, és a fel-felbukkanó boszorkánymaszkok, kivájt tökök arra figyelmeztetnek, hogy az ünnep tartalmi része háttérbe szorul. Az üzlet azonban még nem uralkodott el a hagyományok fölött, sőt, egyes jelekből arra következtethetünk, hogy a rítusok erősebbnek bizonyulhatnak a pénznél. Az ünnep előretörését mutatja, hogy számos amerikai iskolában tanítják, hogyan kell ofrendát készíteni. Az ünnep szimbólumait szerte az Egyesült Államokban népszerűsítik a Grateful Deadhez hasonló zenekarok, és a múzeumok és kulturális központok által rendezett kiállítások.