A fizetések

Dave Whelan, a Premier League-be frissen felkerült Sunderland elnöke a minap azzal az ötlettel állt elő, hogy az angol fociban is be kellene vezetni a fizetési sapkát, azaz egy olyan korlátozást, amely nem engedi, hogy a klubok nyakló nélkül költsék a pénzt játékosaik fizetésére. A felvetés szerinti – a profi amerikai futball bajnokságában (NFL) működő rendszerhez hasonló – megoldásra azért volna szükség, mert korlátozások nélkül a mezőny gazdag és szegény klubokra szakadna szét (sőt ez már tulajdonképpen meg is történt), ami az esélyegyenlőségnek még a csíráját is száműzi a pályákról. Ez egyet jelent azzal, hogy az eredmények mindinkább megjósolhatók lesznek, a mérkőzések egyoldalúvá, a versenysorozat unalmassá válik, ami a nézettség és a belőle táplálkozó üzletek prosperitásának csökkenésével jár. Sokan ezt már ma is kész tényként kezelik.

Aston Villa - Everton meccs a Premier Ligában. Félnek, hogy a földre kerülnek © AP

Roman Abramovics, a fociőrült orosz olajmágnás feltűnése a Premier Ligában csak felgyorsította és felnagyította az eseményeket, így sokan valóságos sorscsapásként könyvelik el a Chelsea-be pumpált több százmillió fontot, amelyből méregdrágán és hatalmas fizetésekkel magához édesgetve vásárolt klubigazgatót, vezetőedzőt és játékosokat. Ahogy mondani szokás mindenből a legjobbat. S hogy az Abramovics által elindított folyamat nehogy kifulladjon, a szezon előtt a világ legnagyobb sportvállalkozásának tartott Manchester United részvényeinek többségét egy, az oroszhoz hasonlóan tehetős amerikai befektető Malcolm Glazer kaparintotta meg a szurkolók igen erőteljes tiltakozása ellenére.

Whelan ötletét azonnal felkarolták más – érthetően kevésbé tehetős – klubok is. A Blackburn Rovers, a Charlton vagy a West Bromwich Albion támogatása jelzi, hogy a sportvállalkozások tulajdonosainak nincs kedvük a jövőben a pályán kívül, s nem labdával, hanem pénzzel megvívni a bajnokságot. Ebben pedig a publikum komoly támogatására számíthatnak. A Premier Liga statisztikái szerint a drukkerek 89 százaléka úgy véli, hogy a legtehetősebb csapatok nyerik a bajnokságot most és a jövőben. Ugyanakkor az öt nagy klub (Arsenal, Chelsea, Manchester United, Newcastle és Liverpool) szurkolóinak többsége azt preferálná, ha a bajnokságban sokkal kiélezettebb lenne a verseny. Az ehhez vezető út egyik állomása lehet a fizetési korlátok felállítása.

A salary cap, azaz a fizetési sapka (amit talán fizetési tetőnek helyesebb lenne fordítani, de a magyar sportzsargonban az előző formula már elterjedt) a brit sporttól nem idegen. A rögbiben már egy évtizede bevezették, s ettől még egyáltalán nem következett be összeomlás, sőt a sportág vezetői elégedettek a hatásaival. A rögbi Super League játékosai jelenleg maximum 1,7 millió fontot kereshetnek évente. Sőt hasonló – méghozzá önkéntes – korlátozást vezettek be az angol foci alsóbb osztályaiban. A League Two (negyedosztály) már pár éve eredményesen használja, s tavalytól már a League One (harmadosztály) is bevezette. Ebben a rendszerben arra bátorítják a klubokat, hogy a bevételeiknek 60 százalékánál ne költsenek többet a játékosok fizetésére. Ettől még egy-egy játékosnak odaadhatják a bevétel akár 10 vagy 20 százalékát is, ez a klub döntése. Az efféle ajánlásokat folyamatos vitatémát adnak a különböző brit bajnokságokban. Például Skóciában is mindenki a 60 százalékos limit önkéntes elfogadása felé tekintget.

Az ötlet már megjelent a nemzetközi színtéren is, ahol a G14 csoport, a Real Madridtól a Milanon és a Manchester Uniteden át a Bayern Münchenig a 14 legnagyobb európai futball egyesületeket tömörítő szervezet, szintén fontolgatja egy ilyen „benchmark” bevezetését, de szerintük ennek magasabbnak kell lennie 70 százaléknál. Angliában azonban az Accountancy Age tavalyi felmérése szerint a Premiershipben érdekelt klubok pénzügyi vezetőinek 100 százaléka utasította el az ötletet. A hangulat azonban Whelan kiállása mintha megváltoztatta volna.

A játékos szakszervezet azonban hallani sem akar efféle megkötésekről. Angliában a 60-as évekig a fizetéseket igen alacsony szinten korlátozták, s csak hosszas harc után sikerült felszabadítani őket. A fizetési sapka bevezetése helyett sokkal szívesebben látnák, ha az európai labdarúgó szövetség, az UEFA ajánlásainak megfelelően azt vizsgálnák, hogy az adott klub pénzügyileg képes-e vállalni az adott versenysorozatban való részvételt, s nem költött-e többet, mint amennyire a könyvelése alapján lehetősége volna.

Az amerikai futball liga (nem keverendő össze az európai mintájú labdarúgást játszó csapatok szervezetével, az MLS-sel), az NFL fizetési sapkája mellesleg 80,582 millió dollár bért tesz lehetővé összesen évente egy csapat számára. Ha azt nézzük, hogy Frank Lampard a Chelsea válogatott középpályása hetente közel 100 ezer fontot, azaz évi 5 millió fontot, mintegy 8,8 millió dollárt vihet haza, akkor ebből az angol nagycsapatok aligha jönnének ki. De nem is nagyon akarnak, ha csak arra gondolunk, hogy a Premier League tavaly 1,5 milliárd fontos főleg reklámokból és jogdíjakból származó bevételének 45 százalékát az öt nagy klub között osztotta szét.

Az elmúlt szezonban a Premier Ligában az aggregált nézőszám 12,8 millió volt, szemben az egy évvel korábbi 13,4 millióval. Amióta (kilenc szezonnal ezelőtt) a Premiershipbe szervezve folyik az első osztályú angol bajnokság az átlagos nézőszám 12 millió volt évente. Az első esztendő 10 milliója volt a legalacsonyabb, de az emelkedés után ismét megkezdődött a visszacsúszás, s ma a lelátókon megint jókora üres foltokat látni a legtöbb mérkőzésen. Így aztán nem nyugtathatják magukat az angol foci vezetői azzal, hogy az ülőhelyeknek átlagosan a 94,2 százalékát adták el az elmúlt szezonban, ami a legmagasabb arány volt Európában.

Küzdelem a Premier Ligában. Ki áll elő közönségcsalogató megoldásokkal © AP

Az angol futballban a legmagasabb összesített nézettséget a háború utáni időkben érték el, amikor az 1948-49-es szezonban 41,2 millió jegyet adtak el. Ez 1959-60-ra már 32,5 millióra esett vissza, s lassan csúszott egészen 20 millióig, amikor a huliganizmus miatt az 1985-86-os szezonban már csak 16,4 millió belépőt váltottak. Az elmúlt szezonban ez az adat elérte a 30 milliót, ami az 1967-68-as jegyeladásoknak felel meg. De ezt a növekedést nem az első osztályú küzdelmek látogatottságának emelkedése hozta meg. Amiből az következik, hogy a Premier League imázs- és ár/érték-arány problémákkal küszködik.

„Ma üres székeket látunk, mert a nézők megunták bámulni a fel-alá rohangáló, de eredménytelen játékosokat. Márpedig az angol futballt a világon mindenütt a nyitottsága és az izgalmai miatt szeretik” – nyilatkozta Steve Bruce, a Birmingham City vezetőedzője, aki valaha maga is kiváló játékos volt. Márpedig a játék Angliában olyan irányba változott, ami éppen az izgalomból vett el. A legjobban jegyzett Premier League edzők közül sokan – köztük Jose Mourinho, Rafael Benitez, Arsene Wenger vagy Carlos Queiroz – olyan játékot alakítottak ki, amelyben a játékosok nem igen adják el a labdát, s az ellenfélnek igen kevés esélyt hagynak a játékra. S bár a nagycsapatok ezzel az üzembiztos játékkal többnyire nyernek, az izgalom elvész. Michael Owen a Liverpool egykori sztárja, aki a Real Madridból idén szerződött haza a Newcastle-be, azt állítja, hogy nehezebb lett gólt lőni, mint korábban. Egyesek már azt is felvetették, hogy meg kéne fontolni, hogy az utoljára érdemben 1925-ben módosított les-szabályt megreformálják, hogy több gól születhessen.

A nézettség csökkenését azonban nem csak ezzel, hanem a televíziós „túlközvetítésekkel” is magyarázzák. Ma már minden Premier Liga meccs megtekinthető a televízióban, s így a szurkolók nincsenek arra ösztönözve, hogy mindenképpen a helyszínen tekintsék meg a találkozókat. Ugyanakkor a hatalmas tévés jogdíjakból mindenki részesedik, méghozzá minél nagyobb a közvetítések nézettsége annál több pénzzel.

A látogatók elmaradásáért azonban leginkább a magas jegyárak tehetők felelőssé. A Guardian című naplilap szerkesztői például kiszámították, hogy jobban megéri az AC Milan meccsére elutazni Milánóba, mint megnézni a Chelsea-t Londonban.

Angliában futballmeccsre menni egyáltalán nem olcsó dolog manapság. Az idei Chelsea –Aston Villa mérkőzésre a londoni Stamford Bridge stadionba 48 és 60 font (kábé 17700 és 22100 forint) között lehetett belépőt váltani, amiért az ekkora summát is leszurkolni hajlandó legvérmesebb birminghami drukkerek is végignézhették, hogy miképpen győzi le csapatukat százszázalékos bizonyossággal előre jelezhetően Abramovics szuperformációja. Egy olyan produkcióra (például a Gera Zoltánt foglalkoztató West Bromwich Albion és a Charlton összecsapására) amikor éppen az otthoni csapatot verték, birminghamben már 40 fontért (úgy 14700 forint) lehetett egy jó jegyet kapni a Hawthorns stadionba.

Gólöröm a Sunderlendnél. Whelan elnök aggódik © AP

Az angliai jegyárak olyan magasak, hogy a kontinensen egy Bajnokok Ligája meccsre olcsóbban lehet kijutni, mint a sokadosztályú Crawley Town meccsére – kesergett a Guardian. Összehasonlításképpen a legerősebb olasz klub, a csapatában szintén világsztárokat foglalkoztató AC Milan példáját hozták elő. Ott a kapuk mögé szóló jegyek ára 10 euró, azaz 6,75 font, mintegy 2500 forint. A főlelátókra 28 euróért (18,90 font, 7000 forint) lehet felülni, a legjobb helyen lévő páholyokba pedig 110 euróért (74,3 font, 27500 forint). A 85 ezer néző befogadására képes ultramodern létesítménybe az átlagos éves bérlet 230 euróba (155 font, 57500 forint) kerül. Bár a legerősebb klubok mérkőzéseinek kimenetele jelentős részben itt is megjósolható, a televíziók mindent közvetítenek, a nézőszám mégis magas, a San Siroban átlagosan 60 ezer, s a hangulat kitűnő.

A Guardian számítása szerint , ha egy angol a helyszínen szeretné megtekinteni a Milan–Lazio meccset, a következő kiadásokkal számolhat. Először is a Ryanair fapados járatára 25,25 font a repülőjegy a Milano-Bergamo reptérre. A reptéri transzfer a stadionig és vissza, a stadion múzeumába való belépő, s természetesen a legolcsóbb meccsjegy nem egészen 47 fontba, nagyjából 17 ezer forintba kerül. Ha valaki nem akar a visszaindulásig talpon maradni 100 euróért (67,5 font 25000 forint) jól megszállhat egy közeli hotelben, s ha arra szottyan a kedve kulturális, bevásárló vagy egyszerűen városnéző programot is szervezhet magának.

Malcolm Clarke, a Futball Szurkolók Szövetségének elnöke arra emlékeztetett, hogy a Hillsborough-i stadionkatasztrófa után készült úgynevezett Taylor-jelentés amellett, hogy olyan stadionokat sürgetett, amelyben csak ülőhelyek vannak, azt is mondta, hogy az átépítések miatt a jegyárak ne emelkedjenek. Márpedig 1990-ben egy átlagos jegy ára 6 font volt, aminek az inflációt is számítva ma 11 font felelne meg. Ez nagyjából annyi, amennyiért Olaszországban vagy Németországban be lehet jutni egy meccsre. Clarke úgy véli: „Megvan a kockázata, hogy a Premisership lufi kipukkad. A vezetők mindig azt hangoztatják, hogy ez a világ legjobb bajnoksága, de én nem tudom, hogy milyen alapon. Brit klubok csak kétszer nyerték meg a Bajnokok Ligáját, kevesebbszer, mint a Premiership kezdete előtt, ráadásul nyilvánvalóan nem ez a legolcsóbb liga. Ezt jól megfőzték, hát egyék is meg!”